Litera, 2024. május 19.

BODOR ÁDÁM

Úgy látszik, fiatalos hevületemben nem ismertem fel a probléma dualitását, erkölcsi természetűnek véltem egy társadalmi elvárást, miközben az – ha épp úgy van kedvem –, épp hogy szembemegy a kollektív nemzeti lelkiismeret számításaival. – A Litera Eurovízió című, 2004-es antológiájából Bodor Ádám csatlakozási beszédét olvashatják a szerző mai kommentárjával. 



EU24.

2024

Annak idején csinos kis dolgozatnak tűnt, ám az idő, meg egyebek sajnálatomra nem pártolták felvetéseimet. Úgy látszik, fiatalos hevületemben nem ismertem fel a probléma dualitását, erkölcsi természetűnek véltem egy társadalmi elvárást, miközben az – ha épp úgy van kedvem –, épp hogy szembemegy a kollektív nemzeti lelkiismeret számításaival. Ezzel mintegy fölvázolva az européerség honos fogalmi határait is. A benne honos urnákkal. Némelyik álmában csörömpöl picit. De kit érdekel? 


Az urna üzenete

2004

Jó múltkorában, amikor közös barátunk, a Litera fölkért, hogy a közelgő irodalmi csatlakozás jegyében szedjem össze gondolataimat, avégett, hogy ma este ideállhassak, én talán kissé könnyelműen rögtön rábólintottam. Nem sokkal később rájöttem, hogy irodalmi csatlakozás az én képzeletemben nem létezik, ezért nekem ebben a témában sajnos nem lesz megfontolandó üzenetem a világ számára. Eddig sem uniós szabványoknak megfelelően próbáltam az olvasó kedvét megnyerni, nem lesz ez másként ezután sem. Csatlakozni nagyjából annyit jelent, hogy társul szegődöm valakihez, akivel céljaim közösek, abban a reményben, hogy partnerségben könnyebben jutunk előbbre. De az alkotó esetében egy ilyen összefogás sok jóval nem kecsegtet: ő többnyire kibírhatatlan, pszichésen magányos, neuraszténiásan érzékeny személy. Az alkotás természetéből adódóan a művészből éppen a társulási érzék hiányzik, aszociális, öntörvényű, elviselhetetlen különc. Ezért is támadnak deviáns látomásai. Egyébként is, történjék körülöttünk bármi, a művészi alkotás ihletője ezentúl is az emberi egzisztencia élménye marad, öröm, bánat, boldogság, testi és lelki szenvedés kérdése alapvetően nem történelmi és gazdasági környezet függvénye, főbb készségeink és késztetéseink a lélek mélységeiben, titkos hajlandóságok közegében rejlenek. Nem lesz ez másként odabenn, vagyis most már mondhatom, idebenn, az Unióban sem. Mostantól fogva nagyobb szabadságban élünk, mint azt valaha is képzeltük, ám gyermekeink növekvő esélyeivel, az életminőség várható javulásával párhuzamosan az alkotó kezek alól nem fognak jobb művek kikerülni.

Ez nem is baj, csak silányabbak, igaztalanabbak ne keletkezzenek. Úgy néz ki, a béke stabilitásában, nyugalmában ritkán születnek fölkavaró művek, a békeidők remekműveit már rég megírták. Lehet, kicsit blaszfémikusan hangzik, de az alkotáshoz még csak szabadság sem kell. Ezért is hordoztunk, szállítottunk mi már jóval korábban is bőven a nagy európai közösbe, mindig akadt kitűnő portékánk, amit szégyenkezés nélkül tehettünk a közös asztalra. Szégyenkezni mindig is más dolgok miatt kellett, legkevésbé az irodalmunk okán.

Ezért is, most olyan jó lett volna kicsit emeltebb fővel oda belépni. Ha már éppen belépésről van szó, milyen jó is lett volna legelőbb itthon bizonyos kapukat szélesebbre tárni. Mert én elsősorban Magyarországba szerettem volna teljes mellszélességgel, régtől remélt jogaimmal élve, mindenféle passzus nélkül és már jóval korábban belépni. A legkevesebb, ami egy demokrácia körülményei között elvárható, az az, hogy megismerhető legyen minden, amiből a hely erkölcse biztonsággal kikövetkeztető, már csak azért is, mert feltűnő gyakorisággal alapvetően ez a tartalma a polgári közérzetnek, de még az irodalmi alkotásnak is. Mégis, valami megfoghatatlan szándék, atyáskodó gondoskodás mintha kíméletre szoruló kiskorúnak tekintene, folyamatosan eldugdossa, homályban tartja, kilencven vagy éppen százhúsz évre titoknak minősíti a sorsomat, szemléletemet alakító tényeket, nehogy véletlenségből is hozzáférjek identitásom legfájóbb, legtanulságosabb felismeréseihez. Szép, nagy misztériumjáték ez, ám a jövőt tekintve egy ennyire szemérmes, titkolózó gondolkodás esélyei szánalmasak, a polgár, az író mindaddig méltóságában megalázott marad, amíg tilalmak hatálya alatt él, így nem szembesülhet akár szégyellni való relikviáikkal. Ezért én most a nagy találkozástól itthon a titkok letéteményesei részéről egy kis lazaságot, nagyvonalúságot várnék, hogy ne csak EU-polgárságomra lehessek büszke. A titkolózás sosem volt az erősek erénye, legkevésbé a demokráciáé. Nagyjából ennyit szerettem volna az ünnepélyesség jegyében elmondani.

Még lenne egy vicces kis történetem, lehet, nem éppen ide illik, de talán valamelyest mégis, ezért elmesélem. Nemrég külföldön jártam, ott találkoztam valakivel, aki éppen élete egyetlen végzetes titkával viaskodott, és úgy próbált belőle menekülni, hogy telekürtölte vele a világot.

Clara Hanumolov, szakmáját tekintve docens kutató, Európa egyik legnyugatibb csücskéből, Antwerpenből elutazott Tuverkanba, a legkeletibb Európába. A helyet besszarábok: oroszok, románok és gagauzok lakják, innen menekítette ki édesanyja batyuba kötve harmincöt évvel korábban. Apukája görögkeleti tisztelendő, örökre ott maradt mártírnak, lakójaként egy kényszermunkatábornak. Clara Hanumolovnak, anyagi gondjai nem lévén, anyja halála után az a gondolata támadt, kerül, amibe kerül, fölkutatja és magához veszi Antwerpenbe a hős apukát, kiteszi egy urnában a kredencre, hogy mindennap emlékezzék rá, hiszen ő volt mindig a családi bálvány, akiről annyi szépet hallott a mamától neveltetése során. Megérkezett hát egy szép napon Tuverkanba, ahol előzetes egyeztetések után egy Duhovnik nevű, ügyintézésben járatos úr már mindent előkészített a kihantolásra. Kapott is néhány nap múltán Clara Hanumolov egy leforrasztott urnát. Látszólag minden rendben volt, hacsak az nem volt túlságosan is figyelmeztető, hogy az urna örökös éjszakájába zárva valami kis fémtárgy csörömpölt. A készséges Duhovnik úr némi készpénz ellenében vállalta, ennek is a végére jár. Nos, hamarosan kiderült: a kérdéses fémtárgy csak egy kis késpenge, éspedig az apa, Geraszim Hanumolov hátából. Kiderült egyúttal sok minden egyéb is, mivel Geraszim Hanumolovot Tuverkanban mindenki ismerte. Az például, hogy soha, egy pillanatig nem volt görögkeleti lelkész, legkevésbé pedig politikai fogoly a drótsövények mögött, ellenkezőleg, ő volt a büntetőtábor rettegett parancsnoka. Amíg hátba nem döfték. Utolsó éveit bénán, öregek otthonában töltötte, ahol a beletörött pengét meg sem próbálták a csigolyák közül eltávolítani, így aztán hamvasztáskor a kis fémdarab maradványaival együtt került a kemencébe. Clara Hanumolov a messzi Tuverkanban, egy koszos fogadó szélfújta kapualjában végre megtudta az igazságot. Meséli is azóta széltében-hosszában, hogy neki immáron két apukája van: az egyik a mártír pap, a múlhatatlan szeretet ragyogásában, akit továbbra is meg-megkönnyez kialakult beidegződései alapján, a másikkal most ismerkedik, ő a kegyetlen börtönparancsnok, bosszúálló késsel a hátában.

Amikor engedve a fölkérésnek, ígéretet tettem a szereplésre, arra gondoltam, még ha közhelyszámba is menne, ejtek majd néhány szót szülőföldemről, benne Kolozsvárról, Heltai Gáspárról, Johannes Honterusról, Kőrösi Csoma Sándorról és Bolyai Jánosról, arról a régióról, amelynek értékei régtől fogva részei az európai örökségnek, ám most éppen kimarad az ünneplésből.

De aztán közbejött az utazás, amelynek során találkoztam ezzel a kétségbeesett vénkisasszonnyal, így az ő története kissé elmosta korábbi gondolataimat. Sebaj, azóta valamivel többet tudok Európáról.

(Eurovízió, Litera-könyvek)