444.hu, 2024. április 27.
UJ PÉTER
191.-1.1. * Adtam én ezt már címnek valamikor, de hogy mikor, halvány fogalmam nincs. Elő nem keresem. Abban bízom, hogy nem hírlevélben. (Ez kábé biztos.) Dehát harmincnégy év alatt mit nem adtam címnek én már?!
191.0. Elbaszások I., II. – meakulpázás és önapoteózis
191.0.1. Mint azt a kedves, és nem utolsó sorban figyelmes olvasó észrevételezhette, hírlevelünk megcsúszott majdnem 24 órát. Az igen bonyolult és egyre feszültebb társadalmi valamint politikai cirkumstanciák szerencsétlen együttállásától a napi szakmai és magántermészetű feladatok feltolulásán át számtalan tényező közrejátszott, de mondhatnám azt is, hogy elbasztam. El.
Befejeztem szépen éjjel négy fele, kiküldtem a tesztet, aztán elfelejtettem megnyomni a sendet.
Szíves inkonveniánciájukért kedves elnézésünket kérjük, és könyörgök, bocsássanak meg nekünk!
191.0.2. Egyébiránt – hovatovábboznék kellemesebb témára – kis híján tizenegy évesek vagyunk. Egy híján tucat. Hétfőn lesz majd tizenegy éve az első, olvasóközönség elé került 444 posztnak. Ezúton is, ez alkalomból is újólag szeretném (nénk) megköszönni kedves előfizetőinknek, hogy vannak, és tartsák meg jó szokásukat, mert továbbra sem látszik más fenntartható üzleti modell az egyre inkább kiismerhetetlen algoritmusok és mind mesterségesebb intelligenciák szerkesztette globális tudatban, amit internetnek, médiának vagy akárminek is nevezhető. Fogpiszkáló, ha el nem basszuk. (De már késő.)
191.1. Tehát: Epsomi faló a trójai derbin
191.1.1. Hazudnák, ha azt állítaném (önöknek), hogy nem vagyok kissé megzizzenve. Az utóbbi napokban, ti. Vagy hetekben? Hónapokban? Úgy fokozatosan.
A megzizzenés oka, tárgya vagy akármicsodája nehezen volna körülírható. A világ. Vagy leginkább mások – mondom: a világ – meg-megzizzenése. Akármerre nézek, mindenki mindenhol faszkészen van. (A szakkifejezésről lásd még: 187-es hírlevél, 1.2. pont.)
Volt erről szerencsém már szellemeskedni, humorkodni, keseregni, parázni egyaránt, új nincsen a nap alatt, dehát éppen ez az. Hogy egyre zizibb minden, napról napra, szigorúan monoton, és itt most, ha belekezdenék, akár fölsorolásszerűen, hogy milyen gátlástalan hazugságokat, értelmetlen ostobaságokat, sefülesefarka hablatyokat, hadovákat, miegyebeket kellett elszenvednünk az utóbbi iksz órában, iksz napban, évben, és hogy hát egyre nagyobb és több az ökörség, ha valaki nyilvánvaló ökörségéről/hazugáságáról kiderül, hogy nyilvánvaló ökörség/hazugság, abból nem következik semmi, legföljebb (mindig) az, hogy mond egy még nagyobb ökörség/hazugságot, na, szóval ha belekezdenék valami ilyen fölsorolásba, heti seregszemlébe megint, annak mi értelme volna?
Pedig nekem az volna (lenne) a feladatom, hogy ezen háborogjak. Illetve: rámutassak. Itt van, íme kedves olvasó: méretes ökörség. Dehát azt látom, hogy már nincsen értelme ennek a mutogatásnak. Akárhova mutathatok, mindenhol ökörség. Tök mindegy. Akárhogy háborgok: még több lesz.
Az alapműfajom különben is az úgynevezett vicces glosszaszerűség volna (lenne/volt), minizsurnálabszurd, hogy fogni valami marhaságot, megvasatagítani néhány körvonalat, megkarikírozni szépen, oszt már viccces is. De egy ideje már nem lehet semmit karikírozni, nem lehet parodizálni, túltolni, nem lehet abszurddá tenni, mert minden eleve abszurdabb minden kitalálható tréfánál, minden eleve szélsőségesebb, radikálisabb, brutálisabb a legvadabb paródiánál. Egy ideig azt érezhettük, hogy egy végtelen Southpark-epizódba kerültünk, de már azon is túl vagyunk, és csak szeretnénk (de hogy szeretnénk!) olyan kiszámítható, épeszű és decens világban élni, mint a Southpark.
191.1.2. Szóval most megint elkeseredetten keresném a hogyishívjákokat, fogódzókat vagy micsodákat, hírdarabokat, sztoritöredékeket próbálnék illesztgetni, darálom át magamon a világsajtót, hogy a törmelékből összerakjak valamit, mert ez volna a dolgom, hogy megértsem vagy valahogy megpróbáljam megérteni, mi az úristen folyik itt. („Elárulná végre valaki, mi fene folyik itt?!” – minden szar amerikai akciófilmben kötelezően elhangzó mondat, valami nagy lődözés közepén. Akkor, itt megoldás, nem is rossz: egy szar amerikai akciófilmben élünk.)
191.1.3. Gyorsan keveredjünk is le egy cinematikus mellékszállra: hirtelen felindulásból (előzetes szóváltást követően, a nálam lévő 18 centiméteres pengehosszúságú pattogatott popcornnal) megtekintettem a Homokbucka II. című amerikai tudományos-fantasztikus scifit, sérelmemre. Azóta sem térek magamhoz, hogy ez a szájbarágós, szellemileg visszamaradott kisiskolásokra kalibrált, üres, ostoba, dögunalmas nyomorúság hogyan lehet globális lelkesedés tárgya?
(Bugacon leforgathatná a harmadik, még fölöslegesebb részt a puszta és a futóhomok ihletett krónikása, Rá[t]kay Petőfilip Kálmán, sokkal rosszabb az se tudna lenni. Ezt a dedós, szájbarágós tempót különben is érzi. Sőt!)
191.1.4. És itt gyorsan vissza is kötődünk a főszálra, legyen bármilyen gubancos, hogy egy ilyen Dűne nevű szarkupac nemzetközi (globális!) sikeréből is nehéz lenne más következtetést levonni, minthogy az emberiség igen jelentős része fejben kissé elfáradt. Több cserénk meg nincs, és ha bekapunk még egy-két potyát, akkor lehet, hogy korai búcsúra kényszerülünk. (Véget ér a pontvadászat.)
191.1.5. Ez ugye a Yuval Noah Harari-tétel tkp.: ha abból indulunk ki, hogy az emberiség a legutóbbi hasonló nagyságrendű technológiai-társadalmi váltást két brutális világháborúval, uszkvekvázinagyjából 120-130 millió halálos áldozattal hozta le, és ehhez hozzá vesszük, hogy a globális rendszer ma már jóval szorosabban összedrótozódott, sokkal többen vagyunk, a fölhalmozott fegyverrendszerekkel pedig nemcsak a Föld, de kábé a fél Naprendszer megsemmisíthető, egyébként meg van egy apró, egyelőre minimum +2 Celsius fokos, de még emelkedő környezeti problémánk, amivel nem nagyon tudunk egyelőre mit kezdeni, viszont beláthatatlan következményekkel járhat, nem mellesleg az éppen végbemenő technológiai és társadalmi változások pedig minden jel szerint gyorsabbak és mélyrehatóbbak, mint a 19. és 20. század fordulóján, tehát ha ezeket összeadjuk, kivonjunk, elosztjuk, megszorozzuk, az jön ki, hogy epsomi faló a trójai derbin.
Na, de majd jön Magyar Péter, és minden oké lesz.
191.2. Az aknakereső örök igazsága
191.2.1. Az épp aktuális Borízűben villant be nekem a College Humor nevű legendás viccoldal ősi (legalább húsz éve láttam először, még Youtube sem volt akkor) paródiája, ami azóta is a legpontosabb illusztrációja Hollywood és az egész moziipar mentális állapotának: Minesweeper – The Movie. (Sajnos már azért nem fogják érteni a fiatalabbak, mert ők már nem aknakeresőztek napi hat órákat mindenféle windowsokon.) Aktuálisabb, mint valaha.
191.3. Aztékok a Terézvárosban
191.3.1. Megint a Borízűből csempészek át tartalomelemet: terézváriasodásunk közepette, a Csengery utcán sétálva figyeltem föl egy fantasztikus, Indiana Jones-hatásokat mutató szecessziós épületre, fejből megpróbáltam fölidézni a műsorban, és indonézes-khmeres (dél-kelet-ázsiai) motívumokra emlékeztem, de aztán Bede kolléga kiguglizta, hogy azték lesz az, legalábbis a Szabó Ervin Könyvtár cikke szerint 1913-ban aztékos hangulatú szobordíszeket alkottak a Jellinek testvérek bérházára Román Miklós és Román Ernő (szintén testvérek) építészek. Érdemes elolvasni a rövid cikket, illetve persze megnézni a házat.
Eszembe jut még Tímár György (költő, író, az Asterix fordítója, a Ludas Matyi Nevető Lexikonjának szerzője) paródia-reklámversikéje (vagy nem is volt paródia?) a kilencvenes évekből, azt hiszem, a Pesti Estben jelent meg:
„Nemzetközi éttermünkben
nagyon nagy a választék,
tán csak azték virsli nincsen,
vagy ha van, hát: ál-azték.”
191.4. Don’t need no doctor (dehogynem, b+)
191.4.1. Mint ahogy az a mélyen tisztelt kedves előfizető-olvasó nagyra becsült és a fent leírt folyamatoktól magát minden bizonnyal sikeresen távol tartó agyáig már alighanem eljuthatott, eléggé komálom én a hatvanas-hetvenes évek brit popzenéját, az obskúrusabb fajtát is, de persze a mi kis, Kárpátok hegyláncaitól korlátolt, lángoktól ölelt szemszögünkből (illetve fülszögünkből, persze) kábé minden obskúrusnak tűnhetik, ami nem Beatles vagy Rolling Stones. Na tehát a modok fénykora, a kései hatvanas évek egyik kedvencem, és ekkor volt ugyebár minden tekintetben toppon a Small Faces zenekar. De úgy tessenek elképzelni, hogy Beatles-szinten toppon. Ebből a Small Facesből aztán kivált a frontember, a gitáros-énekes Steve Marriott, és új zenekart alapított Humble Pie néven. A Small Faces maradék tagjai pedig bevették maguk mellé Ronnie Woodot (a későbbi Stones-gitárost) meg Rod Stewartot a Jeff Beck Groupból, és Faces néven folytatták pár évig. Na, a Faces is kurva jó volt, persze, de mostan a Humble Pie-ról volna szó, ami 1969 és 1975 között létezett első etapban (aztán még egy kicsit 1979 és 83 között, utána már csak Marriott nélkül, ami nem ér), és egyre keményedő bluesrockot (a vége felé már szinte hard rockot) játszott, erős soulhatásokkal, ahogy a modkorszakban/hoz illett. Ennek megfelelően Marriotték 1972 körül maguk mellé vették a Blackberries nevű afroamerikai, női vokáltriót is. Erről a felállásról került Youtube-ra mostanában néhány tévéfölvétel, sírtam a gyönyörűségtől. Az eléggé kiderül, hogy miért tartotta a hatvanas évek legjobb énekesének Steve Marriottot Mick Jagger és Paul McCartney (és talán Rod Stewart) is. Marriott ekkor már eléggé benne volt a drogokban és az alkoholban, és ez később sem változott, 1991-ben klasszikus ágyban dohányzós-füstmérgezéses alkoholistahalált halt.