Az ordító egér

Orbán beszédmódjának vannak elemei, amelyek a náci narratívával rokoníthatók, ezt Petri Sarvamaa finn európai uniós képviselő állapította meg a minap, de korábban már szemet szúrt másoknak is. Egyebek közt nyilván azért, mert a beszélőnek is ez volt a szándéka, tehát hogy szemet szúrjon. Nemcsak először vagy másodszor, hanem mindig. Hogy valójában mikor is kezdte, azt nem tartom nyilván, mindenesetre a náci beszédmódban való jártasságát 2022 nyarán Tusnádfürdőn is megcsillogtatta, és emlékezetes sikert aratott vele. Sikeren azt értem, hogy témát adott az effélékre fogéko­nyaknak, nemcsak a magyar nyelvterületen, hanem valószínűleg Belső-Mongóliában és Szváziföldön is; verbális leleményeit mindenütt borzadállyal emlegették.

Megjelent a közbeszéd mindennapos témái között, ahogy a SARS-CoV-2 nevű koronavírus is megjelenik, hogy aztán a kettő közül melyik a népszerűbb, azt nem tudom. Valószínűleg a vírus, ám ennek semmi jelentősége nincs, a cél az, hogy kormányzó urunk délceg alakja a világ népeinek lidérces álmaiban folyamatosan felbukkanjon. „Csillag esik, föld reng: jött éve csudáknak! / Ihol én, ihol én pörölye világnak!” Ez ugyan üres handabanda csupán, ám az nem számít. A lényeg annyi, hogy vezérünket gyakran emlegetik, tehát abban a nem túl távoli jövőben, amikor majd hadat üzen az Egyesült Államoknak, a tájékozottabb újságolvasók legalább a nevét be tudják azonosítani. Ne kelljen órákig nyomozgatniuk a neten, hogy ki ez a félbolond, hanem pillanatokon belül értelmes találatokat kapjanak.

Hogy aztán ő mire megy vele, az más kérdés, és valójában meg sem válaszolható, lévén, hogy a maga sajátos útját járó elmének a logikáját normális ésszel követni képtelenség. Emlékszünk még Az ordító egér című 1959-ben bemutatott zseniális filmvígjátékra? Nyilván nem, és ezt csak sajnálhatjuk. Tömören összefoglalva arról szólt, hogy egy fiktív európai törpeállam hadat üzen az Egyesült Államoknak avval a céllal, hogy a háború nulladik percében meg is adja magát, majd az ellenfél ismert nagylelkűségét kihasználva óriási összegű háborús kárpótlásban részesüljön.

Sajnos azonban a hadakozó felek kölcsönös kétbalkezességéből fakadóan a középkori fegyverzetben, láncingben felvonuló, karddal és hosszú angol íjjal felszerelt, nagyjából két tucatnyi harcost számláló expedíciós haderő amerikai földön fényes győzelmet arat, és evvel a hadjárat voltaképpeni célját teszi elérhetetlenné.

A meseszövés szellemdús fordulatait ismertetni e helyt sajnos nincs mód, a lényeg annyi, hogy ez a terv tök racionális volt, míg ellenben az orbáni ködszurkálásban a józan észnek a morzsája se detektálható. Annak egyetlen­egy célja van csupán, a színpadon maradni mindaddig, amíg a világosító az utolsó lámpát is le nem kapcsolja, a mellékhelyiségek világítását is közéjük értve. Ha viszont maga a direktor ágál az üres nézőtér előtt, akkor mese nincs, addig marad ott, és azt csinál, amit akar. Közben múlnak az évek és az évtizedek, az őrület habzik tovább, bár mindinkább fékezetten, aztán egyszer csak elapad.

Egyelőre azonban forog minden a maga előírt módján, a színen zavaros tekintetű diktátorok és náluk valamivel tisztultabb elméjű lakájaik sertepertélnek, zajlik a periféria társadalmi élete, ahogyan szokott. Hogy messzire ne menjünk, Milorad Dodik, a Bosznia-hercegovinai Szerb Köztársaság miniszterelnöke Vlagyimir Putyin orosz elnök után idén Orbán Viktort is a boszniai Szerb Köztársaság érdemrendje kitüntetésben részesítette. Erről tudnunk kell, hogy a boszniai Szerb Köztársaság a Bosznia-Hercegovinát alkotó úgynevezett entitások egyike, a másik a Bosznia-hercegovinai Föderáció. Amúgy az entitás szó jelentése „létező”, nem több, nem kevesebb, a skolasztikus filozófia műszava volt valamikor, vagyis a Bosznia-Hercegovinát alkotó entitások egymást kölcsönösen létezőként ismerik el, ami nagy szó.

Evvel együtt semmiképp se jelenti azt, hogy nem esnek egymásnak akár holnap hajnalban is, annyit azonban kinyilvánít, hogy a felek e pillanatban nem állnak hadban egymással, sőt ez irányú terveket se szövögetnek, vagy ha mégis, akkor csak éjszakánként, zseblámpával, a paplan alatt. Ha viszont fellobban bennük a balkáni tűz, akkor a másiknak a barátja az egyiknek az ellensége lesz, Magyarország például a Bosznia-hercegovinai Föderációnak lesz eltiporni való, gyűlöletes ellenfele, ennek összes vonzataival.

Belesodródni egy balkáni háborúba olyan esemény, amely a hosszú-hosszú évtizedek óta tespedő magyar kultúrát feldolgozandó élmények óriás tömegével áraszthatja el, nyomában drámák, regények, forgatókönyvek, zeneművek és más hasonló kulturális kincsek tömege kerülhet a befogadók elé.

Más kérdés, hogy a potenciális műélvezők jelentős hányada ekkor már jeltelen sírokban fogja aludni örök álmát, de hát a való élet nem toronyóra, amiben a fogaskerekek egymással összhangban, egymást kölcsönösen mozgatva és támogatva végzik fontos és szép munkájukat, hanem zűrzavar, amely néha fénylő pillanatokat, máskor és többnyire pedig pusztító összevisszaságot generál.

Persze a káosz eleve itt van közöttünk megszámlálhatatlanul sok­féle formában, egyebek közt emberalakban is, e világi megtestesüléseinek egyikét történetesen Orbán Viktornak hívják.

Haragudnunk nem érdemes rá emiatt, ő a létezés sötét oldalának manifesztációja, nem adhat mást, csak mi lényege. Magáévá tett egy jobb sorsra érdemes országot, és azóta azt csinál vele, amit akar.

Konkrét célja nincs vele, vagy ha van is, nem látható. Fosztogatja, tiporgatja, ennél jobb ötlete eddig nem volt, és most már nyilván nem is lesz. Eseménytelen, unalmas élet a diktátoré, leküzdeni való ellenállást soha nem tapasztal, amit akar, az rögtön meglesz, de hát mi a fészkes fenét akarhatna ő már, és minek. Minden úgy jó, ahogy van. 13 km/órával ment a Mészáros Lőrinc cége által frissen felújított szakaszon a vonat, olvassa valahol, mit lát ő ebből? Azt, hogy megy a vonat. Ellentétben Amerikával, ahol nem is megy, mert az indiánok folyton felszedik a síneket.

Nekem a legjobb ezen a világon, állapítja meg, és boldogan vigyorog.