Forradalom – egy szó kalandos története

Amikor Rochefoucauld-Liancourt herceg Párizsból Versailles-ba érkezett, a királyi felség már tudta, hogy nagy a baj. XVI. Lajos neglizsében fogadta a kamarást, és elborzadva így szólott: „Szörnyű ez a lázadás, kedves hercegem.” Mire a herceg így válaszolt: „Felség, ez nem lázadás (révolte), hanem egy nagy forradalom (révolution).”

A felvilágosodás évszázadának vége felé jártak ekkor, de a gondolkodó emberek zöme még mindig valamiféle lassú, szerves fejlődés eredőjeként képzelte el az értelmesebb és szebb világrend eljövetelét. A történelemnek a civilizáció folyamatos fejlődéseként való felfogása ekkor már létezett, és az uralkodóra sokan úgy tekintettek, mint egy csudás lényre, afféle messiásra, akinek megvan a hatalma arra, hogy uralja és levezényelje a társadalom nagy metamorfózisát. Keleten sem volt ez másként: 1927-ben például Sadacsika Nabejama, a japán kommunista mozgalom vezére, egy moszkvai séta közben az Arbaton azt mondta Buharin elvtársnak, hogy a japánok a proletárforradalmat úgy kívánják megvívni, hogy a végén a császár azért a helyén maradjon, elvégre ő a nemzettest feje.

Az „erőskezű vezető” mítoszát egyáltalán nem oltotta ki az, hogy Athénban létrejött a „demokrácia” nevű, furcsa politikai rendszer. A régi görögben a türannosz szó nem feltétlenül pejoratív, azaz a magyar megfelelője éppúgy lehet az egyeduralkodó, mint a zsarnok. A görög világban egészen másképp képzelték el a „történelmi fejlődés” fogalmát (ha egyáltalán lehet beszélni ilyen fogalomról). A görög metabolé vagy a sztászisz nem ugyanaz, mint a forradalom: tulajdonképpen nem volt szó arra a jelenségre, amikor a nép felkel az uralkodó és az elit ellen, és nem csupán leváltja azt, hanem egy gyökeresen új társadalmi rendszert hoz létre. Egyébként eredetileg a kínai geming (japán kakumei) sem „forradalom”, hanem az Égi Mandátum (kínai tianming) megvonása az alkalmatlan császártól – tehát a személy lecserélése (államcsíny, dinasztiaváltás vagy ilyesmi). A 18. századig a revolutio, revolution, rivolutione stb. sem jelentett mást, mint fordulatot vagy körforgást. Montaigne például 1580 táján „a szerencse forgandóságát” – révolution de la fortune – említi. Ami a magyar forradalom szót illeti, azt a Goethét fordító Kazinczy teremtette meg 1815-ben a forr igéből, és később is rendszeresen használta kifejezetten a gyökeres társadalmi átalakulás értelmében.

A magyar jakobinusok is úgy gondolták, hogy a társadalmi reformot csak királyi segédlettel lehet végrehajtani: Hajnóczy József hitt abban, hogy II. József legyőzi a magyar nemesi ellenállást, és megvalósítja azokat a reformokat, amelyeket ő, egy lutheránus közember 1790 táján megálmodott. Martinovics Ignác pedig 1791-től 1793-ig a bécsi titkosrendőrség szorgos besúgójaként vélhetően abban reménykedett, hogy a hálás uralkodó jutalomként majd valami kormányzati pozícióba helyezi őt, és ezzel módja nyílik megváltani a világot. A magyar jakobinusok úgy gondolták, hogy „az igazság áldozata gyanánt” (Hajnóczy) halnak meg, és volt köztük, aki úgy vélte, hogy itt valami fatális kommunikációs félreértés történt. Úgy konspiráltak, mint az igazi forradalmárok, de valójában aligha volt reális veszély a bécsi udvar számára az, hogy egy 200–300 fős „összeesküvés” (értelmiségi világnézeti klub) forradalmi mozgalommá alakul át. A két nemzedékkel későbbi magyar rebellisek már tömegeket tudtak megmozdítani, de a szó szoros értelmében „politizálni kényszerültek”. Bár 1848/49 szabadságharc volt, a Habsburg-ház trónfosztása csak 1849 áprilisában következett be, amikor Kossuth már tudhatta, hogy a tömeg nyomására a „fontolva haladó” képviselők már nem mernek szembefordulni vele.

Sok évvel ezelőtt beültem egy amerikai történész-politológus előadására, aki arról beszélt, hogy Hegel tévedett, a történelemnek soha nem is volt igazi iránya. A modern történelem semmi másról nem szól, mint arról, hogy ideológiák örve alatt különböző érdekcsoportok magukhoz ragadják a hatalmat és autokratikus rendszereket hoznak létre, majd elsöpri őket egy másik hasonló rendszer. Az ideológiáknak ezekben a forradalmi őrségváltásokban legfeljebb csak annyi szerepük van, hogy nevet adjanak bizonyos politikai elitcsoportoknak. Nem szabad ostobán bedőlni annak, ha a politikai pártok „szocialistának”, „liberálisnak”, „demokratának” vagy netán „kommunistának” nevezik önmagukat, vezetőik pedig a dicső nemzeti hagyományokról, a szabadságról és a békéről szónokolnak. Lehet a dologban valami: Japánban például 1955 óta lényegében ugyanaz a párt van kormányon, amelyet Liberális Demokrata Pártnak neveznek. Zömében jobboldali, szélsőségesen nacionalista, konzervatív politikusok a tagjai, de szerencsére a politika ott sokkal kevésbé érinti az emberek életét, mint a legtöbb helyen a világon.

A történelmi átmenetekről szóló antik elméletek közül van egy, amely különösen izgalmas. Egy görög filozófus, Polübiosz (i. e. 2. század) szerint a kormányzás rendszerei ismétlődő ciklusokat alkotnak. Azt írja a Történeti könyvekben (6.3-4), hogy van királyság, amely nem félelmen és erőszakon, hanem közmegegyezésen alapul. A királyság elvezet a zsarnoksághoz. Ezt a konfliktust oldja fel az erényes kiválók uralma. De az erényesek uralmát rövidesen felváltja a kivételezett kevesek uralma (oligarkhia), majd átveszi az uralmat a fellázadt nép. Azonban a népuralom (démokratia) elkorcsosul, és létrejön a csürheuralom (okhlokratia < okhlos ’csürhe’). Ennek aztán véget vet a királyság – és minden kezdődik elölről. Ez, kérem, az anaküklószisz, a történelem örök körforgása.

Egy régi tanulmányomban írtam már az első kínai liberális írástudóról, Pao Csing-jenről (Bao Jingyan, i. e. 3. század), aki úgy vélte, hogy ha a hatalmasok rosszul bánnak a gyengékkel, az lázadáshoz vezet, mert nem akarja a fa, hogy lehántsák a kérgét, a fácán sem örül annak, ha kitépik a tollát, természeténél fogva gyűlöli a ló a gyeplőt, a marha az igát. Pao szerint tehát az ember a benne élő szabadságösztön miatt nehezen tűri, ha önkényesen beavatkoznak az életébe, a szabad döntéseibe, ha uralkodnak fölötte. Ehhez képest ma azt látjuk, hogy az autoriter rendszerekben alapvető központi irányítást és egységesítést messze a fájdalomküszöbön túl tolerálják az emberek. Az egyéni szuverenitás és autonómia folyamatosan sérül, miközben az állami média átlátszóan ostoba vagy érthetetlen téziseket tálal az istenadta népnek evidens igazságként, és az emberek elhiszik ezeket – vagy legalábbis úgy tesznek, mintha elhinnék.

Magyarország más. Magyarország újra csendes. A béke szigete, ahol biztosan nem lesz már forradalom. Pedig, legalábbis Prohászka Lajos A vándor és a bujdosó című nemzetkarakterológiai munkája szerint, a magyar lelkület „mithikus csírája” a lázadás és az önfeláldozás: örök prototípusa pedig a négyfelé hasított Koppány.