444.hu, 2024. április 5.
UJ PÉTER
188.1.1. Feltételezvén, hogy a művelt közönségnek némileg már elege lehet a Magyar Péter néven emlegetett jelenségcsoportról szóló hírekből, és miközben továbbra is tartózkodnánk e jelenségegyüttes mélyebb politikai elemzésétől, nem annak rendkívüli bonyolultsága – sőt! – miatt, hanem azért, mert meggyőződésünk, hogy csak nagyobb, horribile dictu globális összefüggésekbe helyezve értelmezhető helyesen, tehát teljességgel alaptalanok azok a várakozások (inkább: vágyak), miszerint az Orbán hatalmát rövidesen elsörpő Magyar-forradalom végre visszazökkenti a magyar demokráciát a régi jó libdem/européer/nyugatos/normális kerékvágásba, merthogy ilyen kerékvágás már nincsen, sőt, nincs kerék sem (ad notam: „Idösanyám, idösanyám, gyüjjék üstöllést! Esik a globális demokráciaindex!”), nem beszélve arról az egyáltalán nem mellékes körülményről, hogy lehet ugyan a fővárosban nagyon lelkes tíz-, húsz- akár százezres tüntetéseket tartani, ebből egyáltalán nem következik, hogy bármit is tudnánk kezdeni azzal az uszkve két és félmilliós választói tömeggel, amelyet az orbánizmus központi hatalomhengerműve bármikor képes bármilyen szavazásra mozgósítani, és a Facebook nevű globális rettegtető- és pszichopataképző platform, a lopott pénzből kiépített gigantikus sajtóbirodalom valamint a hatalomfenntartási célra használt állami infrastruktúrák (önkormányzatok, hivatalok, kamarák, vállalatok, intézetek), esetleg fejlett kínai szoftvereszközök segítségével gyakorlatilag napi kontroll alatt tartani, és ezzel a tömeggel bármikor előállítható tetszőleges kétharmad, ugye, tehát akkor mindezek tudatában tartózkodnánk a Magyar-magyarázatoktól, ugyanakkor rámutatnánk néhány, az ország további sorsa szempontjából talán kevéssé meghatározó (nem mintha…), de a pillanatnyi helyzetben igen tanulságos/mulatságos/feltűnő momentumra.
188.1.2. Tényleg elég szokatlan, sőt, elismerem, bizonyos szempontból akár reménykeltőnek tűnő az a kommunikációs zűrzavar, amit a máskor mindig magabiztos, a Rogán-központból kiadott lyukkártyákat fegyelmezetten, szemrebbenés nélkül tetszőleges alkalommal leverkliző orbánista ágensek nyilatkozatai mutatnak. Gyakorlatilag a kegyelmi ügy kirobbanása óta nem képes visszavenni a kezdeményezést (letematizálni a problematikát) az oly’ médiatudatos állampárt, haosnló zavart pedig 2014 ősze (amerikai kitiltási botrány, Simicska-háború, G-nap) óta nem láttunk.
Mondjuk akkor, ha még tetszenek emlékezni, végül elég gyorsan és igen hatékonyan kavarták ki magukat: a pár hónapos válságra úgy ráhúzták a bevándorlós kampányt (migrózás biturbó), hogy a fal adta a másikat, évekre meg volt a téma, a csapásirány, a kommunikációs előny, tehát lenne ok most is előre aggódni.
188.1.3. Az utóbbi hetekben tehát furcsa dolgok kezdtek történni orbánoidéknál, föl sem tudnám sorolni mindet, csak bele-belekapok: ott volt Kocsis Máté önleleplező nyilatkozata (amire ráadásul ráerősített Bayer Zsolt, sőt maga Varga Judit is), miszerint egy miniszter házastársa az orbáni rendszerben azon az alapon kap milliós állásokat, hogy rokon; aztán képesek voltak előadni, hogy már tíz éve tudták, hogy Varga Juditot bántalmazza a férje, de tíz évig kussoltak valamiért, és Európa legerősebb embere, a Chuck Norrisból bármikor fél kézzel hurka-kolbászt csináló sztrítfájter sem tudta megvédeni bántalmazott miniszterét; a kispad végéről újra kezdőbe került Deutsch Tamás a kegyelmi ügyben tartott influenszertüntetés szlogenjét parafrazálva próbált frappánskodni egy nyilatkozatában, pedig orbánistáék nagyon figyeltek rá, hogy mindig a saját nyelvükön szólaljanak meg, ők alkossák a szavakat, és kényszerítsék mindenkire, ahogy nagyon sikeresen nyomták bele az agyakba a migránst, a rezsicsökkentést, sőt a dollárbaloldalt vagy a szuverenitást is; aztán az egészen dermesztő Hajdú Péter-interjú, aminek az elején a músorvezető valamiért fontosnak tartja leszögezni, hogy amit éppen látunk az nem a „rogáni propaganda” (SIC!) műve. (Itt azért már hangosan felröhög a közéletileg tájékozott pógár. A jellegzetes, fanyar rogáni humor.)
188.1.4. Na, és ebbe a sorba illeszthető a Bencsik testvérek nagy back to backje: először András pakolt oda Rákay Petőfinek a Demokratában, utána Gábor kontrázott, erőteljesen kálmánozva az erre közismerten érzékeny Philipet. Hogy Rákay nem különösebben népszerű párton belül, arról azért lehetett hallani; volt már rá példa, hogy kipróbált, elsővonalas pártveteránok is szóvá tették a „semmirekellő ficsúr” százmiliós kommunikációs tanácsadásait, és bicskanyitogató stílusát, de Bencsik András írásában még ilyen személyeskedés vagy morális kifogás sincsen, teljesen tárgyszerű recenzió, valószínűleg alapos észrevételekkel. Gábor kálmánozós Facebook-posztján viszont nem lehet nem fönnakadni, mert hogy mit is ír Bencsik II? Hogyaszongya: „elfogadhatatlan, hogy [Rákay Kálmán] a hazafiasságot összemossa a saját művészi teljesítményével, és pusztán a témaválasztásra alapozva hazafi kötelességnek minősíti a produkciójának elismerését, a bírálatot pedig hazafiatlannak, sőt egyenesen árulásnak nevezi”, illetve azt is megemlíti, hogy a hazafiság nem mentség a tehetségtelenségre. Hogy miccccsoddaaa? Dehát itten magát a nacionalista populizmus leglényegét tetszett leleplezni! Hogy elfogadhatatlan volna saját magunkat hazafiként (saját hülyeségünket nemzeti éredekként), az ellenfelet pedig a haza (nemzet) ellenségeként beállítani? Azt tetszik itt mondani tulajdonképpen, hogy Orbán, takarodj!?
Igen, azt. Mi mást?
188.1.5. Nem vagyunk már messze attól, hogy idézzük az eszmetörténet egyik legnagyobb konzervatív gondolkodójának tartott Samuel Johnson (1709–1784) híres mondását: „A hazafiaskodás a csirkefogó utolsó mentsvára.”
(És már a „hazafiaskodás” is kicsit píszískedő fordítás, mivel az eredeti így szól: „Patriotism is the last refuge of the scoundrel.”)
188.2. Levezető szájkotréfabili
188.2.1.Tekintsék meg levezető jelleggel a brit Szalámi Király és a Cumberland trió lendületes kis koncertját legitt: