hvg.hu, 2024. április 4.
RÉVÉSZ SÁNDOR
Az ő munkássága volt a legnagyobb teljesítmény, amit a magyar szellem a világ nyelvtudományának adott. Új ágat nyitott a nyelvtudományba, bevitte a világ köztudatába a tibeti nyelvet és kultúrát. Ez a húsz nyelven tudó nyelvzseni volt a magyar tudomány legeltökéltebb aszkétája. A legborzalmasabb körülményeket is vállalta és kibírta. Nem volt nála tudatosabb, eltökéltebb tudós. Magánélete nem, kizárólag tudományos élete volt. Minden erőfeszítése az életcélját, a magyar őshaza és ősnyelv megtalálását célozta. Mindkettőt rossz helyen kereste. Élete kudarca a tudomány dicsősége. 1784. április 4-én, 240 éve keresztelték meg.
A keresztelőjét ünnepeljük születésnapjaként, mert nem tudhatjuk biztosan, melyik napon látta meg a napvilágot a 13 házból álló apró háromszéki falucskában, Kőrösön (mai nevén Csomakőrösön). Születésének évét többen megpróbálták későbbre tolni, ki kevesebb, ki több évvel, volt, aki kilenccel. De senki nem tudta igazán valószínűsíteni, hogy azon a 240 évvel ezelőtti napon egy másik Csoma Sándor nevű gyereket kereszteltek meg. Azért is próbálták fiatalítani az elszegényedett székely kisnemes határőr gyerekét, mert igencsak korosan zárta le tanuló éveit.
Tizenöt éves volt már, amikor az apjával elgyalogolt Nagyenyedre, és beiratkozott a református gimnáziumba. Ún. szolgadiák volt. Gimnáziumi évei első percétől tanítványokat vállalt, és megkereste a tandíját. Enyeden lelkészi képzettséget is szerzett, de sohasem működött papként.
Huszonhárom évesen érettségizett. Huszonkilenc évesen végezte el a főiskolát, és csak akkor gyalogolt el Göttingenbe, hogy angolt és orientalisztikát hallgasson a híres egyetemen. A harmincas éveinek közepén járt már, amikor tudományos pályája elkezdődött.
Általában a tunya és nem túl okos ifjak szokták ilyen későn lezárni diákéveiket. Kőrösi Csoma (egy ideig csak Csoma) Sándor (de volt úgy, hogy Kőrösi Sándor) azonban zseni volt, és iszonyatosan szorgalmas. A legtudatosabban készült a hivatására, amely hosszú felkészülést igényelt, ráadásul családi és anyagi okokból eleve nagy késéssel iratkozhatott be a gimnáziumba.
Ez a hivatás a magyar őshaza felderítése, az őshazában maradt magyarok felkutatása és a magyar nyelv eredetének a tisztázása (a finnugor nyelvrokonság „cáfolata”) volt. Még nagyenyedi tanára, Herepei Ádám oltotta be őt a magyar őstörténettel és a kor közkeletű téveszméivel. (Bólyai Farkas is az ő tanítványa és híve volt.) Szisztematikusan tanulta az összes nyelvet, amelyet célja eléréséhez, illetve egyéb okokból szükségesnek vélt. Vasszorgalommal dolgoztatta fantasztikus memóriáját. Mire Göttingentől elbúcsúzott, 13 idegen nyelvet bírt: az ógörögöt, a latint, a románt, a németet, a franciát, az angolt, az olaszt, a spanyolt, a szerbet, az ószlávot, a hébert, az arabot, a törököt. Ezekhez tanulta hozzá nagy vándorútja során a pastut, a hindit, a bengálit, a maráthit, az oroszt, a szanszkritot és persze a tibetit, amelynek első nagy tudósa lett.
1819 végén indult el a nagy útra, amelyből nem tért meg soha.
Az „őshazabeli” magyarokhoz, akikhez Julianus barát hat évszázaddal korábban Északról ért el, ő Dél felől próbált eljutni, ami akkor is lehetetlen lett volna, ha nem térítik minduntalan kényszerpályára a háborúk és a pestis, s ha nem viszi el őt a malária.
Végigvándorolt a Balkánon Konstantinápolyig, onnan a pestis elől átment Alexandriába. A pestis onnan is továbbűzte Cipruson, Bejrúton, Tripolin át Latakiába, ahonnan elgyalogolt Aleppóba, majd immár ázsiai öltözetben egy karavánba beilleszkedve eljutott Bagdadba, onnan pedig Teheránba.
Vándorútjának finanszírozását a jó szerencsére bízta. Otthonról nem sok pénzt vihetett magával. Abban bízott, hogy út közben rátalál azokra, akik az útját az ő rendkívül szerény igényei mellett támogatni fogják. Bagdadban egy magyarul is tudó szlovák támogatta, Teheránban pedig a Brit Birodalom ottani rezidensei.
Tudományos körökben nagy érdeklődéssel követték itthonról Kőrösi Csoma vállalkozását. A Tudományos Gyűjtemény rendszeresen beszámolt a róla érkező hírekről: „A’ legtisztább örömmel jelentjük, hogy jeles Hazánkfia és Tudósunk Körösi Sándor, a’ki… a’ Magyarok régi lakhelyeinek felkeresésére a’ Napkeletre elutazott, Teheránba Persiának mostani fő Városába szerentsésen megérkezett, ottan Sir Henry Willock Anglus Residens pártfogása alatt vagyon, ‘s onnan December 21-kén Nagy Enyedre irt. — Bővebb Tudósítással későbben fogunk szolgálni; addig is ajánljuk a’ mi megbetsülhetetlen buzgoságú Utazónkat az igaz Magyar Hazafiaknak.” (Tudományos Gyűjtemény, 1821/4.)
A lap gyűjtést is indított Kőrösi Csoma küldetésének támogatására.
A vándor azonban eltűnt. Az oszmán-perzsa háború miatt „biztonsági okokból” elhagyta Teheránt 1821 áprilisában. Ott hagyta iratait, és Szkander bég néven vándorolt tovább. Megszakadtak a kapcsolatai Magyarországgal, nem érkeztek már tőle levelek. Protektorai, a teheráni brit rezidensek, a Willock testvérek, Henry és George tudósítottak arról, hogy elvesztették a nyomát.
Henry Willock Kőrösi Teheránból való elutazása után egy évvel írott levelét három évvel később közli a Magyar Kurír (1825. április 1.): „Nagyon sajnálva jelentem, hogy a’ tiszteletre méltó jó Körösi iránt minden tudósítás nélkül vagyok. Sorsában a’ legnagyobb résztvévén, mihelyest előkerül, az enyimek a’ legnagyobb barátsággal, szívességgel felfogadják, és meghagyásomból akármelly kívántató summával segítik./…/ Frazier Urat, az én jó barátomat, ki ugyan azon úton indult el, mellyet megjárni Kőrösinek szándéka volt, megkértem, hogy felkeresésében mindent el követne, de eddig elé igyekezete sikeretlen volt, és 10 Februariusról Meshedből ezt írja: ‘Körösire nézve minden lehetős visgálatokat megtettem, de mindeddig foganat nélkül, úgy látszik szegénysége kínszerítette őtet arra , hogy magát titokban tartsa. Körösi csendes, nyugodalmas ember lévén nem hihető, hogy magát valamelly erőszaknak kitette volna, ha 6. 7. holnap alatt nem jelenik meg, attól kell tartanom, hogy az uralkodó döghalálnak lett áldozatja.’”
Pár nappal később a lap ezt írja: „Útazó Hazánkfiának elveszte még nem bizonyos. Vagyon még egy kis reménység, hogy valahonnan kikerül, és őtet hazája, kinek ő mindent feláldoza, ki őtet mint szerelmes hű fiját nagy munkájában közös részvétellel kíséri, kebelébe újra felfogadhatja.” (Magyar Kurir, 1825. április 5.)
Aztán csak meglett a világcsavargó. Egy Moorcroft nevű angol tiszt 1824 decemberében a Himalája bércein találkozott egy magyar utazóval, akinek a nevét Czoma de Korusannak értette, és akire teljesen ráillett Kőrösi személyleírása. Erről Ferenc császár konstantinápolyi követe levélben értesítette Metternicht herceget, aki pedig tudósította erről a Magyar Királyi Udvari Kancelláriát. Így másfél évvel azután, hogy a brit katonatiszt találkozott „Czoma de Korusannal” a Himalája bércein, a Tudományos Gyűjtemény (1826/4.) már tájékoztathatta olvasóit Kőrösi örvendetes megkerüléséről.
Eltűnése éveiben is sokfelé járt. Átvergődött a Hindukus hegyláncain, megjárta Kabult, Indiát, a mai Pakisztán nagyvárosait. Kasmír határánál találkozott a fent említett Moorcrofttal, és részben az ő ösztönzésére kezdett el a tibeti nyelvvel foglalkozni.
Ettől kezdve haláláig leginkább a tibeti nyelv tanulmányozásáról szólt az élete.
Bár Kőrösi Csoma esetleg úgy vélhette, hogy a tibeti nyelv tanulmányozása is egy lépés lehet a a magyar őshaza és a magyar nyelvrokonság felderítéséhez, erre a vélelemre nem volt alapja. Lényegében tehát felhagyott útja eredeti és hazai híveit felvillanyozó céljával, és azzal foglalkozott, amivel valóban új és fontos ismeretekhez juttathatta a nagyvilágot, és amivel beírta nevét a nyelvészet világtörténetébe.
Ezt a munkát csak azzal az egészen rendkívüli szellemi kapacitással és fizikai tűrőképességgel lehetett végezni, amellyel Kőrösi Csoma rendelkezett.
Munkája kezdetén tizenhat hónapot töltött Zanszkárban, a mai India északi csücskét elfoglaló, akkor önálló országban, a zanglai várban Szangye Puncog láma társaságában. Puncog láma volt az egyetlen számára elérhető mester, aki a klasszikus tibeti nyelv és a tibeti buddhizmus rejtelmeiben eligazíthatta őt. Itt rengeteget szenvedett a hidegtől, a nélkülözéstől, az elszigeteltségtől. Rábeszélte a lámát, hogy menjenek át az enyhébb éghajlatú Szultánpurba, a Himalája sokkal kellemesebb klímájú déli oldalára. Mivel a láma ígérete ellenére nem követte őt, felkereste a legközelebbi angol őrhelyet, hogy ott jobb körülmények között rendezze az addig összegyűjtött anyagot.
Ezután Kanamban kívánt letelepedni, ahol megvolt a tibeti szentírás összes – százvalahány – kötete, de szomorúan konstatálta, hogy a kanami kolostor szerzetesei tudatlanok, még tibetiül sem tudnak rendesen.
Elvándorolt Puncog láma falujába, kereste őt az otthonában, s amikor végre rátalált, nagy nehezen megígértette vele, hogy folytathatják a munkát. A mester a plukhtáli kolostort jelölte ki a munka színhelyéül. Ott várta Kőrösi Csoma egy évig a mesterét – alig kimozdulva a 3× méteres kis cellájából – aki megint felültette őt. „A szerencsétlen székely tétlenül didergett kormos, büdös cellájában, emésztette magát, nem tudván, mitévő legyen. Cellája – mint a többi cella – kicsiny és sötét, a felszerelése kezdetleges, a hideg pedig dermesztő volt. A szél és a hideg ellen egy vékony, piszkos gyapotfátyol védte az üvegezetlen ablakot, s el is sötétítette a szobát. Fel kellett tehát emelnie, ha olvasni akart. A vert föld is hideget árasztott, fűteni csak jaktrágyával, esetleg ágacskákkal lehetett. Kémény hiányában a füst ingerelte Csoma torkát és szemét, ezért csak teafőzéskor engedte a tűzrakást. Az elhasznált levegő sűrű, kellemetlen szagú volt az avas vaj, a tömjén, a mosdatlan testek és a szutykos ruhák vegyes bűzétől.” (Frideczky Frigyes, Valóság, 1999/9.)
Egy év múltán elhagyta Plukhtált, visszatért Kanamba. Itt aztán végre huzamosabb ideig együtt tudott dolgozni a mesterével, és az itt töltött három év volt tudományos munkásságának legtermékenyebb időszaka. Itt készült el a nagy angol–tibeti szótár és a tibeti nyelv nyelvtana angol nyelven. Tudományos alapossággal leírta a tibeti nyelvjárásokat és írásrendszereket.
Ezután kissé megállapodott. Felkereste India néhány nagyvárosát, és letelepedett Kalkuttában, ahol beköltözött a Bengáli Ázsia Társaság székházába, nekilátott a Társaság könyvtárának rendezéséhez, miközben tibeti tárgyú tanulmányain dolgozott.
Ekkor is egy kis cellában élt, de már elviselhetőbb, városi körülmények között. Innen indult tanulmányútjaira India különböző tartományaiba. Innen már rendszeresen kapcsolatot tarthatott a hazaiakkal. 1833-ban itthon megválasztották az Akadémia levelező tagjának. 1834-ben Kalkuttában megjelent tibeti szótára és grammatikája 500-500 példányban, amelyekből 50-50-et hazaküldött Magyarországra.
1835–37-ben még visszalépett eredeti céljához, és Észak-Bengáliában kereste az őshazát, de nem talált semmit.
Ezután öt évig megmaradt a fenekén. Kalkuttában élt tudós és könyvtáros remeteként. Magányosan, mint egész életében.
1842 elején mégiscsak fölkerekedett. Elindult Lhászába, megpróbált eljutni Tibet fővárosába. Gyalog kelt át a Mahananda folyó miazmás mocsarán, és mire Dardzsilingbe ért, leverte a lábáról a malária. Itt halt meg 1842. április 11-én. A város európai temetőjében temették el.