A legtöbb, amit kaphatunk

Vajon mennyire erősek a mi keleti kapcsolataink, ez a kérdés minket, magyar embereket gyakorta foglalkoztat, kedélyes délutáni fröccsözgetéseink alkalmával is erről beszélgetünk, elég erősek-e, vagy kellene még acélozni rajtuk egy keveset, s mint azt a nyájas olvasó bizonyára sejti is, építő szándékú politikai eszmecseréink mindig oda konkludálnak, hogy bizony, kellene. Véleményünk meghallgatásra talál, derék külügyérünk ilyenkor késedelem nélkül lovára pattan, Belső-Ázsia kies tájai felé veszi az irányt, és mi az eredmény? Újabb, immár ki tudja, hanyadik légi járat indul Budapest és valamelyik soha nem hallott nevű, ám nyilván annál fontosabb kínai város között. Legutóbb például arra derült fény, hogy nyártól már Kuangcsou is elérhető lesz légi úton, ennek nagyon örültünk, bár senki se tudta, hogy ez a fura nevű város hol található. Később aztán megtudtuk, hogy Kuangcsou nem más, mint Kanton, ettől vidorabbak lettünk valamelyest, bár nem igazán értjük, hogy ha az Osiris Kiadó 2004-ben (majd kisebb javításokkal 2005-ben és 2006-ban) kiadott, a magyar helyesírásról szóló kézikönyve Kantont Kantonnak írja (mellesleg az asztalomon álló és húszesztendősnél nem régibb földgömbön is Kantonként szerepel), akkor most mért kell Kuangcsouként emlegetnünk, ám a válasz, ha kicsit is gondolkodunk rajta, nyilvánvaló.

Csak.

Bővebben kifejtve azért, hogy a magyar lakosság a szüntelen változás tüzében égjen, azt vegye természetesnek, hogy ma már semmi se olyan, mint tegnap volt, holnap pedig megint másmilyen lesz, vagyis a létezésben egyetlen sziklaszilárd pont van, kormányzó urunk fennkölt személye, minden egyéb, mint hó a Szaharán, lehull, csillog, s nyom nélkül tűnik el.

Illetve mégse, minthogy a magyar és a kínai nép örök és megbonthatatlan barátsága él, virágzik és szüntelenül acélozódik tovább, külügyminiszterünk egymás után jelenti be az újabb és újabb légi járatokat, ma már közvetlenül elérhető, vagy hamarosan az lesz Csungking, Peking, Ningbó, Sanghaj, a minap pedig Kuangcsout kaptuk meg, mint üveggolyót, evvel  a két országot már heti tizenhét járat köti össze közvetlenül. Ez a legtöbb, amit egy közép-európai ország fel tud mutatni, mondta erről Szijjártó. Később esetleg kiderülhet, hogy a magyar és az orosz nép örökjének és megbonthatatlanjának is megvannak a maga légiforgalmi vonzatai, bár evvel akad egy kis gond, ugyanis az előző örök és megbonthatatlan emléke a legidősebbek memóriájában még ma is elég rondán bűzölög.

Várni kell egy keveset, hogy ez a generáció visszaadja lelkét az Úrnak, hamarosan ez is meglesz, sínen vagyunk.

S hogy még boldogabbak legyünk, most derült ki, hogy az oly közkedvelt, hézagpótló és mindenekelőtt roppant gazdaságos Budapest–Belgrád vasútvonal után a V0-t és az új ferihegyi vasútvonalat is kínaiak építik kínai hitelből, nyilván olyan konstrukcióban, amibe eddig már jó pár ország gazdasága beleroppant. Ez ama bizonyos Övezet és Út kezdeményezés újabb nyiladozó rügyecskéje lehet, amely ellen a szövetségeseink, mármint az unió és tagállamai, most épp ellenintézkedéseket javasolnak. Háborús időkben az effajta rügyecskék cirógatását az ellenséggel való fraternizálásnak bélyegezték, és elég szigorúan szankcionálták, nemritkán helyszíni és azonnali felkoncolással, ami, lássuk be, igen gyöngédtelen módszer, viszont a maga módján hatásos lehet. Arra ösztönözné a potenciális elkövetőt, hogy ilyesmi eszébe ne jusson, az ellenséget ellenségnek, a szövetségest pedig szövetségesnek tekintse, esetünkben viszont a körülmények most még nem háborúsak, de ha sokat ügyeskedünk, válhatnak azzá is, ahogy erre a történelmünkben több példa is akad.

Jókedvünket evvel együtt tovább pezsdíti az az örömhír, hogy a kínai elnök a jövő héten Budapestre látogat, valójában ez a szöveg is azért íródott, hogy az ebből fakadó elégedettségünket a maga suta módján kifejezésre juttassa. Mindazonáltal ez a nagyszerű esemény sem homályosíthatja el rokonszenvünket, amelyet további nobilis barátaink, mindenekelőtt a névsor elején álló Azerbajdzsán iránt érzünk. Nyilván nem véletlen, hogy míg Szijjártó Péter Bakuban tárgyalván a magyar–azeri kapcsolatok továbbfejlesztésén dolgozik, aközben a nyugati világ egyre hangosabban kritizálja Azerbajdzsánt az emberi jogok helyzete miatt. Múlt pénteken Olaf Scholz német kancellár szólította fel az emberi jogok tiszteletére Ilham Aliyev azeri elnököt, aki viszont autonóm személyiség, azt tiszteli, aki arra csakugyan méltó, vagyis önmagát. Hogy Szijjártó mire szólította fel ugyanezt az elnököt, azt nem tudom, de nem is érdekel. Ennél már izgalmasabb – úgy értve, hogy aljasabb, visszataszítóbb és önsorsrontóbb, vagy ha úgy tetszik, hülyébb – megnyilvánulásunk nyíltan arra kérni az Egyesült Államokat, hogy Ukrajna katonai támogatását állítsa le, márpedig Pressmann nagykövet szerint így történt, bármily hihetetlen is. Ilyen ország nincs, mondanánk szívünk szerint, de hát benne élünk, és naponta kell tapasztalnunk, hogy nagyon is van. Evvel összevetve az olyan apróság, mint például az, hogy bajok vannak az igazságügyi rendszer függetlenségével, már említést se érdemel. Egyebek közt azért se, mert az a bizonyos függetlenség igazából már nem is létezik, mondja Pressmann, a hatalom beavatkozik az ügyészek munkájába, a bírói tanács tagjaira nyomást gyakorol és így tovább. Valójában – ezt már én teszem hozzá – nem is érteni, mire való ez az egész hajcihő, elég volna, ha valaki felolvasná a per­anyag végsőkig zanzásított kivonatát, a Párt nevében jelen lévő hatalmasság pedig vagy felemelné a kezét, vagy lefelé fordítaná a hüvelykujját, és már jöhetne is az újabb peranyag. Semmi lacafacázás, hanem fekete, fehér, igen, nem, a mi kutyánk kölyke, vagy a másoké.

A valóságban, ha jobban megkaparjuk, úgyis ez megy, akkor meg minek cifrázni, az emberi élet ehhez már csakugyan rövid.

Pozitív példák persze bőven akadnak, legfőképp a miniszterelnök kampányolási gyakorlatában, ami a legszigorúbb titoktartás mellett folyik, kormányfőnk az éj leple alatt járja az országot, pofátlan ellendrukkerekkel tehát sohase találkozik, mire azok kiszagolnák, hol fog felbukkanni, addigra már árkon-bokron túljutott.

Kötélből valók az ő idegei? Nem abból valók, ergo kíméletre szorulnak, még legalább negyven évig ki kell tartaniuk, ez a minimum, a feladat pedig megoldható, sőt részben talán már meg is van oldva. Húszezer darab csapatszolgálati kiszerelésű könnygázt akar beszerezni a rendőrség, adta hírül a minap az atlatszo.hu, ha pedig a rendőrség valamit nagyon keres, azt meg is találja. Utána aztán csend lesz, béke, madárfütty és lombsusogás, a közben remélhetőleg elkészülő kisvárdai lówellnessközpontban a pacik vígan nyerítenek.