hvg360.hu, 2022. augusztus 7.
Az én hetem:
PARTI NAGY LAJOS
Csontszürke a föld, csontsárga a gyep, megnyúlt képpel ácsorognak a napraforgók. Kétségbeejtően meleg nyár, ennél csak melegebbek jönnek, mondják a klimakutatók, a homok lágy buggyanását rég elette a hőség. Generális aszály, akkora, hogy mire odébb vánszorogna, lecsúsznak mögötte, elperegnek a mondatok száraz kis kupacai, s mehet vissza igazgatni a nyelvhomokot, aki meg próbálja értetni magát, netán túl azon, hogy fekete, fehér, igen, nem. Holott nem, holott fekete, lásd Babits: Fekete ország.
Hogy a „menedzsmentlogika” szón túl legyek, a diktátorátus, a büszkén vállalt kézivezérlés kontextusában nehéz elhinni, hogy ez a gyakorlatban nem további központosítást jelent, az kap pénzt, aki nekünk játszik, az a négy, három, kettő, egy. Pénzt, ingatlanok sokaságát, szigetet, bármit.
Százötven hete adtam le az első énhetemet, ha jól számolom. Az önkormányzati választás után azt írtam, a rezsim végének kezdetét ide lehet dátumozni, mármint 2019. október 13-ára. Hát igen, egy beválatlan jóslat a sokból. Aztán jött a vége kezdetének a vége, fokozatok és remények, aznemlehetek. S jött egy választás, ami mindent eltolt, el a honnan- és hová-jövőbe. Azzal kezdtem anno, hogy minden volt és van, és mindennek az ellenkezője, de ez a gyalázatos, gyönyörűséges tarkaság, ami az élet, mindig szívbemarkoló. A depresz szív, ami kérgesedik.
Sprőd kakasszó a szombat reggelben, egy darab hangszer, harcias dinnyemag, az ég kékjében csipetnyi dülleteg téboly, feltámad a forró szél, viszi a port, néma istenek dührohama. A ház, egy balatoni ház, sokajtós, bonyolult alkotmány, nyikorog, deszkadialektusban sóhajtozik, mint valami kecsgyanús tanyahajó, benne fölhagyott történetek, az odaülepedett múlt rétegei, egymásra lakott, egy ponton félbe maradt hajdani gesztusok, felemelt borotvaecset, meginduló pingponglabda.
Óra et labora, tolonganak a klientúra és a vegzatúra egyedei, a csillagközi mérőórapara érintettjei, a katátlanított szegények és az örök kataképtelen még szegényebbek, a relatív félszegények és félgazdagok, a riadt, lecsúszó tehetősek, mind, akiknek van ársapkája és akiknek nincs, akikből ez a rosszul élhető, egyre nerebb ország engedelmesen összeállt. Ülnek félnaphosszat, hogy ha nulláról indul az óra, valamivel jobban járnak, szemben velük az ügyintézők, civilben maguk is kisfogyasztók. A villanyóra, mint metafora, pajzs és ellenség. Sokjegyű számok, mérőóraállások repkednek, felszikráznak az indulatok és kihúnynak, kis lukakat égetnek a jólneveltség szövetébe, izzik az ősz-váróterem, mert hol van még a gáz, a fűtésszámla – tűziautógumi és pillepalack, aprítva is eladó.
Rémálmaim bőven vannak, bár „közéletiek” ritkán, de nemrég azt álmodtam, hogy a magyarok legelső hátulütője, a horvátországi Dallasban töltött szabadsága alatt megalapítja a nagykárpátmedencei antirasszista ligát, hová négy nagyszülő megfelelő papírjaival lehet, illetve ajánlatos belépni (plusz színes fénykép), minimum három ajár szükségeltetik ha, mondjuk, ősmagyar a szó és fajkeveretlent jelent. Negyedik nagyszülőt lehet kérvényezni a Kevertségkutató Intézetnél, érdemekre tekintettel. A villamosok, metrók, vonatok utolsó kocsiján megjelenik a felirat: „nem csak magyaroknak”.
Kis hírpamacsok úszkáltak az álom körül, olyanok, hogy Bécset a magyar parlament vármegyei jogú városnak törvénykezi, a végrehajtási rendelet folyamatban, hogy „vitézkötéses Orkán-kabát Felcsút Lenin utcában kapható”, hogy Szijjártó gázt ad és gázt vesz a dodzsempályán, hogy Putyin békefenntartó csapatai személyesen veszik át az ország minden pontját, míg a magyarok istene béketeremtési célból tengerészhuszárkopókat küld Kárpátaljára, a harckocsikon ravasz fölirat: „Ukrajna oldalán vagyunk”.
Amúgy kevesebb gender, és több határvadász, ez a mindenkori siker titka, valamint a saját szabályok szerint játszani, nem hallgatni a veszett liberálisokra, a magyarok már eddig Dzsingisz kán Európát lerohanó hadseregénél több embert tartottak a határaikon kívül, kevertfajúakat, természetesen, a fal által, ami kerítés, és kalap, örök kalap. Pár hónap múlva nem fogom tudni, fentiekben mi a valóság és mi a fikció, egymásba tényesednek ezen a csúszós, szomorú lejtőn, ahol ad astra vagyunk.
Magyarország Európa magányos csillag-állama, persze aki akarja, látja, hogy e csillag ma gány, dehát mikor nem volt az, néha billegett morzsa, néha nem, ugyan kissé új helyzet, hogy a rezsim direkte turkál bele a nép zsebébe, s hogy jóval többet markol ki, mint amennyit beletesz – de arra a nagy beszakadásig mindig lesz pénz, hogy a szócsőmédia elhitesse: a nemzetvezető és delirált országa, mit kedvtelve képzel maga elé, nyerésre áll a woke Góliáttal szemben. Miközben a rezsicsökkentés nagy tribliádéját most mossa el a válság, miközben Európa hátat fordít a kellemetlen hülyének, aki Európa pénzéből regulázná meg Európát, továbbá akit csak lehet – úgyis a regulázás a lényeg, barátai, a Putyin koma, a Trump koma, meg a Bolsonaro koma megmenteni nem fogják, illetve őt magát talán igen, az országot ki nem húzzák a kátyúból, ahová fötörte és fötöri magát naponta.
Még a hét elején jövök Villányból, az Ördögkatlanból északnyugat felé a porméz Dunántúlon. Rekkenő késő délután, Komló és Sásd közt egy baranyai község végén áll két kisfiú, 10-12 évesek, át akarnak menni az úton, a nagyobbik mindkét kezében vízzel teli pillepalackok, a kisebbiknél focilabda. Eleve lassan megyek, távolról meglátom őket, lassítok, s megállok előttük, mintha egy zebra előtt, és várom, hogy menjenek át. Várnak ők is, nem mozdulnak, néznek. Én azt hiszem, teljesen világos a gesztus, hogy átengedem őket, anélkül, hogy intenék nekik, de tévedek. Már emelem a kezem, épp intenék, szerencsére nem teszem, mert két szemvillanás múlva, engem megelőzvén elzúg mellettem egy aranyszínű golyóautó, talán gyorsabban megy a megengedettnél, talán nem. Az ember addig hisz a szemének, amíg szét nem szedi a látványt. Ez az autó talán nem is látta, talán nem is láthatta a gyerekeket, csak azt, hogy indexelek, megállok. Nyilván nem látta, gondolom utóbb, ott az úton viszont a lélegzetem eláll, hogy mit csinál, hogy képzeli. S mi történik, ha öt másodperccel később. Elcikkan, eltűnik. Csönd lesz, állunk. A nagyobbik gyerek a pillepalackkal rám néz meredten, nehéz leírnom a tekintetét, illetve, hogy én milyennek látom ezt a tekintetet. Egyszerre tanácstalan és mindentudó, gúnyos és gyűlölködő, hogy látod, mit akartál, a halálunkat akartad, hát dehogyis megyünk át neked, nektek, dehogyis! Azt várják, hogy tűnjek el, ahogy a másik előttem, meg az előző másik, mind a másikok, ez is történik, lassan elindulok, még látom, ahogy mögöttem átbaktatnak a túloldalra. De az a honfitársi nézés az út széléről velem marad, a harmadik világ nézése.