Parti Nagy Lajos és Orbán Viktor pöttyös lova

Péntek este bele akarok nézni a stadionavatóba, lassan vége az első félidőnek, de előbb tévedek rá az királyi tévé seggnyalászati híradójára. Megtudom, hogy a magyar labdarúgó-válogatott a magyar Puskás Aréna nyitómérkőzésén, ugyan igen minimális arányban, de nem első, hanem egész pontosan és pillanatnyilag második az Uruguay labdarúgóival vívott magyar párviadalban, akik még soha, de soha nem győzték le azt a magyar labdarúgó válogatottat, mely ezúttal is megszerezte a Puskás Arénában lőtt legelső magyar gólt Szalai révén, már 2:0-as állásnál a világötödik csapat javára.

Orbán Viktor, illetve az aréna majdnem két perces imázsfilmjének (baráti áron 100 milliónál nem került többe) van egy emlékezetes, ha tetszik történelmi pillanata, maga tette közzé ennen Facebook-oldalán. A karmelita kolostor erkélyén kék öltönyében legott összecsapja a Nemzeti Sportot, szigorú, de jóságos tekintettel lekezel egy oda bérepülő futballlabdát, s átrúgja Pestre. A mozdulatban szenvedély és indulat, izzó visszafogottságnak is mondhatnám, a legfelső hadúr üzenete. E neves hungarikum lekonyulna a maga járásán, de nem, hanem erőre kap, egyszer csak zumm, bepottyan a Puskás Arénába, hajrá, magyarok ezt tőlem kaptátok.

Mindenkinek megvan a maga fehér lova, kié pöttyös kié nem.

Szombat hajnalban pótvizsgával és műhússal álmodom. Hamar világosodik, fölavászkodik a sötét a magasba, le a mélybe, igaz, hagy maga után homályt bőven. Felkelek, rendezkedem az asztalomnál, próbálom körültapogatni az e heti hívószavaimat, de elugrálnak, szét- és összefutnak, pedig muszáj kezdenem velük valamit, ez a szombatom van rájuk, ez is részben. Jó lenne egy hét, amikor semmi se történik, csak a munka, reggel odaülök, kora este felállok, írok, nem pedig megírok, ez nem ilyen hét volt. Ez se, de jó hét mégis.

Nem mintha oly vadul jegyzetelnék, de közelebb húzom a laptophoz a füzetemet. „Hirtelen hulló, sárga tigrisszőr szagot árasztott a Duna”, a pár soros, gyors kaparást, elsőre ki se tudom betűzni, Kántor Pétertől írtam ki, kedden volt a 70. születésnapja a Magvető Caféban. Milyen a tigrisszőr szag, ha sárga? Lobogó, erős kép, lehet tűnődni rajta, a Duna, mint tigris, sárga láng, nyilván, kell lennie olyan fénynek, ez a kora reggeli biztos nem az.  

Száz éve épp, hogy Horthy Miklós Szellő nevű fehér lován végigvonult a mai Bartók Béla úton, és a Gellért téren lováról le sem szállva közölte, hogy ő most itt, a Duna partján tetemre hívja a magyar fővárost, mivelhogy porba rántotta a szent koronát, meg a nemzet színeit és vörös rongyokba öltözött.

Szerdán Pozsony, az ottani Ifjú Szívek Táncszínház új bemutatója, Allegro molto barbaro, Hégli Dusán rendező-koreográfus felkérésére általam írott-összerakott monológ, arról, miként próbálja ledarálni, legalábbis áthangolni a hatalom a művészetet, hol durvábban, hol finomabban, A darab apropója Beckett Katasztrófa c. dramolettje, amit 1982-ben Vaclav Havel bebörtönzése apropójából írt. Mindez a bársonyos forradalom 30. évfordulóján.

Csütörtökön átautózunk Bécsbe, előbb a Dürer-kiállítás az Albertinában. Közepes tömeg, nem illik, pláne hosszan ácsorogni a metszetek közvetlen közelében, az ember odalép, visszalép, sasszézik, férjen hozzá más is. Azért a híres, szlogenként is használt lemetszett, kissé véres szárny előtt elidőzünk. Van benne valami őrületes, hideg precizitás, s mégis teli van élettel, erővel, suhanással. Blauracke, ez a madár német neve, nem tudunk rájönni, mi lehet magyarul, itthon nézem meg a nagyszótárban: kékszalakóta avagy kalangyavarjú, de hívják vasvarjúnak, szaricsókának, tengeri vagy árvaszajkónak, zöldkányának is. 30 centi körüli költözőmadár, szárnyfesztávolsága akár háromnegyed méter is lehet. Válla irizáló kobaltkék, szárnyfedői világos kékeszöldek, evezőtollai kékesfeketék. Dürer korában rengeteg volt belőle, mára erősen védett.

Aztán, már este, a Caravaggio és Bernini kiállítás, még nagyobb tömeg, ropog a legendás padló, mint valami végeérhetetlen zápor vagy inkább: nápolyi. A Kunsthischtorisches nápolyi. Nézzük az extatikus fényeket, a lehengerlő színpadiasságot, még csak azt se mondhatom, hogy nem érint meg. Mégis, leginkább némely Bernini szobor-részlet marad meg, begombolatlan gombok egy kardinális ruházatán, némely márványcsipkék. Szent Teréz persze itt csak egy terakotta-makett egy sarokban, így is szinte képtelenség odaférni, nem is nagyon igyekszünk. Van egy pont, amikor besokall a szem, nincs tovább, nem lát, nem fogad be, kész, este van.

Nézzük a híradókat a velencei vízözönről, hatalmas dagálypallók, eső, szükségállapot, rendíthetetlen turisták, van, aki derékig érő vízben, esernyő alól fényképezi a Szent Márk Székesegyházat. Jogos a kétségbe esés, hogy mentsük meg Velencét, mármint mi, emberek, de mintha elfelejtődött volna, ki és kinek mentené meg. Európának? A világnak? Az ott élőknek? Az egyre jobban utált sáskaturistának, annak az évi 20 millió látogatónak, akiből élnek, és akikbe bele fognak halni? S akik közé én is, mi is tartozunk, mind, akik igyekszünk odajutni, például, hogy lássuk, mielőtt eltűnik a földi halandók szeme elől. Talán leginkább a jövőnek, jelentsen ez bármit. A védőgátrendszerbe eddig 6 milliárd eurót öltek bele, 15 éve kezdték építeni, készültsége 95 %-os, pillanatnyilag használhatatlan.