187. Az eltűnt tömblekvár nyomában

187.0.1. „Elhunyt egy szerette, és nem tudja, hogyan búcsúzzon tőle? Összegyűjtöttünk 100-at a legmeghatóbb gyászversek közül, amik segíthetnek a nehéz pillanatokban!”

A Mr. Sale divatüzlet nem szokványos szolgáltatása. (De támogattak már Pápua Új-Guinea-i rovarfelfedező expedíciót is. Az expedíción felfedezett tegzes fajt Chimara mrsale-nek nevezték el.)

187.0.2. „Ebben az időben verseiben kétféle hangulat, illetve lírai modor volt jellemző: a szilaj, kihívó, dacos hetykeség és a borús halálvágy. A Temetésre szól az ének az utóbbira jó példa: szomorú, a halál gondolatával játszó hangulat szülte. Az ilyen komor hangulat mögött magányérzet és Petőfi viszontagságos életkörülményei álltak.”

A verselemzes.hu parádés szövege Petőfi verséről.

187.0.3. Kurt Cobain a mai napig abból él, hogy meghalt.

187.1. A magyarpéterezés lehetetlenségéről

187.1.1. Publicisztikai főszezon van. (Keverem a főszezont.) Tehát illene lyukacsos atlétában odaállni a pulthoz, és MEGMONDANI, ahogy a csövön kifér. Magyarpéterezni, mintha nem lenne holnap.

Szpojler: nincs holnap.

(Ad notam: Óráid vannak hátra, Orbán! In concreto egy Patek Philippe Nautilus White Gold, egy Vacheron Constatin Traditionelle és egy Audemars Piguet Royal Oak.)

187.1.2. De, hogy őszinte legyen, pedig nem nagy biznisz mostanában, nincs kedvem magyarpéterezni. Nem múlik azon semmise. Nem oszt, nem szoroz. Mutatni viszont mutat, elég egyértelműen. És éppen azt, amit tudtunk persze, de mindig sokkoló szembesülni a konkrétabbnál konkrétabb, súlyosabbnál súlyosabb esetekkel. Ez az egész, bizonytalan állagú, gyanús kinézetű, kellemetlen szagú izé, ez az ügy ugyan mond valamit persze az orbánizmus morális és intellektuális pozíciójáról, meg az ellenzékéről is, nyilván, de sok újat egyikről sem, viszont amit igazán pontosan és nagyon részletesen mutat, az az ellenzéki közvélemény egy részének minimum aggasztó mentális állapota. Egészen dermesztő, paranoid tévképzetek vagy más módon delíriumos, éjsetét gondolatok (vulg.: marhaságok) örvénylenek viszonylag épnek tűnő elmékből is, legalábbis a Facebook nevű agyhalálgyár illetékes felületei és a szerkesztőségünkben landoló olvasói levelek ezt a képet mutatják. (Amit a kép ábrázol, etc. – Wittgenstein via Esterházy.)

Aligha lehet ezért az ellenzéki közvéleményt kárhoztatni. (Kárhoztassa, akinek két anyja van.) Tudniillik hasonló (sőt!) mentális állapotban van a reggeltől estig, sőt álmában is rettegtetett/hadba szólított/mozgósított/fölhergelt kormánypárti közvélemény is.

Full pszicho mindenki. Faszkészen van az ország. De nemcsak az ország. Ez egész világ. A nyugati eleve, ahol általában két táborra oszolva retteggetnek a polgárok egymástól, és/vagy hergelik egymást az őrületig. A nem nyugati világban pedig revansvágytól fűtött komplexusos zakkantak fenekednek várják, hogy lecsaphassanak a kellően kikészült Nyugatra.

187.1.3. Tehát, francnak sincs kedve, pláne így ádvent idején vagy mi van, nagypéntek (nem tűnik semmivel se nagyobbnak, mint mondjuk a szita-szita-), magyarpéterezgetni, elvesztegetett idő, pedig az idő (e drabális tömblekvár, miszerint Hitler-szalonna) vasfoga lassan elszáll felettünk, mint cserebogár, sárga cserebogár, és itt maradunk megfürödve, ikebanázhatunk a túlvilágon végeláthatatlanul.

187.2. Vers a temetése

187.2.1. Nem független attól sem felettébb megcsappant magyarpéter-kedvem, hogy szerdán temetésen vettem részt. Nagy temetésen, ahogy mondani szokás. (Erről még kéne azért egy-két szót. Hogy melyik temetés mitől mekkora.) Jó temetés volt, ha szabad ilyet mondani. De nem szabad. Pedig. Pont ez az. Hogy van, amikor egy temetésnek értelme lesz. Igazi. Ezt próbálnám majd kifejteni inkább, mert fontosabbnak tűnik, mint rendszer eltökélt megdöntését fölhajtott zakógallérral tervező exminiszterasszony-hozzátartozó legújabb manőverei.

187.2.2. A temetés, mint műalkotás.

Akkor ez lehetne temetéskritika. Új műfaj? Niche! Piaca lenne, tuti. (Vidéki kisvárosi reklámújságok fele temetkezés. Negyed oldal húsáruházi akció, négy oldal sírkő, sírhely, koszorú, virág, gyászjelentés.

Tehát, ahogy azt két hete írtam, meghalt egy szerettem.

Tanárom, kvázi, de nagyon kvázi, ahogy egyébként két hete ezt is eléggé kifejtettem. Szüts Miklós festőművész. Nekünk, az osztálynak Szűcsmiki.

187.2.3. A kora délutáni húszfokos (celsius) verőfényben izzadtam a Farkasréti temető bejáratánál a reggeli nyolcfokos menetszélre méretezett, négyrétegű motoros cuccban. Leültem a kapuval szemben fölállított, horgas csőrét és még horgasabb karmait fenyegetően meresztgető óriási kőmadár tövében, és merengtem egy darabig, hogy ez vajon mi és miért van itt? A feliratából kiderül, hogy nem keselyű, talán nem is nyilasemlékmű, hanem griff, „csodás, oltalmazó lény”, az etruszkoknál sírőrző volt, de aztán Jézus-szimbólum is lett, de nekem erről az elég agresszívnek tűnő óriásról se az oltalmazás, se Krisztus nem jutott eszembe. Amennyire tudom, léteznek ennél szelídebb Jézus-szimbólumok is.

A másik padon, mellettem egy kissé habókosnak, kissé hajléktalanszerűnek tűnő, nagyon barátságos figura, kihízott műszálas garbóban, kopott melegítőfölsőben, klasszikus, nagy teherbírású hajléktalanszatyorral, rögtön kérdezte is, hogy nagy ember temetése lesz-e itt most, mert látja, hogy nagyon gyűlnek az emberek, jöl öltözöttek. Tapasztalt temetésmegfigyelő lehet, nyilván itt ül minden nap. Festűművész, mondtam. Nyugtázta. Az fontos ember.

187.2.4. Nekem az egyházi (róm. kath.) szertartáselemek elementárisat, újat pláne nem mondtak, de aztán jött Parti Nagy Lajos.

187.2.5. Praktikus tanács azoknak, akik komoly temetést szeretnének meg úgy általában, mindenkinek: élj úgy, hogy Parti Nagy és Závada temessen!

187.2.6. A vers és a mondása, majdnem elcsukló, gyönge hangon, költőhangon; ide kéne idéznem a szöveget, de még nem jelent meg sehol. Emiatt a kis vers miatt lett elsősorban műalkotás a temetés, ettől indult el belülről Kosztolányi (fölvilágolt mély értelme a régi, nagy titoknak). Ismertem már ezt a tónust, ezt a Parti Nagy-hangfekvést (kosztolányit), az Egy lopott kádé meg a Kis őszi rádióvers illetve az ilyenek, PNL tudja ezt a szép, késő-őszi, temetői melankóliát, a nagyon apró éppen-mosolygós viccekkel (szóviccekkel) benne, igazi temetési humorral, olyan lágy és szelíd (antigriffszobor), olyan szubmennyei fénnyel vonja be saját magát, illetve a hallgatót végül, a tisztelt gyászoló gyászolókat, és nem hagyja, hogy csak úgy megrendülten álljanak, mint Katiban a gyerek. Nem rendülni kell itt, hanem a mély, lényegi létszomor az, aminek átitatódnia kell mindannyiójunkba, legbelénk (Mi itat át mit, hogy valami, minden megint elergyásodik?), e létszomor, mely hordozza az ontológiai derűt, persze, a szeretet szeretetét, és akkor már a katartikus pályán vagyunk.

Ekkora versmondásban nem volt még részem soha. Nem függetlenül haláltól, farkasréttől, ordas griffszobortól, de akkor is. Ekkorát mondani, öcsém, tényleg, le a kalappal.

Ügyes.

Én is Parti Nagyot szeretném a temetésemre.

(Vagy most oda kéne menni hozzá gratulálni, hogy barátom, magának írnia kéne!)

Megy a hülyéskedés bennem, ízetlen tréfálkozás, szeretem egyébként is, de ilyenkor pláne, ilyenkor oldja a feszültséget.

187.2.7. Gimnázium elején, amikor Szűcsmiki tanítani kezdett minket, illetve, frászt tanítani, beszélgetni kezdett velünk, szóval akkoriban kezdtem verseket olvasni. Kortársokat. A nagykamasz lázas-romantikus izéja meg persze sznobizmusa hajtotta ezt a nagy drámai líramániát. Parti Nagy már a gimnázium és katonaság után jött, 1990-ben, a Szódalovaglás. És életemben az utolsó verseskötet, amit megvettem, az biztos, hogy a 2003-as Grafitnessz volt. Akkorára már nagyon nem érdekelt a vers, valahogy, ezeket a kádék, kis rádióversek voltak az utolsók, amiket érvényesnek éreztem, amúgy nem értettem már, kik és miért írnak verseket a kétezres években, mi most ebben az egészben a pláne, mitől nem anakronizmus, merre is áll az idő már idézett, ikonikus vasfoga.

Aztán most, 2024-ben jön egy temetés (Farkasrét, griff, Parti Nagy), és megint értelme van a versnek. Megint értem. Visszafelé forog a drabális tömblekvár. (Szilaj, kihívó, dacos halálvágy, magányérzet, viszontagságos életkörülmények. Segítség a nehéz pillanatokban.)