Holnap majd megiszom

„Evvel a levéllel együtt kapni fog egy csomagot is, amely két San Secondo sertéslapockát tartalmaz, egyiket önnek, a másikat az egész Ricordi családnak. Válassza azt, amelyik a tetszését megnyeri, majd járjon el az alábbiak szerint:

Először is helyezze egy fazékba, öntsön rá langyos vizet és hagyja állni két óráig, hogy kiázzon belőle a só. Utána tegye fel főni hideg vízben és csendesen főzze nagyságától függően három és fél-négy órán át. Amikor a készültségi fokát óhajtja ellenőrizni, szúrjon bele egy fogpiszkálót. Ha könnyen belemegy, akkor már készen van. A saját levében hagyja kihűlni.”

A fönti levelet és a hozzá csatolt húsfélét a tizenkilencedik századi opera vezéralakja, az olasz zene mindmáig leghíresebb képviselőinek egyike küldte a kottáit gondozó Casa Ricordinak. Ez a jeles kiadó ma is megvan, Milánó közepén működik egy nagy házban, amelyen a Casa Ricordi helyett ma már a Universal Music Group Italia felirat olvasható. Talán ennek – mármint a megváltozott feliratnak – tudható be, hogy a kiadó a kortárs zene kiválóságaitól házi készítésű sonkát, szalámit és efféléket mostanság nemigen kap. Az is probléma lehet továbbá, hogy korunk zeneszerzőit (továbbá íróit, festőit stb.) az állattenyésztés, a húsfeldolgozás, a gyümölcstermesztés meg a hasonlók nem érdeklik igazán.

Elfajzott generáció, gondolná róluk Giuseppe Verdi, merthogy róla van szó, és fején találná a szöget.

Fénykorában ő már napkeltekor lóra ült, hogy bejárja a birtokot, népét eligazítsa, megtekintse a vetést, a gyümölcsöst, szemügyre vegye a jószágot, amelyet ismeretes módon a gazda szeme hizlal, noha persze némi takarmány se árt, figyelemmel kísérje az épületek állagát, és így tovább. A gazdának mindent tudnia kell, mindent szemmel kell tartania, sőt előre kell látnia, erre pedig csakis az képes, aki eleve gazdának született. Verdi ilyen ember volt, igazi vidéki úr, a legjobbak közül való. Hogy emellett még operákat is írt, azt a környezete éppen azért nézte el neki, mert minden más tekintetben olyan volt, mint a többiek.

Illetve mégse, ő tudniillik főzni is tudott, méghozzá jobban, mint az általa szerződtetett szakácsok többsége, őket ugyanis kénytelen volt kirugdosni, egyiket a másik után, pedig ez számára egyáltalán semmifajta örömet nem okozott. Szerencsére a kertész jól főzött, a kocsis és az egyik szobalány úgyszintén, vagyis a háztartás a maga módján mégiscsak működött úgy-ahogy, ám ez Verdit nem tette boldoggá. Idézek egy levélből, amelyet személyzetének egy korábbi tagjához intézett: 

„Tudassa velem, találhat-e az ember normális szakácsot Reggióban. Félre ne értsen, nem olyasvalakire gondolok, aki össze tud ütni egy három- vagy négyfogásos vacsorát, nekem séf kell, igazi, valódi séf. Hajlandó vagyok megfizetni azt, ami neki jár, de ismétlem, séf legyen, hamisítatlan, valóságos, igazi séf.”

Ehhez képest nyilván meglepő, hogy Verdi gasztronómiai tekintetben nem volt túl igényes, de nagyétkű sem. Viszont operaszerző volt, aki az előadás végeztével tapsvihart vár akkor is, amikor a produkció nem az Aida, a Rigoletto vagy a Traviata, hanem egy vacsora csupán, ehhez pedig minden közreműködőnek a maximumot kell nyújtania éppúgy, ahogy ez az opera-előadások részvevőitől is elvárható. Ott a díszletezőktől kezdve a rézfúvósokon át a világosítókig mindenkinek ki kell tennie magáért, ellenkező esetben lapátra kerül, a vacsoránál a helyzet hasonló, csak kicsiben.

Sztárszakácsot szerzőnk evvel együtt nem akart. Clara Maffei grófnéhez intézett egyik levelében, amelyhez nagy csokor virágot is mellékelt, azt írta, hogy „szeretem a virágokat, de ahhoz, hogy szép virágaim legyenek, sztárkertészt kell tartanom. Utálom a felfuvalkodott alakokat, kivált azokat, akik a ház körül lebzselnek. Manapság minden házban a sztárkertészek, a sztárséfek és a sztárkocsisok az igazi urak. Velük élve nem érinthetnék meg a kertemben egy szál virágot, nem fogyaszthatnék el egy tojást salátával, nem használhatnám a lovaimat, ha esik vagy ha túl meleg van, és így tovább. Nem, nem: zsarnokból az én házamban egy is elég, az pedig én vagyok, és én nagyon jól tudom, mennyi munkát adok saját magamnak!!! Mindenesetre én vagyok az a zsarnok, aki a végén elvégzi azt, amit elvégezni jómagam semmiképp se akarok… Bizonyítékot óhajt? Operákat írok, noha ez a legutolsó dolog, amit csinálni szeretnék!!!” Leveleiből kitetszően ez a szakácshiányból fakadó problémakör sohase hagyta nyugodni, ám ez megérthető. Nem állhatott oda a tűzhely mellé minden áldott nap, sőt minden második nap se, mert akkor ki írta volna meg a Nabuccót, a Macbethet, A trubadúrt meg a többit, márpedig nélkülük jóval szegényebb volna a világ. Arról már nem is szólva, hogy új ételeket, sőt ételsorokat alkotni nagyszerű dolog, operát írni azonban talán még annál is nagyszerűbb, vagyis a Mester valójában szemérmetlenül sajnáltatta magát, noha fölöttébb jó sora volt. Evvel együtt a kiadóját is képes volt szakácsügyben nyaggatni, 1875 tavaszán például ezt írta neki Genovából: „Ma nem művészetről vagy művészettel kapcsolatos dologról írok, hanem a szakácsokról. Ha talál olyat, aki tehetségesnek látszik, faggassa ki. Szedjen ki belőle annyi releváns információt, amennyit csak lehet. Bízni nem szabad bennük. Hogy mást ne mondjak, a legutóbbi, amelyiket épp most vettem fel, nagy szakácsnak mondta magát, éppúgy, ahogy az elődei, aztán kiderült róla, hogy ugyanolyan fazékpiszkító, mint a többiek.”

A Mester igényessége másban is megmutatkozott. A villához tartozó birtokot több mint ezerhektárnyi területtel bővítette, a kerteket, az erdőt, az állatállományt állandóan szemmel tartotta, felügyelte a tejfeldolgozást, továbbá az öntözésen és a trágyázáson át minden egyebet. Villanovában létrehozott egy kórházat teljes egészében a saját pénzéből, ezt a kórházat hosszú időn át támogatta is, egy alkalommal például kétszáz palack saját termelésű és palackozású vörösbort küldött a gyógy­intézetnek, viszont takarékos ember lévén a kísérőlevélbe beleírta, hogy „kérem, ne feledje az üres üvegeket visszaküldeni˝.

Sant’Agatából kimozdulván elő-előfordult, hogy bérelt lakosztállyal kellett beérnie, persze egy bizonyos színvonalat ilyenkor is megkövetelt. 1872 végén például Nápolyba utazott az Aida ottani bemutatójára, ez ügyben a felesége régi barátjukat, Cesarino De Sanctist kérte meg, hogy segítsen a megfelelő szálláshelyet felkutatni. „Kell két hálószoba, egy nagy nappali, ebédlő, előcsarnok, egy-egy szoba a lakájnak, a szakácsnak, a szobalánynak és a poggyásznak, továbbá angol stílusú, tiszta toalettek.” Igényeiknek megfelelő lakást nem találván végül mégiscsak szállodai lakosztállyal kellett beérniük, történetesen a Hotel delle Crocellében, ahol Verdi tündökletes e-moll vonósnégyesét bemutatták.

Bárhol járt is, figyelemmel kísérte mindazt, ami Sant’Agatában folyik, a borászkodást különösképp, erre vonatkozólag naprakész információkat követelt. Mármint kvázi naprakészeket, hiszen telefon vagy pláne internet akkor még nem lévén csigapostával kellett megelégednie. Nagy gyakorisággal jöttek-mentek a levelek, kivált telente, ugyanis Verdiék a téli hónapokat rendszerint Geno­vában töltötték. Tartalmukat nem érdemes ismertetni, borról van szó bennük, továbbá pulykákról, kappanokról, tyúkokról, de sertéslapockákról, szalámirudakról, sőt disznózsírról is. Mauro Corticelli, Verdi inasa egy 1871. november 23-án kelt levelében huszonöt kiló disznózsír küldését helyezi kilátásba. A címzett természetesen a Ge­no­­vá­ban tartózkodó Mester, aki ilyen táplálkozás mellett is nyúlánk, vékony, szikár maradt, és nyolcvanhét évig élt, de hogy a huszonöt kiló disznózsírral mit kezdett, azt elképzelni se tudom.

Viszont ő nem csupán ínyenc volt, hanem a szakácstudomány avatott terjesztője is. Camilla du Locle nevű librettistája például nagyon szerette a rizottót, meg akarta szerezni a receptjét, ez ügyben pedig jó érzékkel Verdi feleségéhez, Giu­sep­pinához fordult, ki máshoz. „J’écris sous la dictée meme de Verdi”, válaszolta Giuseppina, és szép szorgalmasan leírta, amit maga Verdi diktált neki. „Tégy a fazékba két uncia friss vajat, két uncia ökör- vagy borjúcsontvelőt és egy kevés apróra vágott hagymát. Ha ez már jó színt kapott, adj hozzá tizenhat uncia piemonte-i rizst; szítsd fel alatta a tüzet és fakanállal kevergesd, amíg a rizs kel­lemes aranyló színt nem kap. Öntsd fel két-három merőkanálnyi jó, tartalmas húslevessel, majd amikor a rizs ezt már magába szívta, adj hozzá még egy kevés levest, és így folytasd, amíg a rizs tökéletesen meg nem puhul. Ne feledd, hogy fél­idő­ben (vagyis negyedórával azután, hogy a rizst a lábasba szórtad) bele kell öntened fél pohár édes bort, majd szórj bele három nagy maréknyi reszelt parmezánt. Amikor a rizs már csaknem teljesen puha, végy egy csipetnyi sáfrányt, keverd el egy kanálnyi húslevesben, add a rizshez, jól keverd össze. Vedd le a tűzről, ha van szarvasgombád, szeleteld nagyon vékonyra és szórd a rizottóra. Ha nincs, akkor szórd meg sajttal. Fedd le és vidd az asztalra.”

Verdi 1889-ben felfedezte magának a toszkánai Montecatini gyógyfürdőjét, ám a toszkán borokkal, mindenekelőtt a Chiantival már korábban megbarátkozott. (Mellesleg Montecatini legnagyobb termálfürdőjét egy bizonyos II. Lipót nevű magyar király, Mária Terézia és I. Ferenc császár har­madik fia építtette, aki másodállásban Toszkána nagyhercege is volt egy darabig, és e minőségében Toszkánát a felvilágosult abszolutizmus minta­ál­lamává tette.) A Mester előtt a Chianti korábban se volt idegen, ám az igazán mély barátság Mon­tecatiniben alakult ki közöttük. Verdi érzüle­té­nek komolyságát az a körülmény is jelzi, hogy ké­­sőbb a genovai Concordia étteremben ebédelvén is mindig egy flaska Chiantit rendelt, ha pedig nem fogyasztotta el mindet, kért egy darab pa­­pírt a pincértől, ráírta, hogy „holnap majd meg­iszom”, és a flaska nyakára erősítette. (Mellesleg a flaska és a fiaskó szavunk egyaránt abból az olasz fiasco szóból származik, amely eredetileg a Chianti jellegzetes szalmafonatú palackjára vonatkozott.) Verdiben meg lehetett bízni, másnap csakugyan visszament és megitta, ahogy egyébként minden mást is megivott. E tekintetben barátja, Giuseppe De Amicis látta el őt, beszerezte neki mindazt, aminek egy nagy alkotó háztartásában lennie kell, pezsgő, marsala, portói, konyak, jamaicai rum, chartreuse stb., ezek a – mondjuk így – erősítő hatású folyadékok Verdi otthonában a Margherita Barezzivel kötött első házasságának hajnalától, vagyis 1836 tavaszától kezdve megkapták az őket megillető helyüket. A fönti mondatban szemernyi irónia nincs, az egyébként is vékony alkatú Verdi ebben az időben mondhatni csontsoványra fogyott, olyannyira, hogy barátai és rokonai már a legrosszabbra gondoltak. Egy bizonyos Pasetti nevű úr, akiről semmi közelebbit nem tudunk, néhány palacknyi húszéves bort küldött neki avval az útmutatással, hogy ebből igyon a Mester minden reggel egy kis pohárkára valót, és az majd fokozatosan rendbe hozza. Hogy aztán a húszéves bornak vagy valami másnak köszönhetően, azt nem tudni, de tény, hogy Verdi csak­ugyan rendbe jött, nyolcvanhét évig élt, és a világot egy párját ritkító életművel ajándékozta meg.

Idővel már nemcsak korának egyik legnagyobb komponistájaként tartották számon, hanem kulináris szakértőként is köztiszteletnek örvendett, köszönhetően többek között Escoffier 1902-ben megjelent Guide culinaire című, korszakos jelentőségű munkájának, amelyben Verdi neve több alkalommal is gasztronómiai világítótoronyként bukkan elő. Consommé Verdi, Oeufs Verdi, Filets de sole Verdi, Poulet sauté Verdi, nemkülönben Salade Aida, mert ilyen is van.

Giuseppina halála utáni utolsó éveiben a Mestert leginkább az bántotta, hogy miközben az egészsége drámai mértékben és gyorsasággal hanyatlik, tudata világos, eleven és érdeklődő maradt. (Másoknál ez fordítva van, de nekik se jobb.) Milánóban lakott, a Grand Hotel et de Milan vendégeként, innen írta az unokatestvérének 1898-ban: „Drága Mária, minden áldott nap azt mondom magamnak, holnap Sant’Agatába megyek. Másnap megint ezt mondom, vagyis a holnap sose jön el. Indulásomat azért halogatom, mert itt nincs semmi olyasmi, ami felbosszantana, nincs inasom, aki belém akarná beszélni azt, amit én nem hiszek, nincs szakácsom, aki ehetetlen dolgokkal traktálna, nincs kocsisom, nincs itt Guerino meg a többi, hogy a meghasonlásba kergessen. Vannak viszont barátaim, akikben megbízhatok, a konyha gazdag és pompás, a személyzet minden igényemet kielégíti. Mit gondol? Nem lehet, hogy csakugyan itt a jobb?”

A Mester által fogyasztott utolsó menü a követ­kezőkből állt: tavaszi leves gratinálva, roston sült pisztráng à la maître d’hôtel, bélszín zöldségekkel, vadhúsos szendvics, spárga en branche, nyárson sült tavaszi pulyka, málnafagylalt, sütemények, desszert. A menü január huszadikára datálódott, másnap a Mester agyvérzést kapott és meghalt. Egy héttel később temették, a párizsi olvasókat Marinetti, a futurista költő tudósította Egy isten temetése cím alatt.

Villája Sant’Agatában megtekinthető, látogatóját leginkább a konyha nyűgözi le, de az nagyon. Egyfelől az örökkévalóságnak készült masszív, tekintélyes konyhabútorok, amelyeket a földrengés se tudna elpusztítani, ám evvel együtt különlegesen kifinomult intarziákkal ékesek, másfelől pedig ragyogó fényű rézedények százai, fazekak, lábasok, serpenyők, tálak, tálcák, nyársak, kések, bárdok és különféle, számunkra részben ismeretlen rendeltetésű eszközök leírhatatlan tömege és választéka. Az ezüstneműt maga a tulaj szerezte be a ma is roppant tekintélynek örvendő Christofle-nál abban az időben, amikor ő maga az Avenues des Champs Elysées-n lakott. Az aranyozott sèvres-i porcelánkészletek valamennyi darabja a tulajdonosok monogramjával díszített. Mellesleg Verdiék a vacsorához minden este átöltöztek, vacsora után pedig sétáltak egyet. Kivéve azokat az estéket, amikor vendégek voltak a háznál, ilyenkor biliárd vagy kártya következett. Verdi utált veszíteni, ha tehát úgy állt a helyzet, akkor néha csalt.

Marinetti, mint föntebb már megjegyeztem, azt írta, hogy Verdivel egy istent temettek. Az antik mitológiából viszont megtanulhattuk, hogy emberi gyengeségeik szoktak lenni az isteneknek is.

(A szövegben olvasható idézetek az Andrea Grignaffini által szerkesztett Giuseppe Verdi: un goloso raf­fi­na­to című esszégyűjteményből valók, megjelent a pármai Tecnograficánál 2001-ben.)