hvg360.hu, 2023. július 23.
Az én hetem:
PARTI NAGY LAJOS
Az Adrián minden az azúrból indul és oda tér vissza, tengernyi azúr és azúrnyi tenger, nem csoda, hogy naponta eszembe jut Tolnai Ottó, aki magyarul tán a legtöbbet írt erről az átitat-ról, amely nem szín, nem állag, nem érzet, egyik sem és mindegyik.
A világ legmelegebb hetén már itt vagyunk, nem lehetetlen, hogy ez a hőség lesz a normális, s nem tudni, mi az a rend, ahonnan a kívüli meghatározható. Rendkívüli-e egy durrdefekt, bár ahhoz, hogy mennyire durr, kevés a viszonyítási alapom. Igaz, ha több lenne, módom nem volna összehasonlítani. Kijőve egy alagútból százzal, legföljebb száztízzel mehettünk, mikor vadul rázni kezdett az autó, mintha betonbordákon, éles fekvőrendőrökön. Négy másodperc telt el, hat esetleg, fékeztem, lassan, szinte nyugodtan, ha nem ránt el, ne is rántson, s megálltunk a leállósávban, szerencsére közel egy autóspihenő kijáratához. A jobb első keréken látványosan ronggyá ment a gumi, de álltunk, s nem fejen. Az ijedtség helyét a bosszúság, annak helyét a szorongás vette át. A szomorú gumihullának már mindegy volt, úgyhogy hátratolattam a parkolóba, Kriszta az előírásos mellényben vitte mögöttem az előírásos háromszöget — mint valami rükverc-temetés, negyven fokban, Licko Lesce közelében. Kipakoltuk a teli csomagtartót, rögtön látszott, hogy a gyári pótkerék semmire nem jó, de azért a nyiszlett emelővel felemeltem az autót, sőt kézzel-lábbal, kengurumód le is szereltem a jobb elsőt. Leugráltam, így pontosabb. Épp beláttam, hogy kompetenciám itt véget ér, mikor megjelent egy tréler, hiszen a pihenők be vannak kamerázva, fiatal, szálas dalmát fiú, mint a mesében, hogy segíthet-e. Naná. Visszaszerelte a roncskereket, mondván, hogy a legközelebbi gumis száztíz kilométerre van. Felhívta, megbeszélte, majd fölügyeskedte az autót a trélerre, s másfél óra alatt le is vitt minket, aranyáron Zadarba. Ott a szerelő tényleg lecserélte a két első gumit, milyen jó gumik, mondta, valami elvágta, mondta, és két óra alatt kész volt az autó, ezüstáron. Hogy a trélerről mennyire volt kék a tenger, miként mutatta magát az azúr, ami egyébként hivatalosan ciánkék, nem emlékszem. Addigra jutott eszünkbe, hogy akár meg is halhattunk volna. Jutott és jut azóta is. Estére Trogirban voltunk, másnap Korculán.
Amikor, bő egy éve, egy brnai teraszon az énhetemet írtam, a „recessziókényszer” volt az első szó, amit fölhasználtam. Ezt, ami egyébként a negyvenedik, el kell küldenem péntek estig, szombat-vasárnap utazni fogunk. Írom hát, isten tenyerén, nyári üzemmódban, amivel jár bizonyos távlat, kisebb-nagyobb nonsalansz. Bár sok-sok hónapja nincs is más üzemmódom, mint meglepődés nélkül, pusztán írói kíváncsiságból szemlélni, ami Tejjelméziában történik, a ruandai Women Deliver nőjogi konferencián fellépő, kakukkfiókának bizonyuló köztársasági elnököt; a kórképet, hogy a vezérnek lassan hepciáskodni sincs kivel a gödörben, ahol vagyunk, hisz már meg se kérdi senki, hogy hozzon-e létrát; a NER nullhármait, amiket nulla-huszonnégyben kell győzelemmé hazudni, hogy csak a szavaimnál maradjak. Kaján keserűség ül rajtam, vagy már az sem, itt lakom, ez a hazám, ez lett volt, és, igaz, egyre inkább háttal, elnézegetem, hogy a világ jelentős része sokkal élhetőbb, mint ez a Magyarország nevű férges alma a maga nevetséges és borzasztó fő- és alkukacaival, s a roskatag, odaadó, kásás hússal, amit lassan felzabálnak.
Garaczi fenomenális enyári mondata, miszerint „Lóci fóliás lesz”, elegáns, pontos, nincs mit hozzátenni. Igaz, kissé túl intellektuális, a túlnyomó többség immár nem is tehet róla, hogy nem érti a Szabó Lőrinc parafrázist, s egyhamar nem is fogja érteni. De még ha a társadalmi ingerküszöböt túl is lépné, mire lenne ez inger?
Mit kéne befóliázni, hogy kitessék?
Mikor Garaczi mondata megjelent a Facebookon, tán még nem is lehetett tudni, hogy a rezsim 12 milliós büntetést szab ki a Lírára egy képregényadaptáció miatt, mely amúgy a Netflixen megtekinthető. Ami egyfelől röhejes, még a mindennapi kulturális surmériához képest is, másfelől dermesztő, a maffiaállam elküldi a lófejet nyári verőn a másik nagy könyvkereskedő hálózatnak is, a Libri után megzabolázandó a Lírát is, aminek egyik kiadóját immár negyven éve érzem a magaménak. A cél a mindennapi provokáción túl elég nyilvánvaló, ne csak hirdessék, hogy itt diktatúra van, hanem viselkedjenek is eszerint. Lám, az MCC kezébe került Libri már mérlegeli, hogy boltjai felében egyáltalán nem árul LMBTQ irodalmat, hisz azok az üzletek mind templom vagy iskola 200 méteres közelében vannak. A törvényben, gondolom, azért van 200, mert 180 méterről már lehetséges a magyar gyermekek átoperálása, erre adat van, tisztelt Ház, ami örökre titkosítva is magáért beszél.
Mióta a pimi mindenható kinyilatkozta, hogy nincs cenzúra, de alkotmányossági szempontból azért meg kell nézni, mit igen, mit nem, egyre szaporodnak a jelek. A nemzetközi helyzet e nyáron a gyerekirodalomban fokozódik, az ellenzék buzi, a kánikulát Brüsszel küldi ránk, minden ügyes kabinetfőnök átépíthet a saját luxusszállodájának egy postásüdülőt, post és mindörökké. Ám az identitás hibátlan, a nemzetpolitikáért felelős államtitkár Erdélyben, a tusványosi dzsemborin elmondja, hogy ő csak Nagy-Magyarországot, lovat és nőt tud rajzolni, de ez neki gyakorlatilag kifejezi az egész identitását. Gondolom, a részekkel együtt érti. És hol van még az igehirdetés, a vezér fölhájpolt szombati beszéde, ria, ria, Dzsungária.
Kinyitok egy vasajtót, kilépek egy teraszra, s ott az egész előttem és alattam, az egész nagy kékség, a nyár értelme, kerete, a tenger. Szigettenger, jut eszembe a gyönyörű kötetcím, a napokban meghalt Lator Lászlóé, a literátoré, kinek villogó versei és villogó szemüvege mögött elfért a világirodalom.
Állok a teraszajtóban, vajon tele tud-e menni ezzel a láthatárral, evvel a szellős rengeteggel a szem, ezt minden reggel eszembe juttatja a hunyorgásom, de azt hiszem, nem. A gyönyörű megszokhatatlanul az, viszont a szmötyit, amiben az ember szervezi az életét, amiből az úgynevezett magán-szférát, a szabadság kis köreit, a józan észét ki igyekszik szakítani, azt bizony meg lehet szokni. Látni, de nem észrevenni vagy észrevenni, de nem törődni vele, legalábbis próbálni nem, erre épülnek a puha diktatúrák.
A kis Drvenik sziget felől bejön a kékbe, konkrétan a spliti csatornába egy 7-8 emeletes luxushajó, igaz, jóval régebbi luxus. Emlékszem a pár hónapos fotóra, melyen odamontírozták a világ legnagyobb óceánjárója, a Wonder of Seas elé, szintén szemből, a Titanicot. Úgy állt ott a turistagólem alatt, mint egy tüchtig komornyikhajó, Chaplin és King Kong, ennyit magasodott a pénz, a luxus száztíz év alatt. Vagy ennyit romlott az arányérzék.
Ez a hajó itt inkább Titanic-méret, igaz, annak eleganciája nélkül, vonul kéken, fehéren Split felé. Épp kilátszik a felém eső szirtek mögül, melyek kijelölik a hajózóutat a Spliti csatornában. Elhalad a nagy Dvrenik rövidre nyírt bozontja előtt, a fedélzeten végefelé jár a brekfast-time, de még koccannak a villák, a poharak, teszem föl (hisz egyik filmet sem láttam még, de a szó jó), a Barbenheimer házaspár reggelizik, az ilyen damaszt-pillanatokért érdemes élni. Narancs-juice hördül, kávé szisszen, tojáshéj roppan a kiskanál éle alatt. Egy lágy tojás, ennyit lehet kényelmesen kikanalazni az idő alatt, amíg eltűnik a látóteremből a hajó, aminek nevét látcsővel sem tudom kiolvasni.
Ahonnan nézem mindezt, akár szárazföldi hajónak is tekinthető, Ciovo sziget nyugati sarkán Okrug Donji fehér apartmant-házakból álló konglomerátuma, egy nagy karéj, egy kolosszális nézőtér. A nyüzsgő tengeri színpadon mindig és sosem történik ugyanaz. Átmegy a nap keletről nyugatra, hihetetlen rózsaszíneket és dinnyesárgákat húz magával a vízen, hatalmas paplanernyőit a mindenségnek, az embernek fohászkodni támad kedve Istenhez vagy az időhöz, hogy (Lator régesrégi szonettjét idézve) „segíts elhinnünk: semmiség e lét, / míg átformálod szánk a hallgatásra.”