Parti Nagy Lajos arról, milyen trolira szállni egy fenyőfával

Lelassul és felpörög, a láb egyszerre a féken és a gázon, egy láb, két láb, hány láb egy ilyen lejtő, avagy kaptató ünnep előtt, illetve ünnepig? Lám, máris behozom a karácsonyt, ezt a szláv kracsunból idedallamosodott szép magyar szót, nem behozni volt volna lehetetlen. Télnek nyoma nincs, tegnap például jókedvű, meleg eső verte a nagy zöld fenyőfalerakatokat, Budapest alkalmi parkjait — ha már ez jutott, ez a hanukarácsonyba futó hét, legyen szabadon választott kulcsszavam a fenyőfa.

Avval kelek, hogy aki két tejeskávényi idő alatt nem tud megírni egy ünnep előtti tárcát, amiben kedve telik, az, Kassákot idézve, bátran elmehet szivarvégszedőnek, de ez mellékszál, főszálam híján ezen függeszkedem, mint a pók, ha nem is vízi.

Amúgy a vízipók kapcsán leginkább Hasek jut eszembe, hogy ugyanis nagy az isten állatkertje. Lényegében a portfólió-ról se gondolok mást, ha egy profi politikus olyan hülye, hogy efféle, hogy is mondjam? biológiai lábnyomokat hagy maga után, akkor ne csodálkozzon, ha erkölcsi környezetszennyezőként dobja fel a facebook árja. Másrészt, aki tán fölháborodna, ne legyenek illúziói, bárki bármikor gyanúba keverhető, átcibálható a média, a közösségi oldalak hajófeneke alatt — az egyik legszörnyűbb matrózbüntetés volt: fején kötél, lábán kötél, s illetőt áthúzták a hajó alatt, beleakadt, amibe beleakadt, szögletek, érdek, éles kis kagylók, állítólag túl is lehetett élni. Mondott hajót ez különösebben nem érinti meg, újabb kinyírások felé libeg tova, néma vadászok, trolldrónok kísérik, egyre többen, bárki bőrét leszállítják, teljesen mindegy ebben a fázisban, hogy mit követett el, mit nem; mi ellen vétett, mi ellen nem. Hogy utóbb, netán hónapok múlva mi bizonyosodik be, az kit érdekel? Ki a faszt, hogy stílusos legyek.

Avval kelek továbbá, hogy semmi általányos alany, én vajon tudok-e, mármint idevágó tárcát írni, s nem volna-e jobb teljes lélekkel szivarvéget szedni.

Kérem, ne dobja a csikket a pissoárba, mert átázik és nehéz meggyújtani! Köszönöm.

A felirat a veszprémi vasútállomás férfivécéjéből származik, Tettamanti Béla közvetítésével ismerem. Olvasom, hogy a kormány, ez a valóságos szeretet-turbina, például javítaná a férfiak helyzetét, nékik egészséges életmódot javasolna, hogy avval a meddőségük is csökkenne. A lényeg: mindent megtesz, hogy több gyerek szülessen, korábban is mindent megtett, félmillió kivándorolttól rabszolgatörvényig, lenullázott közoktatástól lenullázott egészségügyig; mindazonáltal, ha az eddiginél több meddő emberen segít a kezelések ingyenessé tétele, s egy csomó magánintézmény államosítása, már érdemes volt, bár nem igazán értem, mért az államosításon keresztül érhetni ezt el leginkább. Igaz, azt sem érteném, ha e célból magánosítanának intézményeket, éppúgy a lenyúlás jutna eszembe, ahogy így is, továbbá az uralás, az ellenőrzés, hogy ne legyen petesejt, mely nem a vezér kezében összpontosul. Kilenc év Fidesz-regnálás, a nemzeti lényeg teliszülni-féle gusztustalanságai, a szóhasználat hímsovén keresetlensége után van bennem gyanakvás, már-már csak az van. Elképzelem az elnöküldözés intézményét Magyarországon – nem, inkább el se képzelem, Trump is népszerűbb lesz tőle, mint valaha volt, az ő és a hozzá hasonló paprikajancsik halála az lenne, ha nem írnák le a nevüket egy hónapig, senki, sehol – ettől nem kell tartaniuk.

Aranyvasárnap reggelén derűs, már-már hússzínű a reggel, valaha szerettem ilyenkor dolgozni, most inkább muszájok, illetve, utólag most is szeretek. Üresen, egykedvűen baktat a Duna a Margit-sziget alatt, látok belőle egy villanásnyi szakaszt, tán száz métert az 1649. folyamkilométerből. Nézegetem a baktat igét, tud-e baktatni a víz, mégis ezt hagyom itt, a dadogósabbat a suhamó-surranó vízigékkel szemben. Hol lehajtott fejű kisgyerek, hol sietős, néma gladiátor, egyformaságának minden perce más, s ezt a mást kéne ugyanúgy megírni, másként.

Iszom a második kávémat, előrébb nem vagyok az énhetem-ben legföljebb tovább; megénhettem elég nagyszámú karácsonyt és most énhetem az ideit, nem oktalan hát a feltevés, hogy mindezt megírtam már pontosabban is, aszerint, illetve annak függvényében, hogy épp írtam-e sorozatszerűen tárcát, zömmel írtam, havonta, kéthetente, mikor hogy, s ebbe valahogy mindig beleesett „valami karácsonyi” a közhelyes, ám megkerülhetetlen tárgyról, a szereteti tülekedésről, hogy ki-ki még épp elintéz valamit, megvesz, kiegészít, tárggyá konvertál, letud, s ettől ez a kiki délutánra csomagokkal aggatódik tele, zörgő, acsargó fenyőfává válik maga is. Mégis, ebben az iparkodó esendőségben, áramvonalas sutaságban van valami elunhatatlan, ennek változatait nem lehet elégszer körüljárni, az illékony szakralitást, ha tetszik komzum-transzcendencia körüli groteszk karnevált, a homo aiandecus plázalitását, ahogy földíszítve villamosra száll, autóba ül, avagy áthúzza tűlevélhulló karjait a troli ajtaján.

Ne tessen már merészelni fával felszállni az utasnak

sikoltja a trolivezető, erre az én illetőm leavászkodik a lépcsőn, előresétál a vezetőfülkéhez, az utazóközönség félközömbösen várja a szájbaszopanc, kicsi botrányt, a vezető fején átcikkan egy szárnyas mondat: „nem szeretném, ha bármilyen kommunikáció érne tőle engemet”. Ám mondott utas csupán áldott, boldog ünnepet kíván, majd helyből felrepül, nem magasra, épp csak a vezetékek magasságába. Hess, kiabálja a vezető, már ha tátott szájjal ilyen szó kiejthető, hess, aztán támad egy kis csönd, és az én kulcsszavam eltűnik a Hollán Ernő utca sarkán. Ne törődjön vele, ez már járni se tud, mondja a vezetőnek egy bőrkabátos férfi, a nő legyint, keserves szívszusszanással becsukja az ajtókat.