Élet és Irodalom,
LXVIII. évfolyam, 19. szám, 2024. május 10.
VÁNCSA ISTVÁN
Mészáros Lőrinc jelentheti a megoldást a kórházi adósságokra?, kérdezi egyik címében az mfor.hu, a válasz pedig egyértelmű, csakis ő jelentheti, a pontos részleteket lásd az Elitmed.hu oldalon Mészáros Lőrinc bankja dobhat mentőövet a kórházi adósságba fúló beszállítóknak cím alatt. A lényeg az, hogy van egy egyszerű falusi gázszerelő, aki a csődbe ment magyar egészségügy apokaliptikus volumenű tartozását könnyű szívvel és mintegy a mellényzsebből lerendezi. Az emberi jóságnak egészen megrendítő, más vidékeken elgondolhatatlan példája ez, amelynek köszönhetően Mária országának csodájára fog járni a világ, függetlenül attól, hogy bő húsz esztendeje amúgy is a csodájára jár. Már csak azért is, mert a kórházak összesített adóssága március végére elérte a százhúszmilliárd forintot, és az idén már havi húszmilliárddal növekedik.
Ilyen ország még egy nincs.
Hogy ez hová fog vezetni, az emberi ésszel immár be nem látható, a betegek és a potenciális betegek képzeletvilágában mindazonáltal elborzasztónál elborzasztóbb rémlátományok fogócskáznak. Fekszik a páciens a műtőasztalon, ám egyszer csak markos legények jőnek, lelökik őt az általa már oly komfortosan belakott bútordarabról, azt pedig felkapják és elviszik.
Nyájas olvasónk nyilván úgy véli, hogy ilyesmi elképzelhetetlen, noha valamennyien tudjuk a saját tapasztalatainkból, hogy a mai Magyarországon minden, ami rossz, az elképzelhető, viszont ami jó, az üres fantazmagória csupán.
Az egészségügy konszolidációjára nemrégiben megszavazott száznégymilliárd forint csak a februárig felhalmozódott tartozást fedezi, vagyis a restancia júniusra újfent hatvanmilliárdig emelkedik, utána pedig a határ a csillagos ég, ám ez valójában senkit se zavar. Ez egy következmények nélküli ország, ha szabad kölcsönvennem Fricz Tamás politológus könyvének címét, noha persze vannak következmények, ám azok mindig az obligón kívülieket sújtják, az igazi huncutokat sohasem.
Lőrinc barátnak egyébiránt van egy társadalmilag roppant fontos funkciója is, mármint az egészségügy átmeneti és látszólagos megmentésén túlmenően, jelesül az, hogy fölöttébb jól informált lévén hamarabb érzi meg a veszélyt, mint a közember, aki bamba bún borong; vagyonát tehát idejében mobilizálja, és elhúz, mint a darumadár. Vagyis ha azt látnánk, hogy útra kel és visz magával minden mozdíthatót, akkor bizonyosra vehetnénk, hogy az ő világuknak immár vége, viszont amíg kevélyen pöffeszkedik a fészkén, addig reménykedni merőben fölösleges. Némely honfitársunk a föntiek alapján úgy érzi, megtalálta a bölcsek kövét, és diadalmasan kérdezi, hogy mért akkorák a kormánygépek, amekkorák. Merthogy azok bizony szokatlanul és megmagyarázhatatlanul hatalmasak, más, nálunk sokkal jobban eleresztett országok kormányai néha fele-, sőt negyedakkora légi járművekkel is beérik, némelyiknek pedig kormánygépe nincs is egyáltalán. A válasz egyértelmű, folytatja gyanakvó honfitársunk, azért, hogy beleférjen a szajré, amit az elmúlt évtizedek folyamán sikerült felhalmozniuk, és ami nem különféle bankok trezorjaiban pihen. Vészhelyzetben roskadásig terhelt kamionokkal menekülni lehetne ugyan, de nem volna elegáns.
Mindezt nem a kisujjunkból szoptuk, hanem Rácz András Oroszország-szakértő, a Budapesti Corvinus Egyetem oktatója írja a Facebookon. Rámutatva, hogy ha csakugyan veszély fenyegetné, nem az országot, hanem az általuk felhalmozott motyót, akkor ők eszüket vesztve adnák el mindenüket, ami nem mozdítható, csákánnyal bontogatnák a magántőkealapok falait, egymás után hoznának törvényeket, amelyek a nemzeti vagyon általuk elérhető részének külföldre (valamelyik közel-keleti országba, esetleg Dél-Amerikába) mentését tennék lehetővé. Lőrinc barát nem Horvátországban akarna sok millió eurós befektetéseket csinálni, hanem Argentínában, a föntebb már említett túldimenzionált kormánygépek pedig csurig pakoltan ingáznának Mária országa és az ő legkedvesebb belső-ázsiai barátai között. Egyébiránt ettől a perctől kezdve mindenki számára világossá válna, mért sündörögnek a mi legjobbjaink oly lelkesen a különféle gusztustalan despoták tyúkudvaraiban: építik az óvóhelyüket, és a despotákhoz fűződő kapcsolataikat acélozzák arra az esetre gondolván, ha az ég sötétülni kezdene. Ovidius jut az eszükbe ilyenkor, „Donec eris felix, multos numerabis amicos, / Tempora si fuerint nubila, solus eris”, magyarul „Sorsod amíg kedvez, szám nélküli lesz a barátod, / ámde magadra maradsz, hogyha eged beborul”, ők pedig nem akarnak magukra maradni, sőt: nagy hatalmú barátokra lesz szükségük, és persze dolgos, derék szolgahadra, ahogy ez a magukfajtának kijár.
Kórházi adósságaink addigra nem a milliós, hanem a billiós, trilliós, sőt esetleg kvadrilliós tartományban mozognak, ahová az emberi ész már föl nem ér, a megmaradt néhány magánkórház az arra érdemesek gyógyulását szolgálja, a többi eléldegél a maga módján, mint a csimpánz a nyugat-afrikai szavannákon. Ha megbetegszik, keres magának valami gyógyfüvet, azt beveszi, aztán vagy használ, vagy nem. Éppúgy, mint manapság.