Élet és Irodalom,
LXVIII. évfolyam, 20. szám, 2024. május 17.
SZÉKY JÁNOS
Május 8-án Szijjártó Péter nemes egyszerűséggel őrültnek nevezte a NATO tervét, hogy ötéves hatállyal százmilliárd eurós alapot létesít Ukrajna katonai megsegítésére, és átvenné a segítség koordinálását a Ramstein-csoport nevű, amerikai vezetésű koalíciótól.
Mondhatnám, hogy így nem szokás beszélni a nemzetközi politikában; még a legócskább latorállamok is gondoskodnak arról, hogy legalább a külügyminiszterük legyen képes úgy tenni, mintha kultúrember volna. És megkérdezhetném, hogy kerül a ganyés gumicsizma a diplomácia asztalára. De nem szeretném megsérteni a hagyományos módon gazdálkodókat, inkább egy másik diplomáciatörténeti jelentőségű lábbelit hoznék fel párhuzamnak: a cúgos cipőt, amivel a krónikák szerint Hruscsov szovjet diktátor verte az asztalt 1960-ban, az ENSZ-ben.
Azért dühödött fel ennyire, mert a Fülöp-szigetek fődelegátusa kifogásolta, hogy Moszkva sárba tiporja az emberi jogokat Kelet-Európában, többek között Magyarországon. Az egyik különbség az, hogy a szovjet állami és pártvezető nem a katonai szövetségeseit sértegette. A másik, hogy ekkora bunkóság a saját oldalának is sok volt. Olyannyira, hogy szégyellték. Még az akkori magyar külügyminiszter, Sík Endre is megengedett magának egy tőle szokatlanul gúnyos megjegyzést, amit aztán Kádár János aznap este, a vacsoránál elismételt Hruscsovnak. Dehát Sík Endre tudós diplomata volt, ellentétben Szijjártóval, mert még Kádár is, még a legvéresebb időszakában is gondolt rá, hogy legalább a külügyminisztere ne legyen bárdolatlan fajankó.
Különben ez nem egyszerű párhuzam. Nem olyan, mint a hruscsovi erőszakos bárdolatlanság, hanem az. Ahogy Humphrey amerikai szenátor, majdani alelnök megfigyelte: Hruscsov két kedvenc szava a „hülye” és a „bolond” volt. Orbánnak és Szijjártónak Hruscsov egyenes ági politikai örökösei diktálják, hogyan viselkedjenek a nemzetközi színtéren.
Ugyancsak május 8-án Orbán Viktor telefonon beszélt Zelenszkij ukrán elnökkel, akit korábban ellenfelének titulált, és akit hű médiája csak gyaláz. Feltehetően váratlanul érte a Kijivből jött hívás, ami meg is mutatkozott a hivatalos híradások ködösségében. Az egyik MTI-hír idézi Zelenszkij tweetjét, miszerint meghívta Orbánt a Svájcban tartandó júniusi csúcstalálkozóra. Utóbbinak létezéséről innen értesülhetett volna a magyar hírolvasó, ha érdekli az ilyesmi. A másik hírben szó sincsen csúcsról, mindössze azt mantrázza a miniszterelnök, illetve a szóvivője, hogy „Magyarország kész hozzájárulni minden olyan kezdeményezéshez és erőfeszítéshez, amely elvezet a békéhez”. A dologban az a kínos, hogy a svájci értekezleten Oroszország nem hajlandó részt venni, mert Szijjártó mentora, Lavrov külügyminiszter szerint „ez az út nem vezet sehová” (értsd: Ukrajnának lenne jó), úgyhogy az oroszokat nem is hívták meg. Most akkor „vezet” út a békéhez, vagy „nem vezet” sehová? Kíváncsi vagyok, hogyan egyezteti össze a haldokló magyar diplomácia miniszterelnökünk rögtönzött általános ígéretét a Kreml konkrét irány(talanság)mutatásával.
Ugyancsak május 8-án miniszterelnökünk és felesége fogadta a repülőtéren Hszi Csin-ping kínai elnök-pártfőtitkárt és annak hitvesét. Másnap a magyar kormányzat azzal ünnepelte meg az Európa-napot, hogy gazdasági megállapodások tömkelegét kötötte meg a pekingi kommunista kormánnyal, amelyek zömmel azt segítik, hogy a kínai termékek minél gyorsabban és könnyebben jussanak el a magyar és a nyugat-európai piacokra, beleértve a másik kiszemelt – és lelkesen csatlakozó – balkáni vazallus, Szerbia és Magyarország közötti jobb infrastrukturális összeköttetést. A Ferihegyről bevezető kínai gyorsvasút a magyar állami infrastruktúra fejlődésképtelenségének látványos beismerése. Az atomenergetikai együttműködés a nyugati együttműködés lehetőségeinek kiszorítását jelenti. S mindennek az ára nemzedékek kínai eladósítása lenne. Ennek fejében mi cseresznyét és bikaondót exportálhatnánk máris, miközben a magyar államhatalomhoz több szállal kötődő 4iG és az Amerikában szankcionált Huawei közös felhőszolgáltatási platformja a nyugati tech-óriásoknak jelentene konkurenciát, s a nyugati észjárású feltörekvő cégeket intené óvatosságra – a kínai megfigyelőállamhoz fűződő kapcsolat miatt. A rendőrminiszterrel kötött minapi megállapodásból ítélve a magyar kormányzat nagyon is követendő példának tartja ezt a megfigyelőállamot.
A nemzetközi politikában pedig a Nyugat legújabb elárulását az jelzi, hogy a tárgyalásokon Orbánék elkötelezték magukat az „egy Kína” elve mellett. Legalábbis Hszi nagyon megdicsérte őket emiatt a budapesti sajtótájékoztatón. Azaz zokszó nélkül elfogadnák, ha a kontinentális Kína lerohanná a független, demokratikus és virágzó gazdaságú Tajvant. Nem hallom hazámból a szégyen fájdalmas kiáltásait.
Annak idején George W. Bush beszélt „a gonosz tengelyéről”, amihez szerinte három, terrorizmust támogató zsarnokság tartozott: Irán, Szaddám Irakja és Észak-Korea. Ma egy összehasonlíthatatlanul potensebb, nagyobb gazdasági és katonai erőt képviselő koalíció áll szemben a Nyugattal, fő tagjai pedig egytől egyig zsarnokságok: Kína, Oroszország meg a hódításra törekvő fanatikus iszlám síita (Irán) és szunnita (Katar stb.) változatban. A magyar kormányzat tüntetően ezt a tengelyt választja a folyton ócsárolt euroatlanti szövetségi rendszerekkel szemben – ahogy a hatalmi elit 1940 őszén ama másik Tengelyt választotta, mikor csatlakozott a háromhatalmi egyezményhez. Aztán nem volt visszaút, csak a katasztrófák jöttek, meg a szégyen.
Az ellenzék politikai fantáziája – egy-két kivétellel – még legmerészebb pillanataiban sem terjed túl a szakpolitikai igazításokon és egyes rosszemberek felelősségre vonásán. „Rendbe hozzuk az oktatásésegészségügyet” és „leállítjuk a lopást”. Akkor majd jó lesz. Minden más: „ideálkergetés”, „dogmatizmus”, meg „nem érdekli az embereket”. Nem tűnik fel, hogy ebben a pillanatban, ezen a héten, az idén is olyan változások zajlanak, amelyek az unokáink koráig vagy még tovább megpecsételik az ország és polgárai sorsát.
Ha nem változik ez a beteg politikai intézményrendszer, tartóssá válik vagy bármikor visszatérhet az egyeduralom. Ha csak az csinálhat jó üzletet, akit szeret a politikai hatalom, akkor az ország tovább csúszik kifelé a fejlett világból. Ha a kormány zsarnokságoknak szolgáltatja ki honunkat, nem marad más, mint a szégyen, a kötelező butaság, a félelem és a depresszió. Észhez kéne térni már.