Hercegszántó község
művi örökségvédelmi hatástanulmánya
(Bács-Kiskun megye)
összeállította:
Dr. Ozsváthné Csegezi Monika
műemlékvédelmi szakmérnök
Szeged, 2012
1. A település története
„Bács-Bodrogh vármegye nyugati szélén, a Duna mocsarai mellett és között sorakoznak észak-déli irányban a sokacz községek: Szántóvá, Béreg, Monostorszeg, Szónta, Vajszka, Bogyán, Plavna és Bács. Az ezek által jelzett vonaltól kelet felé végtelen sík, az Alföld termékeny lapálya terül el, míg nyugat és dél felé a dunántúli és szerémségi hegyek kéklenek a távolban. A községek határának egy része rendesen kánaáni gazdagságú termőföld, a Dunához közelebb pompás füvű kaszálók terjednek a védtöltésig, melyen belül széles övben füzes erdő táplálkozik az áradványos vizekből s csak itt-ott engedi látni a fakó nádast vagy a Duna felcsillanó habjait. A kaszálók és szántók tengerét itt-ott egy-egy erdő tarkítja hatalmas fákkal, majd kisebb foltokon kopár szikre vág le a nap.”
(Jankó János, 1896)
A hajdani Bodrog, majd Bács-Bodrog vármegye – jelenleg Bács-Kiskun megye – területén található Szántó (a középkorban Szántó, az újkorban Szántóvá, 1904 óta Hercegszántó) Bajától délre mintegy 21 kilométer távolságban, a Duna bal partján fekszik. A Duna keresztülfolyik a falu egyik részén, ahol egyszersmind a Kalocsai Főegyházmegyét elválasztja a Pécsitől.
Az Árpád-kori Magyarország településeinek azonosítását – forrásértékű iratok, oklevelek, valamint az addigi szakirodalom kritikai földolgozásával Györffy György végezte el 1963–1998 között. Ezen alapműnek tekintendő munkájában számos különböző települést nevez meg, melyek a Szántó név különböző változatait viselték. Országos áttekintése alapján kénytelenek vagyunk megcáfolni a jelen, akkor Bodrog megyei település történetének Borovszky Samutól egy évszázada folyamatosan – a mai napig (pl. a 2005. évi településfejlesztési koncepció) – kritika nélkül átvett, első szakaszát. Az a – Szentgyörgyként és Szántószentpéterként is említett – Szántó, melyet 1020 körül István király a veszprémvölgyi apácakolostornak adományozott, Fejér megyének Dunán inneni részén, a Csepeli-nagysziget déli csúcsánál helyezkedett el. (Ráadásul az Abda szigetről és a kápolna – időnként tévesen káptalanként fordítva(!) – magisztrális (elöljárósági) jövedelméről csak egy 1295 előtt gyártott, hamis oklevélmásolat szól.) Sőt magában Bodrog megyében is volt/van egy másik (a Kalocsa és Bátmonostor közötti Sárköz-Szántó, amely utóbb a Nemesnádudvar tartozékát képező Szántó puszta), valamint két Bács megyei Szántó (Szántovác) is lehetőséget adott a téves azonosításra.
(A Szent István által adományozott „szántói káptalan” már azért is teljességgel valószínűtlen, és nélkülöz minden történelmi alapot, mert Nagy-Magyarország egész déli területén a legkorábbi társaskáptalan a titeli volt, de azt is csak jóval később, a 11. század utolsó harmadában hozta létre Szent László király és öccse, Lampert herceg. Titel után közel fél évszázaddal a Maros völgyében, Aradon alapította a Dél-Alföld második királyi társaskáptalanját az 1131 és 1141 között uralkodó II. (Vak) Béla. A déli, délkeleti régió harmadik jelentős, bár befolyását tekintve az aradihoz és a titelihez nem hasonlítható káptalanja a Bodrog megyében létrehozott hájszentlőrinci, melyet III. Béla első felesége, Chátillon-i Anna alapított valamikor 1173 és 1184 között. (Koszta László: Dél-Magyarország egyházi topográfiája a középkorban. Sulinet.) Összefoglalva: egész Dél-Magyarországon mindösszesen ez a három társaskáptalan működött. Meglepő módon még a Magyar Nagylexikon (1999) vonatkozó szócikke sem mentes ezektől a makacs tévedésektől.)
A jelen – tehát akkori Bodrog megyei – település esetében még a 13. század végéről sem tudható létét, ill. birtokosát említő adat. E falut mint p.(ossessio = birtok) Zantou „1327 után Károly király [Héder nb.] Henrik fiainak, a szekcsői Herceg cs.(alád) őseinek adta cserébe.” (Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajza I–IV. Akadémiai Kiadó, Budapest. … Bács, … Bodrog, … megye. 1987., p. (Bács m. 233.), Bodrog m. 727., (Fejér m. 438-439.)
A későbbi említéseket Csánki Dezső összesítette. Ugyancsak oklevelek alapján, ráadásul már Borovszky vármegyei sorozatával egy időben összeállított munkájában mintegy harminc Szántó nevű települést válogatott szét. A Bács és Bodrog megyét taglaló II. kötet 1894-ben jelent meg, amelynek alapján sok későbbi tévedés is megelőzhető lett volna. A szakmai kritikával idézett, okleveles említései: 1349. Zanthov; 1372. Zantow; 1399. Zantho; 1497. „A szekcsői Herczegeké volt. Az 1520-21. évi tizedlajstrom: HerczegZantho, Zanthoherczeg néven ismeri. – Ma [1894] Szantova, Zombortól ény., a Duna mellett.” 1369-1474 közötti oklevelekben „Ezenkívül ugyane tájon egy harmadik ily nevű falu is több ízben fölmerűl, mint a Szántai vagy sz. Morha(r)t avagy Morháti (később a Nagylucsei) cs.(alád) birtoka … Poss. Felzantho (a Czoboréké), Morharthzantho (a Morhát családé). … A Steltzer által közölt defterek … négy ily nevű falut is említenek” Bodrog megyében. Tehát ezek, valamint a Sulyok család birtokára (Bács m.) vonatkozó hivatkozások is tévesek a jelen településsel kapcsolatban. (Csánki Dezső 1890–1913. Magyarország történelmi földrajza a Hunyadiak korában I- V. Budapest, Magyar Tudományos Akadémia. p. II. Bács m. 161., Bodrog m. 208., III. Fejér m. 346-347.)
„1405-ben Herczeg Péter birtoka volt Szekcső, Dávod, Szántó, Dús, Benye. – 1419-ben a hájszentlőrinci prépostsághoz tartozó plebániák közt emlitve vannak: Báthmonostor, Dús, Dávoth (a mai [1906] Dautova), Hercegszántó és Tóti. Ezen Hercegszántó a mai Dautova közelsége miatt is bizonyosan azonos Szántóval, a mai Szántovával, mely új birtokosáról (Szekcsői Herceg Péter) neveztett el. Az 1520. évi bodrogmegyei tizedjegyzékben egy csoportban soroltatnak fel Sikesd, Kakucs, Batmonostora, Dávod és Hercegszántó. 1521-ben ugyanezekkel együtt Szántóherceg van emlitve. – 1535-ben Horvát János neje, fiai s utódai nevében Herczeg György ellen tiltakozik, mert ez több bodrogvmegyei birtokát, igy Hercegszántó, Dús, Binnye stbi helységeket, Verbőczi Istvánnak akarja eladni.” (Iványi István)
A szekcsői Herczeg család a Héderváry családdal egy közös törzsből ered. Kemen mester unokájának, a 13. század végén élt Henrik bánnak Péter fia (1322) lett a Herczeg család alapítója. Leszármazottai között fia Bodrog vármegyei főispán (1343), egyik unokája boszniai püspök (1444-től), a későbbiek között főpohárnok Mátyás pártján (1459), Baranya vármegye képviselője (1505), végül I. Ferdinánd udvarmestere (1527). Ez után nemsokára a több adományos birtokot összegyűjtő család kihalt. (Nagy Iván)
„A 16. század első harmadára lényegében pusztává vált Észak-Bácska területe: a magyar falvak lakói biztonságosabb vidékekre, nagyobb városokba húzódtak. Az itt haladó fontos török útvonalak azonban a magyar katonák állandó támadásai miatt nem voltak biztonságosak. Ezért a század közepén I. Szulejmán rendeletére a Zombor és Baja közti terület három falujába „különböző lakóhelyekről bizonyos mennyiségű rája-nép” és „sátorlakó vándorok” települtek be, akik közül százan „szabados lovasként” szolgáltak.
Az első bevándorlókat hamarosan újabbak követték, s a 16. század utolsó harmadára az elnéptelenedett észak-bácskai falvak nagy része újjátelepült. A néhány korabeli ismert defter alapján az új lakosok délszláv-román keverék neveket viseltek, elöljáróik kenézek és primikürök voltak, hitéletükről kalugyerek gondoskodtak. A 16. század közepe táján Magyarországra, a Duna-Tisza közére Szeged vonaláig letelepedő balkáni népesség – az iszlamizált közösségek mellett elsősorban rácok és vlahok – az elnéptelenedett magyar falvakba vagy azok közvetlen közelébe települtek, halottaikat azonban a településektől távolabb, egy magas dombon temették el. Letelepedésük azonban nem jelentett állandóságot: a falvak lakosságának egy része gyakran cserélődött, az elköltözők helyébe új betelepülők jöttek.
A magukat a 16. század végén rácnak nevező észak-bácskai balkániak sorsát lényegében a 15 éves háború (1591-1606) pecsételte meg. Csak sejthető, hogy a falujukat elhagyó rácok nagy része soha többé nem tért vissza, vagy ha visszajött is, tartósan nem maradt: 1622-re „a Bácskából puszta lett.” Bár az elnéptelenedett vidékekre Ószerbiából és Boszniából származó szerbek is jöttek, néhány észak-bácskai városban vagy nagyobb faluban földművelő(?) keresztény boszniaiak telepedtek le.” (Wicker Erika, 2006)
Egy 1543. évi urbárium fölsorolta a kalocsai érsekségnek a török által megszállt helyiségeit a fizetett adó összegével – köztük a falu Szantovaként már nem magyar, hanem szláv (szerb) néven szerepel.
Az 1553-54. évi defter megemlít jó néhány olyan középkori települést, melyek a zombori náhijébe tartoztak, de akkor adófizetőt már nem, csak néhány nem adózó házat írtak össze bennük. Ezek – egy kivétellel: Gorne-Szántó (Górna Szántóvá), a mai Hercegszántó – ma már nem azonosíthatók. A Szántótól északkeletre fekvő Dus (Dusija) középkori, a hódoltság korában is lakott település neve ismert. (Wicker Erika)
„A hajdani Szántó neve a török korban Szántovára változott. A török defterek Seltzer szerint a zombori náhijében több Szántovát (!) sorolnak fel”: Szántova (Hódság határában; Dolna-Szántova (1570: 6, 1590: 16,); Szredna vagy Közép-Szántova (1554: 3, 1590: 13); Gorni, azaz Felső-Szántó (1554: 9, 1570: 9, 1590: 31 adózó házzal). Iványi István szerint az utóbbi három megfelel a későbbi Szántovának, azonban maga a Szántó elnevezés is még a 17. század végéig használatban maradt. (Iványi István)
A 16. század vége felé már katolikus bosnyákok is laktak Bácskában, s bosnyák ferencesek rendezték lelki életüket a hódoltság körülményei között. Ők a szervezett lelkipásztorkodást — a pápaság támogatásával — a 16. század végén s a 17. elején kezdték meg, amikor a török megszállta egész Magyarországon átvették a püspöki és plébánosi teendőket, s 1622-től mindenben a római Propaganda (Hitterjesztés Szent Kongregációja) utasításai szerint jártak el.
P. Unyi Bernárdin igen széleskörű levéltári és történetírásokban tett forráskutatás alapján arra a megállapításra jutott, hogy a török erősödő üldözései elől nagyobb, összefüggő tömegben – a tíz boszniai ferences zárda közül először – a fojnicai kolostor és a hozzá tartozó plébániák, egyházközségek (legelsősorban magának, Fojnicának a lakói) kerekedtek föl. 1645-1655 között mintegy kétezer délszláv katolikus család kényszerült elhagyni hazáját a ferencesek vezetésével. S „minden valószínűség szerint legtöbbje a bosnyák ferencesektől már látogatott bácsmegyei Hercegszántón, Béregen, Garán, Küllődön … Monostorszegen” és több Baranya megyei településen helyezkedett el. (P. Unyi Bernárdin, 1947. p. 64-67.)
A bosnyák ferences misszionáriusok, sőt a közülük kinevezett, belgrádi székhelyű, szendrői missziós püspök is – bérmaútján – mindig álruhában utazott, raguzai vagy bosnyák kereskedők társaságában elvegyülve, s az önvédelem érdekében fegyvert viselve. 1649. évi bérmaútja során a püspök Szántót is meglátogatta, sőt egy külön napot töltött ott azért, hogy a környező katolikusokat is részesíthesse e szentségben. Meglepően sok, 120 katolikus házat talált a faluban, s 350 hívő bérmálkozott meg a Nagyboldogasszonyról (Mária mennybemenetele) elnevezett templomban: „Adi 17. 8bre nella Villa di Santouo nella Chiesa di Assonta no. 350 / Nella Villa di Santouo si trouano le case no. 120.” (Vanyó Tihamér)
1653-ban újabb püspöki vizitációra került sor, melynek során az elsőáldozás és a bérmálkozás szentségét 300 férfi és 295 nő vette föl. „In Santouo nella chiesa della Assumpta ha suoi utensili necessarii. / In Santouo per li 25 di agosto habbiamo fatto come per la prima et confirmai di maschi 300 e di femine 295.” (Boksa Iván-Tóth István György)
1673-ban Szántón kiemelkedően sok (1010) hívőt bérmálkozott, bizonyára azért, mert a régi gyakorlat szerint ide gyűltek össze a környező falvak kisebbségben lévő katolikusai. Hogy voltak ilyenek, azt azokból az 1660 és 1680 között keltezett levelekből tudjuk, melyekben a környékbeli szegénység alkuszik meg a füleki magyar végvári őrséggel adófizetésükről, s amelyek aláírása: „katolikus rác jobbágyok”. Mivel Bács-Bodrog megye területéről egyetlen 17. századi defterrel sem rendelkezünk, s a püspöki vizitációk során csak a vallás számított, a nemzetiség nem, így nem nyerhetünk képet sem a lakosság teljes számának alakulásáról, sem nemzetiségi összetételéről.
Az 1679. évi érseki harácsjegyzék Szántó néven említi. 1688. július 5-én a császári sereg Szántó (unveit Sandó) közelében volt, a következő napokban Kollut (Küllőd) és Zombor következett. (Iványi István).
Szántó a török kor során általában lakott hely maradt, sőt a 17. században kifejezetten jelentős számú lakossággal, amit az érseki vizitációk jegyzőkönyvei is igazolnak. A település maga a hívek odagyülekezésével központi szerepet játszott.
(A falu 17. századi életének egyik különleges jelentőségű, tárgyi emléke egy köznépi, festett láda, amely hosszú ideig országosan egyedüli emlékként igazolta, hogy a magyarországi rangos menyasszonyi ládákon már a 17. században nem volt ritka a virágos ornamentika, faberakással, faragással vagy festéssel megjelenítve. Az indamintákat félreszorítva abban az évszázadban jutott egyeduralomra a virágdísz a köznép számára előállított asztalos-ládákon. A stílusváltás szempontjából korszakos jelentőségű a Hercegszántóról a Néprajzi Múzeumba bekerült láda, mely tipikus vásári darab, így a készítés évét nem írták fel rá, egyedül a stílusjegyei alapján datálható.
Újabban sikerült meghatározni, hogy készítőhelye Komárom, a vásári ládák előállításának a 20. század elejéig legfontosabb magyarországi központja. Ez a darab minden bizonnyal a korai vásári ládák képviselője, és hercegszántói lelőhelye a komáromiak piackörzetének akkori kiterjedtségét jelzi. Ezen láda 77 cm, egy bécsi rőfnek megfelelő szélességével a korabeli megítélés szerint „középszerűnek” tekinthető.)(K. Csilléry Klára)
A török kor összesítése szerint tehát 1526 után a magyarság mindig jobban pusztult, s a délszlávok mint török zsoldosok vagy pedig a töröktől menekülve, folyamatosan vonultak be Bács-Bodrog megyébe. Az otthon maradt, ortodox szerbek is „elősegítették”, hogy a délszláv katolikusok hazájukat hátrahagyva, többek között Magyarországra telepedjenek át. Újabb, nagyarányú menekülésre 1675-ben, majd pedig a fölszabadító háborúk során kényszerültek. Ekkor, a hódoltság utolsó éveiben a délszlávok Badeni Lajos seregének (1683-1691), amely a végén mélyen bent harcolt szerb területen, leghűségesebb harcosait jelentették. A délszláv lakosság várta, sőt küldöttségekkel sürgette felszabadítását.
A délszlávok magyarországi tartózkodásukat hosszú ideig csak amolyan átmeneti, ideiglenes állapotnak tekintették, de miután az osztrák seregek nem tudták bevenni a Balkánt, reményüket vesztették a visszavándorlásra, bár erről Lipót biztosította őket. Lassan azután letelepedtek, egy részük pedig a császári seregben szolgált a délvidéken. (Kapocs Nándor-Kőhegyi Mihály)
„A törökök kivonulása a település- és népességpusztulás újabb hullámát hozta, olyannyira, hogy a Duna-Tisza közén Kecskeméttől Szabadkáig és Szegedig elnéptelenedett az egész vidék.” (Wicker Erika, 2006.)
Elmondható tehát, hogy a délszlávok felköltözése a török kor végi harcok során újra elnéptelenedett Bácskába tömegesen a felszabadító háborúk nyomán indult meg. Egy 17. század végi kimutatás szerint (a helységek lakottak-e vagy lakatlanok, mivel adóztak a török, illetve a keresztény földesúrnak, valamint mivel adóznak a kincstárnak) Szantova már „fiscalis deserta”, vagyis államkincstári elhagyott hely, puszta.
1686 után a délszláv katolikusok kivándorlása – egyúttal a Bácskába való bevándorlása – mellett agitált a boszniai ferencesek akkori tartományfőnöke, P. Radnich Mihály, aki ezáltal e mozgalom egyik legfőbb vezetőjének tekinthető. 1687-1688-ban a bunyevácok indították ez utóbbi áttelepülési hullámot, majd őket követték a sokácok újabb csoportjai, melynek során – többek között – a Bajával szomszédos helységeket is benépesítették (Csávoly, Gara, Bókod, Szántó, Almás). Így az az ideig sértetlenül maradt olovói zárda és az odatartozó plébániák hívei 1687-ben szóródtak szét a török üldözés következtében. „A Palánkával szemben levő Ilokra (Újlak) menekült olovói hívek egy része később felhúzódhatott Szondra (Szontára), Hercegszántóra, Béregre és Monostorszegre, amire onnan következtethetünk, hogy az 1723-ban Velikán megtartott (boszna-argentinai – szrebrenicai – ferences) rendtartományi gyűlés úgy intézkedett, hogy az addig bácsi plébániához tartozó drinovci, ottoki és bosnjaci lelkészségek az ilokihoz csatoltassanak, a szondi, szántovai s monostorszegi viszont a bácsi plébániához.” Addig ugyanis „minden egyes zárda az általa Boszniából elvezetett híveket gondozta, bárhol is telepedtek le. A velikai határozat nyilván a könnyebb adminisztrálást célozta, miután már rendezettebb állapotok voltak.” (P. Unyi Bernárdin, p. 73-76.)
A 18. század elején a Bácska területén valóságos népvándorlás volt. A pozsareváci béke után (1718) a bunyevácok és a sokácok még újabb tömegei érkeztek a Bácskába Boszniából, s őket ugyanúgy ferencrendi szerzetesek vezették, akik, miután befejezték küldetésüket, akkor legnagyobb számban visszatértek hazájukba.
A sokac nép a horvátok egyik csoportja. Bosznia-Hercegovinából jöttek; a felső telepek, úgymint Szántó, Monostorszeg, Szond lakói egy időben, talán egy helyről valók. (Evetovics János, 1909) Későbbi kutatási eredmények alapján „a Duna és a Dráva vidékén élő sokacok története ma (1964) sem tisztázott. Részletesebben Unyi Bernárdin foglalkozott vele (1947), akinek sikerült településtörténetük néhány mozzanatát megragadni. Véleménye szerint a sokacok több csoportban települtek be, egy részük Bulgária nyugati részéről származik, míg a többségük Boszniából menekült jelenlegi lakhelyére.” (Füzes Endre)
A szántói sokácok a Baja környéki néprajzi csoportok legarchaikusabb rétegét képviselik, amit mutat az is, hogy plébániájuk a környéken a legelsők közül való. Őseik Bács-Bodrog vármegyében, a Duna bal partján, a Duna melléki rétek, nádasok közelében vagy más, állattenyésztésre alkalmas erdőségek mentén, „mezőgazdaságilag kevésbé hasznosítható, ártéri területeken telepedtek le, ahol a korábbi állattartó életmódjukat tovább folytathatták. A legelőváltó pásztorkodás ugyan itt szűkebb területre korlátozódott, de mozgó jellegét jó ideig így is megtartotta. Ezért maradt meg tovább náluk a szántalpas pásztorkunyhó is. … A Duna és Dráva környéki sokacok csak a XIX. század második felében mondtak le az extenzív állattartásról, amikor a védőgátak felépültek, és megtörtént a legelők elkülönítése és felosztása.” (Füzes Endre)
A sokác nép gondolkozásában, szokásaiban, viseletében, családi életében a legkonzervatívabb népcsoport, mely a legújabb időkig igen erősen ragaszkodott mindahhoz, amit az őseitől örökölt. Elöljárói is csak tapintatosan nyúlhattak régi szokásaihoz. (Evetovics János, 1909) Jankó János 1894-1895-ben tett kutatóútja során a bácskai sokácoknak három csoportját különítette el lakóházaik és népviseletük formai szempontjai alapján. Az általa északinak nevezett csoport esik Bajához a legközelebb: Szántó és az első világháború után Jugoszláviához került Béreg (Backi Breg) és Monostorszeg (Backi Monostor) községek lakóival.
1702-ben azon javak között szerepel Szantova a bajai kerületben, amelyeket őfelsége magának tartott fönn. 1722-ben már lakott hely a bácsi provisoratus (ideiglenes állapot) területén, amelyet a kincstár hat esztendőre bérbe adott Franz Michael Pillard komisszáriusnak (kormánybiztos).
A magyarok csak 1733-ban kezdtek letelepedni nagyobb számban a Bácskában, s tartott a folyamat a 1810-es évekig. Közben állandóan folyt a szerbek és a románok bevándorlása is a Bácskába, amely körülmények között teljesen átszíneződött a vidék török hódoltság előtti etnikai térképe, s aminek következtében a magyar ajkú lakosság teljesen elvesztette a korábbi abszolút többségét.
Szántó királyi kamarai jobbágyfalu, sőt a falu egy kamarai kerület főhelyeként szolgált. Így a helység és a templom földesura az uralkodó, akinek képviselője a Kamara Zomborban székelő tanácsosa és adminisztrátora. A szintén katolikus kamarai tiszttartó helyben „székelt” (1767). A falu tizedfizető és báránytizedet adó hely.
(Grassalkovics Antal (1694-1771) az 1741. évi pozsonyi országgyűlés kapcsán szerzett érdemeiért kapta a Bajától Hercegszántóig terjedő, óriási birtokot, de maga Szántó kamarai birtok maradt továbbra is. Előforduló tévedés földesúri birtokként említeni!)
A lelkészkedést a török idő alatt a ferencrendűek végezték, 1526 előtti – Mária Mennybemenetele címére szentelt – templomát a hívek a török hatóságok engedelmével karbantartották, s még a török idő után is hosszan használták. Észak-Bácskában ez az egyik legrégibb – 1715 óta fennálló plébánia – Béreg és Kollut (Küllőd) filiálisokkal (1715-1760), s a Kalocsai Főegyházmegye felső bácsi esperesi kerületébe tartozott. Anyakönyvei ugyanaz évtől vannak meg. A lelkészi teendőket a bajai ferencrendi missziós állomás tagjai látták el 1749 őszéig; azt követően – Mária Terézia rendeletére – világi papok váltották föl őket mindazokon a településeken, ahol nem volt konventjük.
A korábbi templom „romjain”, 1725 / 1752-ben a kincstár mint kegyúr építtette az új plébániatemplomot ugyanazon patrociniummal. Igen sajátosnak mondható, és kevéssé érthető, hogy mindenképpen rövid idő elteltét követően – az 1763. évi érseki egyházlátogatáskor – utasítást kapott a plébános, miszerint vagy egy új templomot építtet, vagy a meglévőt javíttatja és bővítteti ki, miután nagyságára nézve a lakosság alig hatodának elegendő. A templom előtt kaloda állt az egyházi és isteni előírásokat megsértő egyének számára. Egy temető volt a faluban: a templom körül, annak sövénykerítésén belül, egy nagyobb, feszület nélküli kereszttel, kizárólag a római katolikusok számára.
Az 1752-1753. évi összeírás mutatja azt a különleges adottságot, miszerint a szántói uradalomnak két méhésze is volt.
1762-ből való a falu iskolájáról az első adat. (Gál Géza Gaszton)
1767-ben a faluban kétnapos érseki kánoni vizitáció zajlott, melynek jegyzőkönyve értékes adatokat tartalmaz – többek között – a falubeliekről és az egyházi épületekről is.
A helység lakosai (261 pár, 1117 fő) katolikusok, nagyobbrészt illír (horvát) anyanyelvűek voltak; a kb. 30 magyar ház lakói közül alig volt valaki, aki nem beszélte a többség nyelvét. (Az időben mindössze a két kereskedő család és néhány cigány család volt más hiten.) Mind a szentbeszédet, mind a hittant akkor még csupán illír nyelven tartották. A vizitátor annyit rendelt el, hogy a magyarok számára minden negyedik vasárnap magyar nyelvű hittant tartsanak.
A három Duna menti település, Szántó, Béreg és Küllőd lakóinak élete sok szempontból összefonódott a 18. században. A térbeli közelség, a lakosság nemzetiségi hovatartozása és a közös földesúr egyaránt összekötötte a három kamarai falu mindennapjait. Ráadásul sokáig egyházigazgatási szempontból is együvé tartoztak, miután a század közepén Béreg és Küllőd a szántói egyházhoz tartozott. Később egyedül a Csejtei uraságok által birtokolt Rasztina puszta maradt, amely Szántótól jó óra járásnyira esett. A szántói sokác népesség számára utánpótlás forrásaként – Vélin Marin tájékoztatása szerint – Monostorszeg szolgált; példának okáért akkor is, amikor egy családközösségben egy házasember vagy asszony halála esetén a családfő általában abból a faluból gondoskodott három héten belül új házastársról a vérfertőzés elkerülése végett.
Egy 1768. évi kamarai térkép tanúsága szerint a település déli határában volt Rozlica bara, ettől keletre erdők és a Bubanya dűlő; határának északnyugati részében egy Bacság (talán Budzsák?) nevű erdő volt följegyezve. A falu területe 3369 hold = 84 telek, a hozzátartozó Bubanya területe 320 hold, azaz 8 telek. A Duna mellett a Kadi-szigetet jelölték.
1760-ban és 1783-ban a falu határában, Béreg felé a Radonith erdőt tüntették föl (Budzsák, Kadina- sziget, Mali-, Minor-Osztrova, Dautova határánál Osztrova-Major.
1722-ben volt az első, 1785-ben a második úrbéri rendezés. Ez utóbbi alkalommal 70 telken 144 „rác” telkes gazda és 43 zsellér élt. (Iványi István)
1783-ban végezték el a falu környékén az I. katonai fölmérést, amely térkép tartalma szépen összecseng az alábbiakban bemutatott leírásokkal, urbáriumokkal, s mindezek együtt igen szemléletesen dokumentálják az itt lakók akkori életét. Jól látszik az akkori falutól keletre esően (amely területre utóbb folyamatosan terjeszkedett település) a külterjes állattartás helye a nagyszámú pásztorszállással és gémeskutakkal; hosszan elnyúló szőlőhegy többek között a mai Vörös hadsereg utca alsó felének környékén, valamint (Mária Terézia rendeletére) már egy kis, különálló temető akkor a falu szélén (valószínűsíthetően a Kálvária helyén, ami a volt szőlőhegy keleti nyúlványa). A térkép három szárazmalmot jelöl, mindegyik a belterületen kívül (kettő délre, egymáshoz közel, egy keletre).
A 18. század végén „magyar és sokacz falu Bács Várm. földes Ura a’ Kir. Kamara, lakosai katolikusok; sokaczoknak hivattatnak a’ katolikus Rátzok, minthogy a’ rátz beszédet nagyon meg vonnyák; fekszik Csataliához 6000, Gakovához 6200 bétsi ölnyire; határja három nyomásbéli, ’s leginkább kétszeres búzát terem, földgye fekete, erdeje van, szőleje középszerű, nádgya igen kevés, piatzok Baján; a’ Magyarok kézi munkával, a’ többiek pedig sertésekből szereznek kész pénzt.” (Vályi András, 1796) Tavasszal és ősszel a férfiak jelentős megélhetési forrása a halászat.
Ugyanebből az időből a – tizenhárom falura kiterjedő – szántovai kamarai uradalom életéről több urbáriumi leírás maradt fönn. Ezekből tartalmas és különleges értékű adatokat nyerhetünk a faluról, melynek jól látható határjelekkel jelzett földterülete síkságon fekszik. Termékenysége közepesnek számított: egy mérő kétszeres hármat, árpa 3 és felet, zab négy és felet termett; árpát nem vetettek. Az urbárium szerint kezelt lakosok földművelésből és állattartásból éltek. Sem az uradalomtól elkülönített erdeje, sem fajzási joga nem volt a lakosoknak; irtásra való földet szintén nem adott az uradalom. Uradalmi juhászat, svájci tehenészet, sertéstartás, méhészet működött; ménes nem volt, mert a két részből álló legelőt a lakosok bírták. Az uradalmi erdő jövedelmei között még szerepelt az épületfa eladása. Számottevő pénzforrásként szolgált a halászat, a nádvágás, az uradalmi mészárszék és kocsma jövedelme; vámok, vásárok nem voltak.
Aprólékos részletességgel tartották nyilván mind az uradalomnak, mind az egyháznak teljesítendő kötelezettségeket: a robotnapokat telkenkénti fölosztásban, részletezve hova fordításukat: legelő karbantartása, rétek víztelenítése, töltése, földművelés és az allodiális (hűbéri szolgáltatástól mentes, szabad birtokhoz tartozó) termékek művelése, beszállítása, faszállítás. A jobbágyok és házas zsellérek által fizetendő úrbéri cenzust, a telkenként adandó kulináriákat (vajat, kappanokat, tyúkokat, borjúhányadot, tojásokat). A gabonakilencedet, a pálinkafőző üstök taxájának jövedelmét, a dunai malmok és – a lakosok tulajdonában álló –, négy lóval vontatott szárazmalom jövedelmét, a téli és nyári szalma dézsmajövedelmét, a bárány- és a méh- kilencedet, a bor tized és kilenced jövedelmét.
A falubeliek 70 és fél adófizető telken laktak, másféltől negyed telekig való fölosztásokon. Egy egész telekhez 34 hold szántó, 2 hold rét tartozott (1100 öl/hold). Ezeken kívül volt összesítve 3 4/8 adómentes telek a plébános, a sekrestyés/templomatya, az iskolamester, a kerülő és a község kezén. Az urbáriumok részletesen föltüntették, dokumentálták az uradalmi épületeket: a házak számát, külön számítva a középületeket és az uradalmi épületeket; fölsorolták paramétereiket, építési anyagaikat, állapotukat, értéküket.
A lakosok közepes körülmények között éltek, termékeik egy részét eladták, az uradalom felé kevés restanciájuk volt. Az igen sok címen szedett jövedelmek összegéből térítették az ispán, az erdész, a két pandúr fizetését, deputátumát (terménybeli járandóságát), az országgyűlési pénzt és a plébánosnak fizetendő pénzt.
A falu határában számos szőlőskertet műveltek. Az akkortájt (1783) jelentős szőlőműveléssel kapcsolatosan megismerhetjük név szerint a szőlőbirtokosokat lakóhelyükkel együtt (extraneusok – idegenek – is voltak (!?)). Megtudhatjuk szabad szőleik és dézsmafizetésre kötelezett szőleik nagyságát kapásokban, állapotát, hozamát az uradalomnak járó mennyiséggel, a hegyjog összegével. (1790: hegyjog nem volt; idegeneknek nem voltak szőleik (!?).) Fölsorolták a szántovai promontóriumokat (előhegyeket): Előhegy, Gyertyános, Hideg Oldal, Első Sátor, Bellova, Pendits, Fövényess, Alsó-Felső Mecsege, Kis Gelenczér, Galgonyás, Hosszú Sátor, Agyag, Alsó-Felső Margita, Felső Gyür, Középső Gyür, Nagy Gyür, Kőpad, Kiss Fejér hegy, Nagy Fejér hegy, Hosszú Fejér hegy, Nagy Bogár, Fels ő Bogár, Hosszú Sulyom Ally, Délre fekvő Soyom Ally, Délre fekvő hátulsó Sulyom, Vigyorgó, Sulyom tető, Kiss Bánya fark, Kiss Bánya, Nagy Bánya, Hátulsó Bánya.
Már az 1790. évi urbárium taglalta a Duna által a falu földterületéből leszakasztott sziget ügyét, amelyhez jogot formált a mohácsi földesúr. Sajátos, hogy Iványi István ezt jóval későbbre teszi: „1826-ban a Duna egy újabb elágazása által a közlegelőből egy 400 holdnyi földet sziget gyanánt elvágott, s ez Kadi, másként Osztrovác. Ezt a mohácsi uradalom magának követelte, de hasztalanul, mert nem igazi sziget, csak árvíz idejében az, száraz időben pedig összefügg a falu határával.”
Az 1828. évi urbáriumból tudható, hogy a név szerint fölsorolt 155 sessiós (telkes jobbágy) 70 4/8 teleknek (sessio) megfelelő 2397 hold szántót arányosan két nyomásra elosztva művelték, valamint a több darabban álló – kilenced és tized szolgáltatásra kötelezett – szőlőterületet 235 szőlősgazda művelte (név és birtoknagyság szerinti fölsorolással), összesítve 627 „fossorum” (kapás, földműves). A kamarai uradalom tartozéka volt az időben a Diverticulum (kiöblösödés) Bubanya.
Az összeírás alapján egy – a sokácokra jellemző – nagycsaládi életközösségben azonos vezetéknevű személyekből hét ház lehetett egymás mellett. A legtöbb lakosként, aki egy fedél alatt lakott Filákovity Jakab 28 családtagját említik. Gyakorinak a 11 fős család számított. Más nemzetiségekre nem volt jellemző ennyi családtag. Szárazmalma négy embernek volt. 1836-ban a tiszta sokác helységként említették Szántovát.
Egy 1830. évi látomást követően a kalocsai és bácsi érsek 1838-ban szentelte föl és nyilvánította zarándokhellyé Vodica-Máriakertet, ahová pünkösdkor, Nagyboldogasszony és Kisboldogasszony napján szoktak búcsúba menni a környékbeli városokból és falvakból.
A 19. század közepén „határa 1100 négyszögölével 8526 hold, mellyből urbéri szántóföld 71 telek után 2516 hold, rét és beltelek 1681 h., jó legelő 347 h., homokos legelő 1934 h., szőlő 199 h., majorsági szántóföld 6 h., makktermő erdő 1022 h., lágyfa erdő 216 h., nádlórét 385 h., tavak 150 h., utak 70 hold. Határa lapályos, részben homokos, általjában termékeny, s második osztálybeli. Nagy epreskert. Sok sertés. Birja a k. kamara, s feje egy uradalomnak .” (Fényes Elek, 1851)
Az 18. század végén rendkívül rossz állapotú iskola helyett 1815-ben épített újat a falu saját költségén. 1854/1855-ben létrehozták a második tanító helyét, s egyúttal két tantermesre bővítették az iskola épületét. A helyi plébános által felügyelt, kétcsoportos iskola mindkét tanítóját a község fizette. 1868-ban vegyes tannyelvű, az oktatás nyelve illír-magyar. (Gál Géza Gaszton)
Az 1858. évi II. katonai fölmérés összeállításakor – nyilván a Habsburg hadi érdekek biztosítására – megvizsgálták a beszállásolási kapacitásokat is; eszerint a falu 300 ember és 150 ló kényelmes elhelyezésére nyújt lehetőséget. 1859-ben igazgatási szempontból a zombori járáshoz és Baja körzetéhez, vallási hovatartozása alapján a horvát és a magyar lakosság a kalocsai érsekség küllődi esperes körzetéhez tartozott. Elöljárósága hat esküdtből, tizenkét tanácsnokból és egy jegyzőből állt. A faluban volt egy pénzügyőr laktanya egy főfelügyelővel, valamint a pénzügyőrök testületével. Az erdő intézménye igazgatásához egy ispán, egy erdész és egy helyi vadász tartozott.
Kilátás: a falu legmagasabb pontjáról a jól látható Béreg község, Prodor-sziget, Bezdán, valamint Csákó sziget; Harsány hegy, Dávod község, majd a csátaljai határ; Gyurity puszta, valamint Rasztina.
„Erdők: az erdők itt-ott irtással illetve tisztással rendelkeznek, melyek bérbe vannak adva és ezekben búzát vetnek bele, mindaddig, míg a tölgyfa makkot terem. Az erdők egy erdész vezetésével szakszerűen vannak művelve, a ritkítás is szakszerűen folyik. Az ültetést kézzel végzik. Az erdőben állatokat legeltetni tilos. Az erdő tulajdonjoga a magyar államé. Az erdőben tűzeset nem fordul elő. Kártevőt az erdőben nem lehet találni.
Vadbefogás, madárbefogás tilos.
Szántóföldek: a mező sima, búzát termelnek rajta. Kapások, árpa, zab, kukoricával együtt. A tarlókat állatok legeltetésére használják. Mezőgazdasági eszközök: eke, borona, mely vesszőből készül, szántóföldek nincsenek árvízveszélyben. Az előbbiek tulajdona a népé és a községé.” (Ormos gyűjtemény)
A postát 1869-ben kapta meg a falu. 1870-ben került sor a legelő elkülönítésére, amely alkalomból a kincstár 26 kat. hold földet hasított ki iskola-földalapnak.
A Baja-Bezdán közötti tápcsatorna 1870-1875 között épült Türr István irányításával, akinek rokona volt a századfordulón Szántó jegyzője, pacséri Odry Andor. A Bajától Bezdánig, 60 cm esésű csatornán keresztül táplálják a Ferenc-csatornát. Az 1876. évi árvíz átszakította a bajai zsilipet; a megrongált tápcsatorna javítása 1878-ra készült el. Akkor Bezdánból a Küllőd-Béreg-Szántó községi védgátak vonalát nagy erőfeszítéssel fönntartották a megyei és a járási közegek.
A Ferenc-tápcsatornát annak idején részben új, kotrógéppel ásott mederként, részben a területen húzódó holt Duna-ágak nyomvonalának felhasználásával alakították ki. A duzzasztás miatt a tápcsatorna mentén töltésépítés vált szükségessé, ami sok gondot okozott a gazdálkodóknak, mivel a dunai áradások során a területre jutó víz nem tudott lefolyni. A csatornaépítés káros mellékhatásainak kiküszöbölése csak az 1904-ben átadott karapancsai, illetve az 1926-ban átadott hercegszántói szivattyútelepek üzembe helyezésével történt meg. E két belvízátemelő szivattyútelep ma is az ADUKÖVÍZIG legtöbbet üzemelő szivattyútelepe.
A község és a baja-bezdáni tápcsatorna közötti, mintegy 180 kat. holdnyi mocsaras, nádas rétet a kincstár 1875-1878 között eladta a küllődi és a béregi sváboknak, amiről azután a német rét nevet kapta (Dunamegyei Békástó). A tápcsatorna megépítését követően Budzsákot a kincstártól már a szántóiak vásárolták meg.
1878-ban a kincstár kivágatta a Pap-tanyától a Sirók-tanyáig húzódó erdőt, s a friss irtásföldet eladta a szántóiaknak. Az 1888-1890 között a községi kúttól a határig kivágott erdő területét Fekete erdőnek nevezték. 1890-ben a község határa 7163 kat. hold.
A 19. század végén rajzolt kataszteri térkép rendkívül pontosan és részletesen ábrázolja az akkori állapotokat (telkek, épületek, művelési ágak). A falu belterületét északról a Duna megyei békástó, mocsaras ingovány, illetve szőlőföldek határolták; kelet és dél felől azóta részben beépültek az akkori csűrföldek, keleten azokon kívül az erdőföldek parcellái helyezkedtek el. Délnyugat felől hatalmas, másik Duna megyei békástó. A faluban az időben tizenkét szárazmalom őrölt. A mai Kossuth Lajos utca és Gábor Áron utca kivezető szakaszán egy-egy gémeskút szolgált (az utóbbi helyén ma feszület áll).
A sokác férfiak főfoglalkozása a 19. század első feléig a marhatenyésztés, halászat és az erdőkben való foglalkozás, faizás volt. Földjük sohasem volt sok, és megelégedtek vele, ha a családnak kenyeret termett, a papnak a párbért megfizethették, a többi szükségest (adót, ruhát) az eladott lábasjószág árából fedezték. A későbbikre megváltozott közgazdasági viszonyok, a mezőgazdaság intenzívebb művelése (a rideg tartás helyett istállózó állattenyésztés, a lecsapolással kiszárított nádasok fölszántása), az uradalmi és a községi erdők kiirtása, a kincstári nagybirtokok eladása magánosoknak, a legelő-elkülönítés, a községi legelő felosztása, a tagosítás jelentette, új körülmények között másoknál kissé lassabban tudták csak megtalálni megélhetésük alapjait. (Evetovics János, 1909)
A Baja környéki, az egykori Baracskai Duna-ág mentén elhelyezkedő községek magyar és szlovák jobbágyai a Felvidékről jöttek, további magyar elemek a Dunántúlról, bizonyíthatóan Szekcsőről. Bátmonostor, Nagybaracska, Dávod, valamint Szántó sokácoktól elkülönült, katolikus magyarjai egy néprajzi csoportot képviselnek.
A debreceni Déri Múzeum őriz egy 19. század második feléből, Szántóról való, sokác hosszúködmönt (kozsu), amely a helybeli szűcsök munkája. A sokác szűcsmunkák az egész Szlavon-Horvátországban a legkeresettebbek voltak. E szűcsök a sokác lakosság mellett a magyar vásárlókört is ellátták a sokácokétól eltérő ködmönökkel.
Észak-Bácska néhány falujában ismeretes volt a hátitarisznya, neve — a palócéval egyezően — négylábú tarisznya. 1950-ig használták Hercegszántó magyar lakosai is.
A millenniumi néprajzi falu épületeinek helyszíni kiválasztására 1894-1895-ben került sor. Jankó János a nagy jelentőségű feladatot – a felállítandó házak kiválasztását – közel 90 nap terepmunkával, a kijelöltek közül 20 megyében végezte el. Ennek kapcsán 1894-ben pár napot, a vármegyei alispán külön kérésére a következő esztendő nyarán még három hetet töltött hat – eredetiségét leginkább megőrzött – sokác faluban. Végeredményként a sokácokat egy jelentős részében szántói ház képviselte a kiállításon.
Jankó János kutatómunkájának eredménye még (1896) „Szántóvá határnevei: 1. Islimán: 2. Gyánicza; 3. Czirkóvlya ; 4. Krusévlyacsa és Klyücs; 5. Krusevlya; 6. Male nyive; 7. Dautovacska; 8. Dunav; 9. Budzsák; 10. Dunávacz = Kis Duna; 11. Duna megyei (medri?) békás tó; 12. Gúvna; 13. Szőllőföldek: a Malenyíve része; 14. Nagy földek = Velike nyive; 15. Kaszáló földek; 16. Badás (tulajdonkép Beadás: a dézsma átadó hely) = Karapandsa; 17. Ó-Duna; 18. Ferencz-csatorna = Kanál; 19. Csűrföldek — Gúvna = Dónyiszalási ; 20. Szkubénacz; 21. Nagy-Boldogasszony; 22. Gyúrity; 23. Hosszúföldek = Dugacska nyiva; 24. Samacz — Árok; 25. Erdő alatti földek = Pod sumóm; 26. Vrbicze; 27. Kótyere; 28. Veliki át; 29. Jamacsa; 30. Grvelyacsa; 31. Czrna suma = Fekete erdő; 32. Vinogratszke zemlye — Szőllőföldek; 33. Osztrvo Kádija; 34. Szilvás; 35. Szkulszke zemlye; 36. Szpajinszkijáros; 37. Kigyós.
Látjuk tehát, hogy … németnek vagy más nemzetiségnek nyoma sincs; a magyar itt-ott, többnyire új keletű nevekben feltűnik. Elég sok magyar név van Szántován, ennek azonban nem szabad tévedésbe vezetnie, mert e magyar nevek a község rendkívüli elmagyarosodásából származtak, s mellettök az eredeti sokacz nevek máig is élnek a nép ajkán.
A sokacz határnevek e rendkívüli sokasága pedig azt jelenti, hogy amikor a sokáczok az elősorolt falvakban letelepedtek, azokban csak igen-igen gyér lakosság volt, mely a legfontosabb neveket átadta az újon jöttéknek, kik azokat átvéve, nagyrészt elszlávosították s melléjök egy egész sereg új elnevezést alkottak, melyek száma szükség szerint az idők folyamán gyarapodott.
…
Szántóvá lakosságában a sokacz mellett feltűnő a magyar betelepülés nagysága; oly sok a magyar család, hogy noha mindről tudjuk, hogy e századbeli (19. század) jövevény csak, jelentékeny részéről nem tudtam adatot beszerezni arra nézve, hogy honnan telepedtek be; a túlnyomó rész Dautova, Baracska és Madarasról való. A magyarok Szántován oly újak, hogy az öreg sokaczok még emlékeznek arra az időre, mikor a faluban magyarság még egyáltalában nem volt. … Szántóvá magyarsága áll tehát 91 néven 248 családból s így mintegy 1240 lélekből. A mily jelentékeny azonban Szántován a sokacz mellett a magyar, annyira jelentéktelen a lakosság többi nemzetisége.
Szántóvá zsidó családai … 9 név 17 családdal, 85 személlyel. Tót … összesen 8 név 8 családdal s így mintegy 40 lélekkel … Német családai … összesen 3 név 3 családdal, 15 lélekkel. Bunyevácz családai … összesen 6 név 7 családdal, 35 lélekkel.
Ezekkel szemben meglepő a szántovai sokaczok jegyzéke úgy a nevek sokasága, mint a családok nagyszáma által … összesen 81 néven 418 család s mintegy 2090 lélek. Ennyit tesz ki Szántóvá sokaczsága. … Szántóvát igen nagy magyar colonia és a szerbek absolut távolléte jellemzi.
…ha megjegyezzük, hogy sokacz falvaink lakossága között a múltban még annyi érintkezés sem volt, mint van ma, kénytelenek vagyunk feltenni azt, hogy a bácsmegyei sokaczság, a hány faluban él, annyi csoportban, annyi különböző vidékről s valószínűleg különböző időpontokban is települt be, hogy a mennyiben újabb sokaczsággal bővült, ez állandóan nyugat felől, a Dunántúlról és Horvátországból, húzódott hozzá; hogy a sokacz falvaknak egy lapnyi közös történetük sincs, mert mióta jelen alakjukat felvették, a legújabb időkig egymással alig érintkeztek, egymást áttelepedésekkel nem erősítették; hogy amennyiben pedig más nemzetiségű lakosságot is vett magához, ez csak a jelen század elejétől, de különösen a jobbágyság felszabadulása óta járult hozzá .”
1896-ban Szántó plébániája a bácsi főesperesség regőczei alesperesi kerületéhez tartozott. Filiálisa Rasztina volt (1880-tól), az 1526 után eltűnt Haraszti plébániája.
Egyháztörténeti és vallási néprajzi szempontból is érdekes esemény történt Szántón a 19. század végén, amikor a római katolikus – számában fogyatkozó sokác és a számában, arányában növekvő magyar – lakosság közti ellentétek odáig fajultak, hogy a sokácok 1899. március 12-én – látványos külsőségek között – tömegesen (1177 fő) áttértek a görögkeleti vallásra (aposztázia); régi hitén maradt közülük 833 fő. Történt ez annak ellenére, hogy a Magyarországon élő római katolikus vallású horvát etnikum történelme során mindig erős szállal kötődött felekezetéhez. (Még a török megszállás alatt is eredménytelenek voltak a feléjük irányuló kálvinista, protestáns, illetve unitárius egyházak térítő mozgalmai. A közeli Baranyában a török alatt a magyarok zöme áttért a kálvinista és unitárus hitre, zömmel a horvátok maradtak csak katolikusok.) Rövid idő elteltével azonban a hitehagyottak közül sokan (1900-ig 206 fő) vissza is tértek a katolikus felekezethez.
A szántói magyar híveknek az istentiszteleti nyelvrend paritását célzó mozgalma még 1873-ban kezdődött. Addig a településen az 1830. évi vizitációs jegyzőkönyvben rögzítettek szerint az istentiszteletek harmada hangzott el magyarul; a magyarok azonban – nemzetiségi arányukból és földbirtokaik nagyságából fakadóan – kiküzdötték maguknak a nyelvhasználat fele-fele arányának bevezetését.
A templomból kivonult, katolikus sokácok elkeseredésükben 1897-től húzódtak át a szántói Vodicához, a szent forráshoz. Ők két esztendeig a falu temploma helyett Vodica-Máriakert kápolnáját látogatták, s az első pravoszláv, fából készült keresztet is az időben állították.
Ortodox pópa 1899/1900-ban telepedett le a faluban, a szerb parókián (Fáth Lajos-féle görögkeleti paplak, Úri, ma Kossuth L. u.). A templom megépítéséig az istentiszteletet a szerb nagy pátriárka gazdag adományából megvásárolt telken ideiglenesen felépített talapzatról szolgáltatták. A görögkeleti templomot 1900. első felében, „fergeteges tempóban” építették föl, tornyára június közepén nagy ünnepségek között húzták fel a keresztet, majd szeptember 17-én föl is szentelték. A pravoszláv egyház működése megkezdéséhez, majd folytatásához számos helyről kapott adományokat (kegytárgyak, könyvek, harang és pénzadomány).
A Görögkeleti Szerb Hitfelekezeti Elemi Iskola először bérelt épületben (Gyuka Vélin) működött egy évig, majd a templomkertben építettek föl egy kis épületet ahol szintén ideiglenesen folyt a tanítás. (A volt iskola később postaként is funkcionált, majd lebontották.) 190-ben lett készen – a budapesti Tapavica Milán tervei alapján – a templom mellett (Dávodi, ma Gábor Áron u.) véglegesen a görögkeleti egyház vagyonából (Karlovcai Szent Száva alapítvány) fönntartott felekezeti iskola, melyben 1903. október elsején 80 tanuló kezdte meg tanulmányait osztatlan osztályokban, szerb és magyar nyelven.
A szántói sokác lakosság gyors ütemű csökkenése, elszegényedése miatt, egzisztenciáját vesztve az egyházi jogok megtartásában igyekezett fogódzóhoz jutni. Az ortodoxia északra terjeszkedésének ilyen hatékonysága a szerb többségű Zombor közelségéből is fakadt. Mindez a dualizmus korában, az államon belüli nemzeti mozgalmak kiteljesedésének időszakában zajlott. (Kothencz Kelemen; Gál Géza Gaszton) Szántó az időben a kalocsai, vagyis székesegyházi főesperességhez tartozott.
A település 15-16. században viselt nevének fölélesztésével – 1904. évi miniszteri rendeletre – Szántova hivatalos neve újra Hercegszántóra változott. Az országos törzskönyvbe jelentékenységénél fogva a falu határában levő Rasztina pusztát vették föl (1903-1912). (Iványi István)
A századfordulón Nyemetz Mátyás tégla- és cserépégetője öt munkást foglalkoztatott. (A konyhát és pitart egymástól felül elválasztó falrészt egy edénypolc megerősítésére használták, melyen – sok minden más mellett – különösen a Szántován és Béregen készült, vízszintesen recés és különböző nagy bögrék, lónacok kaptak helyet. (Jankó János, 1896))
A nagy malmot 1910-ben Mojzes György építette.
A „Szent Antal”-ról elnevezett gyógyszertárat Bieliczky Károly 1912-ben létesítette, és vezetője maradt az államosítás után is, 1952-ben történt nyugdíjazásáig. A patika 12/36 számmal napjainkban is működik. A Hangya Szövetkezetet is 1912-ben alakították meg.
Az iskolában 1876-ban mindössze két, 1880-ban – majd 1901-ben és 1912-ben is – három, közben, 1893-ban négy, 1894/95-ben öt tanteremben folyt a tanítás. Négy tanterem saját épületben volt. Három helyen folyt a tanítás a községben (1. Kossuth L. u. 20. alatti lakóház helyén; 2. fölnőtt orvosi rendelő helyén; 3. Dózsa u. Iskola helyén). 1879-ben harmadik, 1891-ben negyedik tanítói állomást szerveztek. 1901-ben „összedőlt” a tanítói lak, melyet csak két év múlva sikerült fölépíteni. Az iskolaépület állaga is folyamatosan romlott. 1909-ben egy községi kisdedóvó működött, s a r. kat. elemi népiskolában négy, a gör. kat.-ban (sic) egy tanító oktatott. (részben Gál Géza Gaszton)
A törvényhatósági közutak közül a századfordulón a legjelentősebb a Regőce-Herdegszántó közötti, 17 km-és út volt. A Baja-Szond között 1911-1912-ben lefektetett, helyi érdekű vasútvonal része volt a Baja- Hercegszántó-Bezdán-Zombor szakasz. Ebből a trianoni békeszerződés aláírása után (1920. június 4.) csak a Baja-Hercegszántó vonal maradt a szegedi üzletvezetőség területén. A vasútvonalat 1972 végén szüntették meg; nyomvonalára helyezték át a dávodi közutat. A bajai vasútállomástól 31 km-re lévő hercegszántói állomásépületet utóbb emeletes családi házzá építették át.
A Jugoszláv Királyság északi határának megállapítása során, 1921-1924 között a Dunától Szabadka területéig húzódó, 135 kilométeres hosszú határvonalon a szerbek követelték Hercegszántót és Katymárt. Bejelentették igényüket a Baja-Hercegszántó-Szabadka vasútvonalra is. A magyar fél a Kígyós-patak medrét, Béreg, Küllőd és Regőce községeket és Rasztina pusztát akarta. A trianoni vonal körüli heves küzdelem eredményeként Hercegszántó Magyarországon maradt, Rasztina puszta a határ túloldalára került. Hercegszántónál azóta határvonal húzódik, s jelenleg nemzetközi határátkelőhely működik Szerbia irányába. (Az új szerb királyságban a falusi parasztság ekkor még megmaradt saját birtokán, csupán néhány dúsgazdag földbirtokos birtokát kurtították meg az ún. agrárreformmal 1922-ben, illetve 1928-ban. A tőlük elvett, illetve más, korábban is állami tulajdonban levő területre telepített Hercegovina és Lika szegény, fejletlen vidékeiről szerb telepeseket, többek között a Szántó mellől elszakított és az új államhoz csatolt Rasztina pusztára is.)
A vasútállomás és a községháza között (1,7 km) 1922-1923-ban szilárd burkolatot fektettek. A Baja-Hercegszántó műút utolsó szakasza, Csátalja-Dávod-Hercegszántó vonalon 1935-1936-ban készült el, melyet Béregig 1941-ben építettek ki.
1924-ben Önkéntes Tűzoltó Társulat alakult. Az Országos Földrendezési Bizottság a földreform során, 1926-ban a béda-karapancsai, volt főhercegi uradalomból 238 kat. hold földet osztott szét 109 juttatott között.
A kalocsai iskolanővérek zárdája 1926-ban, a hozzájuk tartozó, új iskola 1929-ben kezdte meg működését. Az izraeliták imaháza az Alkotmány tér és a Petőfi Sándor utca sarkán (a volt községházával szemben) állt. A hitközség tagjai a deportálást követően nem tértek vissza a faluba.
Az Országos Nép- és Családvédelmi Alap (ONCSA) által végrehajtott, grandiózus program keretében 1941-1944 között több ezer szegény, nagycsaládos kapott házat, földet, vagy részesült más szociális juttatásban. Ennek során jött létre a vasútállomás külső oldalán a Pacalvárosnak emlegetett Újfalu. (Vélin Marin)
1942-ben téglagyárat épített Varga István (a dávodi úton, a Vodica melletti tsz-majorral szemben; 1953-1954-ben elbontották, az agyaggödrök és a kemencék maradványai láthatók csak). 1944-ben kendergyárat létesített Vöő János és Bundzsics Frigyes más résztulajdonosokkal (a régi dávodi út mellett, a Gálvocsa (faluvége) nevű helyen; az 1950-es évek közepén ezt is lerombolták; libalegeltető és mosóhely; ma magántulajdonban). A Lindburger család gyapjúkártolót üzemeltetett, melyet utóbb áttelepítettek Bajára.
Hercegszántót a szovjetek 1944. október 21/24-én foglalták el. Málenkij robotra 39 férfit és 14 nőt hurcoltak el.
1945-ben a megyének mind a négy vasútvonalán – köztük a Baja- Hercegszántó között – a személy- és teheráru forgalom zavartalan volt.
Akkor közvetlenül még mind a két műmalom működhetett. Az Albert testvérek tulajdonában álló malomnak 60 q, az Erzsébet/Brand motormalomnak 80q volt a 24 órás munkateljesítménye. Albert János gőzmalma a falu közepén (a Kossuth Lajos utcának a művelődési házzal szemközti sarkán) – egy korábbi szárazmalom helyén – állt; az államosítás után (1955) tovább üzemeltették, de miközben a gőzüzemről elektromos áramra tették át, a berendezését folyamatosan széthordták. A tulajdonos mindeközben öt év börtönt és kitelepítést kellett elszenvedjen. A malmot hamarosan elbontották (építőanyagának egy kisebb részét a sportpálya mosdójához használták föl). Az Erzsébet robbanómotoros malmot 1932-ben Welker Henrik és fivére, György vásárolta meg. 1945-ben Brand és Welker malmát leállíttatták. Az időközben teljesen kiürített épület jelenleg magántulajdonban raktárként hasznosított.
Az az évi kimutatás szerint kilenc tanteremben oktattak a római katolikus népiskolában, és az egy tantermes görögkeleti szerb népiskolában. A Görögkeleti Szerb Hitfelekezeti Elemi Iskolát az államosítást (1948) követően összevonták az 1946-ban alapított Állami Délszláv Tanítási Nyelvű Népiskolával, minek utána Szerb-Horvát Általános Iskola néven működött. A Római Katolikus Elemi Iskola államosításával létrehozták a Hercegszántó Általános Iskolát. A községben ettől kezdve tannyelv szerint két iskola működött: szerb-horvát és magyar anyanyelvű. (Gál Géza Gaszton)
1951-ben Hercegszántóhoz csatolták Klágya és Hóduna pusztát, de pénzügyeiket helyben intézték. 1952-ben avatták a Művelődési Házat; a mozi 1957-ben kezdett vetíteni.
1956. márciusában „minden idők legnagyobb, leggyorsabb és legpusztítóbb” jeges árvize öntötte el – húsz településsel együtt – Hercegszántó külterületének nagy részét, ahol a házak 95%-a – 218 lakóház – összedőlt. 835 egyéni gazda jelentett be vízkárt. A falu maga a környék rengeteg menekültjének nyújtott menedéket. Országos megmozdulással siettek e község segítségére is. Többek között a budzsaki, szétszórt tanyavilág vertfalú épületei az árvíz megérkezését követő 2-3 órán belül összedőltek, melyek helyett az út mentén kellett fölépülnie az új településnek.
„Hercegszántó község lakói befogadták a menekülteket. Fedelet adtak a menekültek feje fölé, és akinek volt, élelemmel is ellátta őket. Megalakult az árvízkonyha: a menekültek térítésmentesen étkezhettek itt. Az ország összefogásából az árvízmenekültek építési kölcsönöket kaptak, azonban nem a tanyahelyeken, hanem a tanyaközpontokban, illetve a faluban lehetett építkezni.” (Buják István visszaemlékezése, Budzsak)
1956. őszén Hódunán átadták az iskolát; Budzsakon azonban akkor még az Erdőgazdaság épületében a kultúrtermet használták oktatási célra. 1958-ban építették meg a szovjet hősök emlékművét a volt községháza előtt, az Alkotmány téren.
A hercegszántói Új Élet Tsz 1957-ben, a Fölszabadulás és a Lenin Mezőgazdasági Termelőszövetkezet 1959-ben alakult. Az utóbbi 1960 folyamán egyesült a Táncsics Tsz-szel; 1966-ban a hódunai Dózsa Tsz-szel; 1974-ben az Új Élet Mgtsz-szel; 1980-ban a Bácska Tsz-szel. Termelőszövetkezet 60-70 taggal jelenleg is működik a faluban.
A Hercegszántó Általános Iskola szerepét és nevét a 20. század utolsó évtizedében Dózsa Utcai Óvoda és Általános Iskolára módosították. A közoktatási intézmény a századfordulót követően rövid ideig Hercegszántó- Dávod Általános Művelődési Központ néven szerepelt, majd 2008-ban megszüntették. Így napjainkban egy oktatási intézmény működik Horvát Tanítási Nyelvű Óvoda, Általános Iskola és Diákotthon néven.
A kriptával is rendelkező temetőkápolnát a közegészségügyi hatóság utasítására az 1980-as évek közepén elbontották, és hidegházas ravatalozót emeltek a helyére. (A temető másik bejárata mellett a temetőárok szolgált hosszú időn át a kereszteletlenek, öngyilkosok, kivégzettek elhantolására.)
Hercegszántó határát is érinti a magyarországi Duna-szakasz legdélibb részének két oldalán 1989– ben létrehozott, hozzávetőlegesen 10 ezer hektárnyi Béda-Karapancsa Tájegység (Tájvédelmi Körzet, ma a Duna-Dráva Nemzeti Park része) védett területe. A Mohácsi-szigetet keletről határoló Baracskai-Duna bal partján fekvő Karapancsa az Alföld, míg a jobb parti Béda a Dunántúl része. Közigazgatásilag Hercegszántóhoz tartozik a mind természeti, mind különlegesen rangos történeti múlttal – a fejedelmi vadászatok emlékeivel – rendelkező Karapancsai major és az őt magába foglaló, Budzsak-Hódunai parkerdő, melynek fokozott közcélú hasznosítást célzó kiépítése (Ó-Dunai tanösvény, játszótér, erdei bútorok) az 1990- es évek közepétől zajlik.
Hercegszántó község mai címere – korrekt szakmaisággal – a ténylegesen ennek a Szántónak első középkori említését (1349) veszi alapul. „A címer: álló, háromszögletű pajzs kék mezőjében Szűz Mária aranypalástos alakja lebeg. Szűz Mária arany palástjának bélése és cipője bíborpiros. (A jelenet Isten anyjának a mennybemenetelét ábrázolja.) Szűz Mária heraldikai jobb oldalán egy arany latin kereszt, heraldikai bal oldalán egy arany pravoszláv kereszt lebeg. A pajzsot ékkövekkel díszített, zárt heraldikai korona fedi. A címer Hercegszántó település történelmi múltját idézi. Hercegszántó község írásokban fennmaradt legkorábbi elnevezése 1349-ből származik: „Zanthov” alakban. A település a mohácsi csatát követően elpusztult. Az elhagyott faluhelyre később délszláv telepesek érkeztek, akik újra felépítették a községet. Legrégebbi pecsétjük 1715-ből származik, amelyen Mária mennybemenetelét jelenítették meg. Az új címer innen ihletődött és ez is Máriának, Jézus anyjának a mennybemenetelét szimbolizálja. Mária alakja összekötő kapocs a település népei között, hiszen mind a magyar és horvát római katolikusok, mind a szerb görögkeletiek templomai Mária tiszteletére vannak szentelve. Az új címer ezt az egységet jeleníti meg. Máriát mind a két felekezet királynőként is tiszteli (Magyarország Nagyasszonya, Magyarország Védőasszonya, Mennyek Királynője, stb.), ezért a címerét korona ékesíti. Felidézve bennünk a rózsafüzér imádság szavait: „Kit téged Szent Szűz a mennyben megkoronáztak”. Bízunk abban, hogy Mária tisztelete községünk minden lakóját összekapcsolva erősíti polgárainkban az összetartozás érzését.” (Internet)
2. A településtörténet térképmelléklete
3. Történeti adatok a faluképről, a település köz- és lakóépületeiről
1767-ben Szántón kétnapos érseki kánoni vizitáció zajlott, melynek jegyzőkönyve értékes adatokat tartalmaz – többek között – a falubeliekről és az egyházi épületekről is.
A község által épített paplak egy vertfalú, nádfedelű, bekerített ház volt, amelyben két szoba állt a plébános rendelkezésére egy kályhával, egy szoba pedig a háznépének. Kamra, konyha, istálló és egy romos pince, valamint konyhakert tartozott még oda. Mind a paplak, mind a községháza erősen javításra szorult.
A tanítónak a község által épített, szintén vertfalú, nádtetős háza rendelkezett egy nagyobb szobával az iskola számára, egy kisebbel a saját lakására, valamint kamrával, konyhával, szérűskerttel és más szükségesekkel. Hiányzott egy istálló, és az iskola sem volt fölszerelve a szükséges padokkal.
Az 1790. évi urbárium részletesen fölsorolja a szantovai kamarai uradalomhoz tartozó épületeket is. Föltünteti a házak számát, külön számítva a középületeket, az uradalmi épületeket.
– Uradalmi ház: addig a kerületi tiszttartó lakott benne, jó anyagból építve, boltozatos, téglával (cseréppel) fedett. Az okirat tartalmazza helyiségeinek leírását, elhelyezését, a boltozatos pince kapacitását. Az udvaron a kapunál jobbra volt téglaépület pandúrszobából, hat lóra való istállóból, három kocsira való színből és négy állatra való tehénistállóból állt, mindegyik padlásos, mögötte konyhakert és kerített baromfiudvar. A ház állapota akkor a kőművesmunkát illetően kifogástalan volt, teteje azonban javításra szorult.
– Ispánház: vertföldből épült, náddal volt fedve; leírása szerint két szobából, konyhából, alápincézett éléskamrából állt. Tartozott hozzá egy kocsiszín egy kocsira; nem messze tőle, a kerthez közel istálló volt négy lóra, három tehénre, ez is vertföldből építve. Az udvaron kővel kirakott kútból nyerték a vizet.
– Erdészház: mintegy 150 ölnyi távolságra a helységtől. Alapja égetett, följebb nyers téglából épült, náddal fedett épület, melynek három szobája, konyhája és éléskamrája volt. Kocsiszín, két lóra, két tehénre való istálló és pince tartoztak még hozzá kerttel.
– Uradalmi kocsma: szintén vert földből épült, náddal fedett, alápincézett épület, szobája a bejárattól jobbra nyílt; kis konyha és külön szoba tartozott hozzá. A lakószoba egy másik kis konyhával balra helyezkedett el. Az istálló tizenkét lovat tudott fogadni. A kocsiszín 8 oszlopon „állt”. Konyhakert.
– Uradalmi mészárszék: vert földből épített, náddal fedett, egyetlen kamrából álló épület, mely igen rossz állapotban volt akkor.
– Plébániatemplom: jó anyagból építettnek mondatott akkor, „téglával fedett”, elég nagy az itteni hívek számára.
– Plébániaépület: vályogból épült, náddal fedett.
– Iskola: vert földből épült, náddal fedve; nagyon rossz állapotban volt az időben.
– A lakosok házai: túlnyomórészt vert földből épültek, náddal fedettek, közepes állapotban voltak.
Az 1859-1860. évi Ormos gyűjtemény alapján:
„Házépítés: A ház falak földtömedékkel készültek. A tető náddal van fedve. A ház kettő szobából és egy konyhából áll. Tiszták és a legnagyobb rendben tartják. Az istálló egybe van építve a házzal. Általában az istállót külön építik.
Háztartás: A lakásban azaz a szobában ágy található. Benne szalma és a szalma különböző ponyvákkal van letakarva. Ezen kívül van még kettő vánkus. Pihenőágyként szalmadikó van a konyhában, rendszerint rongyszőnyeggel letakarva. A magyaroknál dunyha található, egy nagy asztal, kettő paddal és egy szekrény.”
A sokácok hagyományos lakóházának bemutatásánál szerencsénk van, miután az 1896. évi millenniumi néprajzi falu sokác háza számára „a házra és telekre vonatkozó részletek Béreg és Szántóváról vétettek, melyek az eredeti sokácz népies építkezésből legtöbbet örzöttek meg a bács bodrogh megyei sokácz telepek közül.” A lakóházak jellegzetességeit Jankó János gyűjtötte föl többnapos (1894), majd a vármegyei alispán külön kérésére még három hétig tartó, helyszíni munkával (1895) a hat – eredetiségét leginkább megőrzött – sokác faluban. Ennek kapcsán róluk különlegesen értékes dokumentáció maradt fönn, aminek értékét tovább erősíti az a tény, hogy kézzel fogható valóságban – autentikus megjelenésük tekintetében – meglehetősen kevés példájukat vehettük számba.
A sokác ház jellemzői a délszláv törzsek társadalmi formáján, a zadrugán (házközösség) alapulnak, melyek a 19. század végén még fönnálltak: „A zádruga olyan szövetkezet vagy egyesület, mely rendesen vérségi kötelék által egymáshoz kapcsolt több vagy kevesebb egyént foglal magában. Az ily zádrugában az összes vagyon közösen kezeltetik s az egyes tagok munkája és szerzeménye a közösség javát mozdítja elő s annak vagyonát öregbíti. Közösek az egyesület fenntartási költségei is s valamennyien, kik egy zádrugához tartoznak, ugyanazon helyen élnek együtt. A zádruga ügyeit majdnem korlátlan hatalommal vezeti egy férfi, kit a többiek e tisztre szabadon választanak.
Bármelyik tagra, a legfiatalabbra is eshetik a választás; de a dolog természeténél fogva, miután a főnöknek kell bírnia a legtöbb tapasztalattal, rendesen a legidősebbet szokták megválasztani s onnét eredt a staresina elnevezés, mely öreget jelent s mely a szlávoknál még jelenleg is a nagyobb hatalom birtokosát jelzi. Döntő szóval bír az egész házközösség ügyeire a staresina. Ő osztja szét az egyes lakrészeket a családtagok között, ő osztja be a munkaidőt. A zádruga tagjai a közösség és a sztaresina nagy hatalma mellett sem vesztik el személyes önállóságukat, sem birtoklási jogukat. A közös vagyonban minden tagnak egyenlő része van s e mellett mindenik még magánvagyont is szerezhet, mellyel aztán tetszése szerint rendelkezhetik. A zádruga nem mereven elzárkózó társaság; lehetséges a kilépés, valamint új tagok befogadása is. A házközösségben nagyon egyszerű az élet s csaknem minden szükségletet a házi ipar fedez. Ez intézmény most már hanyatló félben van. A volt magyar-horvát határőrvidéken virágzott az leginkább egészen a legújabb időkig, midőn hazai törvényeink újabb intézkedései a házközösség megszüntetését elrendelték.” (Hadsics A., A délmagyarországi szerbek. Osztr.-Magy.-Mon. írásban és képben II. k. (1891) 626—627. 1.)
A házközösség e rövid, de kitűnő jellemzése áll a szerbségre és a sokaczságra egyaránt. Bomlóban van az a bács-bodroghmegyei sokaczságnál is, de még megvan. … Az ilyen családnak megvan a maguk számvevője, rendesen vagy a család egy tagja, vagy a család , azaz a ház feje, a dida. A sokaczságnál általában véve ott, a hol a házközösség még megvan, az erősen a családban gyökeredzik. A szülőknek vannak fiaik és leányaik; a leányok férjhezmennek, csak kelengyét kapnak s rendesen kiköltöznek a házból; a fiúk otthon maradnak s dolgoznak s hoznak haza asszonyt; a gazda, ha megvénül, a vagyont rendesen átírja a fiúkra s csak a haszonélvezetet köti ki magának; az ősi szokás annyira erős, hogyha a dida végrendelet nélkül hirtelen halállal múlik ki s így a lányoknak a törvényes rész iránt igényük lehetne, inkább kiegyeznek; tudják jól azt a lányok, hogy a vagyon gyarapításához nem járultak.
Ez az ősi intézmény az, mely a nagyobb, még házközösségben élő családok építkezésére rányomta s mai napig is meghagyta a maga egészen szláv jellegét.” (Jankó János, 1896)
Jankó János leírása szerint az elszegényedő sokácság „minden eredeti ősi jellegét megőrizte. …a sokáczok a Duna mellett nyolcz falucskában (Bács, Plavna, Vajszka, Bogyán, Szónta, Szántova, Béreg, Monostorszeg) huzódnak meg. … ha a bemutatásnál az eredetiségre és ősiségre helyezünk súlyt, a sokaczokat kell bemutatnunk és nem a bunyeváczokat …Bács-Bodroghmegye a sokaczok bemutatásának tervét elfogadta s én először jártam be a sokacz falvakat. A nép érdekessége azonban 1895-ben még egyszer oda vitt, s mire a kiállitásifalu sokaczháza felépült, készen volt és megjelent a sokaczok néprajza is, mely immár kimeritően és részletesen kivánja tárgyalni e felette érdekes néptöredéket…
Ha sokacz falvainkon végigmegyünk s a házakat futólag kivülről megtekintjük, alig különböznek azok nagyjában és általában véve a bácskai, vagy mondjuk a régi határőrvidéki kerületeknek Bécsből előirt sablonok szerint épült házaitól. Csak a nagyobb, jómódú családok épitkezésében akadunk még azokra a jellegekre, melyeket tisztán szlávnak s egyelőre határozottan sokacznak kell tekintenünk. Ezen épitkezési nyomok a zadrugában györkereznek, vagyis a délszláv törzseknél maig fennálló házközösségi intézményben, mely a szerbek társadalmi szervezetének alapját képezi.
A sokacz telkét az utcza felől vizszintesen fekvő deszkából álló két méter magas kerités zárja el, melynek részleteit faoszlopok kötik össze; ez oszlopok faragott diszitésüek; a díszben jelen van a kanyargós indás voluta, majd egyesével, majd kettesével, sőt hármasával is, öbleiben a hármas egymáshoz simuló levéllel, végén tulipánnal, míg töve majd virágból, majd félkörös díszből áll. … E keritésbe van beillesztve a kapu s mellette a gyalogbejáró kiskapu vagy utczaajtó, három egyforma oszlop közé ékelve. A kapu két szárnyu, befelé nyilik, olyan magas, mint a kerités, de függélyesen egymás mellé helyezett deszkákból áll. A hol a két szárny összepattan, faragott dísz látható gombfa alakjában; a kapuszárnyak tetejére hosszában szeretnek apró léczkeritésszerü diszitést alkalmazni ügyesen kifaragott s tulipánban fejedző vékony léczecskékből; ezeknél rendesen a gombfa mellett még a léczecskék sugárszerü elhelyezésével is fokkozák a diszt. E dísz alatt, a kapu tábláinak peremén, széles sávban futó inda öbleiben festett sziv, Máriafő, magyar korona, kétfejü sas sorakoznak egymás mellé; a kapu táblákra pedig az egyik oldalon sokacz férfi, a másikon sokacz nő festett képe látható. … A kis ajtó festett dísze egy forgó küllőket mutató kereket ábrázol, melyet egy madár hajt maga előtt. …
(Az 1896. évi néprajzi tanulmányában részletesebben és Szántóra nézve konkrétabban ír a kapukról, melyek „…ornamentikájában Szántováé az elsőség, persze itt is csak a régi darabokon, mert az új kapuk egyszerűek. Szántován látjuk azt, hogy a kapu felső éle nem volt mindig egyenes, sőt szerették azt a gombfa felé vagy emelni, vagy sülyeszteni; ez él alatt rendesen elég széles sáv volt vagy vízszintes vékony lécz által vagy festés által elválasztva, mely sávban rendesen végigvonul a volutás inda, öbleiben majd egy szívet, majd Máriafőt, majd magyar koronát, majd meg épen kétfejű sast tartva. Az így leválasztott sáv alatti kapumező sem maradt díszítetlen; a jobb szárnyra ékes színekben kipingálták a sokacz nőt virágos fejdíszével, gyöngyékével, övébe feltűrt szkutával, kezében a guzsallyal; a bal szárnyra került a sokacz férfi képe, kezében a pipával. Ilyen kapu ma is van még egy Szántován és ez az utolsó, de hogy nem az egyedüli s nem valami véletlen alkalmi alkotás, arra alább egyéb bizonyítékokat is hozok fel. Legfontosabb bizonyíték az, hogy ezt nemcsak ez egy kapun, de egyéb épületrészeken is megtaláljuk.”)
A telken a legfontosabb a lakóház; ez rendesen vályogból vagy téglából áll, a telek hosszában helyezkedik el, annak egyik szélén, oromfala pedig majd az utczáig nyulik ki, majd a keritésen belül marad, mely esetben előtte kis kertecske van. A ház gyakran igen hosszú, a lakás, kamrák és istállók egymás mellett egy sorjában egy fedél alatt sorakoznak; az épülettel szemben vannak a hombárok, a telek egyik hátsó sarkában egy elkeritett ól a disznó számára, mellette a boglyák és kazlak.
A lakóháznak az utczára tekintő oromfala egyszerü és németes. A fal egyenesen nyulik fel, alsó fele – az ablakkal – négyszögletes, felső fele – padlásrésze – háromszögletes. A tető náddal van fedve, ez az oromfal elé nyulik – ebben eltér az általános német typustól – s elejét két egymásba kapcsolódó deszka szoritja le. E deszkáknak azonban a kapcsolódáson túl faragott folytatásuk van, a faragás lófejet ábrázol … E lófejes diszt a sokacz a némettől vette át; volt azonban eredeti sokacz dísz is – s a kiállitási ház ezt mutatta be – tévén a lófejek helyett egy sokacz férfi és n ői fejet.
(1896: „E lófejes díszt a sokacz a némettől vette át; volt azonban eredeti sokacz dísz is, melyet ma már főleg csak hagyományból ismerünk, de a melynek két eredeti példányát még Szántován megmutatni is tudták. E házaknál a kapocsfát nem két lófej, hanem két festett sokacz fej diszíté, az egyikén — a nőén — még a gyöngyök is megkülönböztethetők, a férfiét csak a bajusz jellemzi.”)
Az oromfal ritkán van festéssel diszitve, néha a háromszög csucsában azonban ott találjuk a festett legyező vagy pálma alaku (napsugaras) díszt, melyet már a kapugombfák körül is kifejlődve találtunk. A fal e részén a padlásnak rendesen egy vagy két szelelő ablaka van. Az alsó ablakos részen festés szintén ritkán van, itt-ott szivekből, keresztekből, apró Mária arczokból szoktak egy-egy felső sort megtölteni. Az oromfalon rendesen két ablak van, melyek kicsinyek, az utczára tekintők s kivülről deszkaspalettokkal teljesen elzárhatók. E deszkaablak külső fele, mely akkor látszik, ha azt becsukom, a zsindelyt, zsalut utánzó egyszerü faragást mutat, mig belső felét, mely az utczáról akkor látható, ha nyitva van, festés ékiti; a festés virágokból áll, míg a sarokban a napsugaras díszt szeretik alkalmazni. Az ablak felső peremén faragott dísz van, gyakran egyszerüen gömbökből, de még gyakrabban madár alakokból. Miután a ház tornáczos, a falban van még az ablakok mellett a tornácz ajtaja is, ha a fal egyáltalában kiterjed ennyire.
Az alaprajzban az első helyiség a lakó szoba, az utczára néző két, az udvarra néző egy ablakkal; következik az ajtótlan, közfallal két részre osztott pitaros konyha, a pitarnak egy-egy ajtaja nyilik a ház előtt végignyuló tornáczra, a lakószobába s a harmadik helyiségbe a szobiczába, melynek egy ablaka tekint az udvarra; e helyiség, ha az első szoba tiszta szoba, akkor a család lakóhelyiségéül, ha az első szoba lakószoba, a ruhák és egyéb házi eszközök kamrájául szolgál. A szobicza után rendesen a kis kamra, kilyeracz, következik, mely alatt a pinczebejáró van s honnan a padlásra is fel lehet menni. A következő helyiség meglehetősen tágas szoba, ajtaja a tornáczra nyilik, ablaka nincs, neve vaját; a vaját tulajdonképpen szobácskát jelent, melyben gazdasági eszközöket tartanak, a sokacz vaját azonban egészen más és ez az, a mi a német épitkezéstől elválasztja s arra a szláv jelleget üti. A vaját ugyanis a házközösségben élő összes családok hálóhelye. A vaját után a helyiségek számát már tisztán a gazdasági állapot szabja meg; a kiállitási háznál egy ló- és egy marhaistálló következik, mindegyik egy ablakkal s egy ajtóval az udvarra; a házsor végiben nyitott fészeralja szolgál a szekér stb. számára.
Az első szoba berendezése párhuzamos rendszerü; az ajtóval szemközti két sarokban két ágy, előtte … átforgatható támláju pad, a két ablak közt asztal, fölötte a falon szentkép oltárszerűen feldiszitve, nehány szék, láda, melyben a legszükségesebb ruhát tartják, az ajtó melletti sarokban a nagy kemencze, az e mögötti kuczkóban ruhafogas képezik e szoba minden burorzatát.
(Az 1894. évi jelentésben a leírás sokkal gazdagabb: Az első szobában az ajtó melletti belső sarokban a kemencze foglal helyet, melynek párkányát szépen faragott fapad takarja; a tornácz felöli másik sarokban a szövőszék áll. Az ajtóval szemben a két ablak közt az asztal áll; az ablakok alatt díszes padláda ülőhelyül szolgál; két oldalt a maga nemében páratlan, két bakra állított sokácz ágy, rajta magasan felrakott 6 párna letakarva a gazdag színekből ízlésesen szőtt, de még kézi hímzésekkel is gazdagított khilimmel, alatta a csaknem földig lenyuló eredeti sokácz vászonból készült finom takaróval. Az ágyak előtt az asztal mellett két pad, melyek támlája a karfa csuklójában átfordítható s szintén napsugaras díszítésű. A szoba falai gerendás és mestergerendás mennyezete, valamint a kemencze fényes fehérre meszelt; a falakon a szövőszék felett fogas és tálas, a kemencze és ágy közt, a tulipántos láda felett pedig egy fali szekrény (téka) látható. Az utcza felőli falat ezenkívül szentképek, csinált virágok, tükör, kendők ’s olykor tányérok gazdagon díszítik.)
A pitarban edényes szekrény, vizes pad, a konyhában középütt a kenyérsütő kemencze, két oldalt vályogpadka, fölötte a szobakemenczék nyilásával láthatók. A szobiczában a fal körül bakokra helyezett tulipános ládákban a háznép minden ruhája s ezenkivül egyéb házi eszközök (kenyeresteknő, szövőszék stb.) talál elhelyezést. A kamrában ládák, hombárok, hordók, zsákok stb. találhatók. A vajátban négy ágy van a sarokban elhelyezve, mindegyik ágy előtt átforditható támláju pad, az ágyak közt pedig két-két tulipános láda áll, melyben az egyes ágyak tulajdonosainak ruhái vannak; egy-egy ágyban egy-egy házaspár hál, az ágy végiben levő kis bölcsőben a csecsemő, az ágy melletti forgatós padon 1-2 kisebb gyerek talál hálóhelyet … ez egy vajátban 16 személy alszik éjszakánkint. Az ágyakat különben vastag szövetü komarnik (szunyogháló) rejti el a kiváncsi szem elől. …
(Meglepő módon az 1894. évi jelentésből és a hozzá mellékelt alaprajzról teljesen hiányzik a „kiállítási kalauzban” oly különleges sokác jellegzetességként leírt – és ténylegesen meg is épített – vaját. Amivel viszont a jelentés több: „Minden sokácz ház tornáczán látható végül nyár szakán a nyári ágy, mely szintén bakra helyezett sokácz ágy, de felülről ráereszthető sokácz gyolcsból készűlt szunyoghálóval ellátva.”)
Az udvaron álló kisebb gazdasági épületek közül legfontosabb a hombár. Elég magas szántalpra helyezett, náddal fedett kis bódé ez, olykor – s ez az ősi alak – gúzsból font falakkal, majd már deszkázattal a fonadék helyett. A hombárnak elől rendesen kis eresze van s ez alatt a mellső fal diszitett is szokott lenni. A felső háromszögletes csúcsrészt naprsugaras festett disz ékiti; mig az alsó négyszögletes falrészt ismét a sokacz férfi és nő festett alakja ékiti, tehát ugyanaz, mint a kaput és a fedél szoritó végfáinak felső gombját. És ez bizonyitja, hogy itt nem esetleges, hanem typusos ornamentális elem a sokacz férfi és nő alakja. A hombár nádfedelének homlokát különben a házéhoz hasonlóan két, a csúcson egymásba kapcsolódó deszka szoritja le, melynek vége ritkábban ló-, gyakrabban madáralakra van kifaragva. Az udvaron van még a sövényből font alacsony disznóól 2-3 disznó számára; ha több a disznó, deszkából az Alföldön közönségesen ismert hidast tákolják össze.”
A Bács-Bodrog megyébe a délszlávokat követően, az 1730-as évektől – különböző helyekről – újra betelepült magyarság építészetéről nincs, ahogy kapjunk a sokácokéhoz hasonló, jellegzetes és részletes leírást. Az övékénél általánosabb leírás szerint háztelkeik a 19-20. század fordulóján aránylag „szűk csíkok”, amelyeken a házzal szemben az ól, a góré, a földpince lejárata helyezkedett el. Másutt a házzal szemben egy második és kisebbik ház épült, legtöbbször háromtagozatú, s előtte az utca felé a szántalpas hombár állt a kúttal, mögötte a baromfiól. Az istálló, fészer a lakóhelyiségekkel egy vonalban s a legtöbbször egy fedél alatt áll, legfeljebb csak tűzfal választotta el őket. A bácskai magyarság háza tehát az ú. n. „egyenes ház”. A nagyobb, különálló pajták ritkák. A beépített telek folytatásaként egy-egy kis kert, szűkes szérű szolgált, mely a másik utcasorra néző ház belsőségével érintkezett. A gazdák asztagjai, kazlai a leggyakrabban a községen kívül állottak, ott csépeltek újabban gőzgépekkel, s ott vagy künn a mezőn nyomtatták ki a gabonát. (Borovszky Samu, 1909.)
A 19-20. század fordulóján született leírásokban szereplő, szántalpas hombárok – bár a magyar telkek jellegzetességeként is szerepelt –, elsősorban a sokác falvak sajátosságai, melyek még az 1960-as években is gyakori volt azokban, miközben más területekről már évtizedekkel korábban kikopott. A néprajzi szakma figyelmét éppenséggel Jankó János hívta föl a fönt idézett leírásában. 1913-ban „Sajátos jelenségei a sokácz udvaroknak a szántalpakra épített hambárok (sokácz: ’ámbár). Az utczai kerités közelében, a házzal szemben, homlokzatukkal a főépület felé fordulva állnak, vagy egymagukban, vagy kettesével. … A szántalpú hambárokat a zadruga osztozkodása alkalmával, költözködéskor talpaikon csúsztátják a sárban, télen a havon. Befognak szükség szerint 4- 8 lovat is.” (Bellosics Bálint)
„Jelentősebb indíték lehetett azonban a gyakori tűzveszély. A korabeli paticsfalú, nádfedelű, vessző- vagy deszkakéménnyel ellátott házak állandó tűzveszélyt jelentettek. Az esetleges tűzkár miatt máshol is távol a háztól építették a készletkamrákat. … Hercegszántón maradt meg a görgőkkel való szállítás emléke. A szántalpak alá fahengereket helyeztek, ezeken gurították el.” (Füzes Endre)
A deszkából készült szántalpas hombárok akkor terjedtek el, amikor a gabonatermelés mennyiségileg megnövekedett, és nagyobb tárolóépületre volt szükség. Ez a 19. század 70-80-as éveiben következett be ezen a vidéken, amikor a Dunát és a Drávát is szabályozták, és a korábbi, időszakosan legelőnek használt területeket szántóföldi művelés alá vonták. (Füzes Endre) E témában – a szántalpas hombároknak az 1960-as években is nagy számban történő, bár vegyessé vált használata – Hercegszántó oly annyira jelentős helyszínnek bizonyult, hogy az utóbbi szerző tanulmányát hét, e faluból származó példával illusztrálta. Hiszen „rendszeresen használták a szántalpas hombárt a bácskai sokacok is. Hercegszántón ma (1964) is minden háznál találunk. Régebben a falu körüli szálláskertekben állottak. A jómódú gazdák szállásán gyakran három hombár is állt egymás mellett. Később, a falu terjeszkedésével, a kertek beépültek, és a hombárokat a házhoz huzatták. Jankó és Bellosics adataira támaszkodva valószínűsíthetjük, hogy így (a Hercegszántón látottakkal egyezően) tárolták a gabonát a többi Duna menti sokac faluban is. …
Ha kevesebb gabonatermés volt, hellyel-közzel kukoricát is őriztek a hombárban. A legutóbbi években, különösen a szövetkezetek megalakulása óta, a természetbeni járandóságok egy részét helyezik el a hombárban, a búzán kívül a zabot, krumplit, hagymát, babot, borsót stb. Hercegszántón egy-két háznál a sózásra szánt húsféléket akasztják be egy-két hétre. A kakasülőkre hosszú rudat fektetnek, erre függesztik fel a húst, szalonnát, sonkát. …
Az 1956. évi árvíz alkalmával a hombárok egy részét ideiglenes lakásul használták Hercegszántón. Az ez idő tájt nagyrészt üres deszkahombárok elején ajtót nyitottak, és a család hetekig benne éjszakázott.” (Füzes Endre)
A termelőszövetkezetekből kapott járandóságok elhelyezésére a hombárok kiválóan megfeleltek, s ez a tény a közelmúlt számtalan változást hozó évtizedeiben is – a hagyományos népi élet sok más elemével ellentétben –, bár fogyó számban, de fönntartották a hombárokat. Jó néhányukat időközben kivontattak a szőlőbe, csakhogy mára a szőlőműveléssel is jórészt fölhagytak. A beltelkeken négy-öt hombár még biztosan megvan, sőt mi több, gondozott, jó állapotban.
A nem sárból készült kemencék mindig szögletesek, alakjuk a csonka gúla valamilyen változatát mutatja. Úgy tűnik, hogy a Duna menti településeken s a Duna-Tisza köze nyugati felén a szögletes kemence korán visszaszorította a kör alaprajzút. Ennek megfelelően a szögletes kemenceformák jellemezték a Duna mentén többek között Szántót is. (Sztrinkó István)
4. A történeti falukép illusztrációi
5. Védett és helyi védelemre javasolt épületek
I. Országos műemléki védelem alatt állnak:
1. Nagyboldogasszony (Mária Mennybemenetele) római katolikus templom, Kossuth Lajos u. 18. (1/2)
A török idő alatt a lelkészkedést a ferencrendűek végezték. 1526. előtti – Mária Mennybemenetele címére szentelt – templomát a hívek a török hatóságok engedelmével karbantartották, s még a török idő után is hosszan használták.
1752-ben (más helyeken 1725-ben) a korábbi templom „romjain”, – Benkovics ferences atya helyettes plébánossága idején – a kincstár mint kegyúr (ezzel szemben az érseki vizitáció jegyzőkönyve (1767) szerint: „egyrészt az egyház javaiból, másrészt a hívek hozzájárulásaiból … szilárd anyagból”) építtette az új plébániatemplomot 30×14 m alapterületen („mindössze 8 öl hosszú, illetve 3 és fél öl széles”), ugyanazon patrociniummal. Meglehetősen sajátosnak mondható, és kevéssé érthető, hogy igen rövid idő elteltét követően – már az 1763. évi érseki egyházlátogatáskor – utasítást kapott a plébános, miszerint vagy egy új templomot építtet, vagy a meglévőt javíttatja és bővítteti ki, miután nagyságára nézve a lakosság alig hatodának elegendő.
Az 1767. évi kétnapos érseki kánoni vizitáció jegyzőkönyve értékes adatokat tartalmaz – többek között – a falu egyházi épületeiről is. A plébániatemplom „kívülről cseréppel fedett, belülről lent téglapadozat, fent deszkázat (a boltíves szentély kivételével) borítja. Nincs felszentelve, csak megáldva Mária Mennybemenetelének tiszteletére, így augusztus 15-én egyben a templom patrociniumát is ünneplik, és római közbenjárással erre a napra a teljes búcsú elnyerésének lehetőségével is rendelkeznek az 1768-at követő hét esztendős időszakban. Három oltára közül a nagyobbat Mária Mennybemenetele tiszteletére, a kisebbet az evangélium-oldalon Szeráf Szent Ferenc, míg a harmadikat a lecke-oldalon a Segítő Szűzanya tiszteletére állították föl. Egyikük sincs fölszentelve, de mind a három föl van szerelve a szükséges oltárterítőkkel és lepecsételt, hitelesített hordozható oltárokkal. … Sem családi, sem egyéni sírhelyet nem adnak ki a templomban, csak néhány esetben fordul elő, hogy valakit 12 forintért oda temetnek. Van karzat, orgona, és a nagyhétre Szentsír. … A templom tetején emelkedő fa tornyocska két harangot tart, amelyekről az elébb említett Benkovics páter gondoskodott egykor a hívek adományából. A nagyobb harang három mázsát, a kisebb 70 fontot nyom. Patachich Gábor néhai kalocsai érsek áldotta meg őket. A temetési harangozásért oly módon fizetnek a templomnak, hogy ha mindkét harangot verik, akkor temetésenként 22 krajcárt kap a templom, ha pedig csak az egyik szól, 9 krajcárt.
A templom nem rendelkezik alapítvánnyal, földdel, jószággal vagy javadalommal sem az erdőkből, sem a malmokból, sem a szántókból. Nincs más jövedelme, csak ami a temetési harangozásból, ritkán valamilyen büntetésből, az elhunytak által hagyományozott foglalókból és az egyházfi által vasár- és ünnepnapokon elvégzett perselyezésből gyűlik össze. Ezeket a hónap végéig egy ládában tárolják, majd a plébános, az egyházfi és a helység jegyzője megszámolja, és különféle füzetekbe jegyzi föl az összeget, amelyet ezután egy három kulccsal rendelkező pénzesládába helyeznek. A kulcsok egyikét – a ládával együtt – a plébános, a másikat az egyházfi, a harmadikat pedig a helység bírája tartja magánál. Ha a templom szükségére pénzt vesznek ki, azt mindhármuk jelenlétében teszik, és bejegyzést készítenek róla. A templom efféle jövedelmeiről eddig csak a plébános adott számot korábban az 1763. évi vizitáció alkalmával, illetve az idei egyházlátogatáskor. 1763-ban 343 forint 2 krajcár volt a kasszában. Azóta a plébános a templom számára égetett téglákból, a hívek perselypénzéből, különféle pénzre fordítható végrendeletekből olyan hűségesen gazdálkodott, hogy jelenleg a templom kasszájában ténylegesen (beleértve a saját értékével nem egészen rendelkező 28 rhénes forint és 14 krajcáros pénzösszeget is) 524 rhénes forint és 34 és fél krajcár található, valamint ehhez járul még hozzá a különféle tartozásokban és kint levőségekben lévő 205 forint 45 krajcáros összeg. Tehát az elkövetkezendő bevételeket és számvitelt is figyelembe véve ténylegesen 834 forint 19 krajcárról van szó.
Azonfelül van 60 ezer tégla az új templom számára. Ha a helyi lakosság rászánja magát a kézi- és fuvarmunkára, amelyre már az előző egyházlátogatáskor utasította őket Ő Excellenciája, a plébános akkor vagy egy új templomot építtet, vagy a meglévőt javíttatja és bővítteti ki. Mindamellett ugyanis, hogy a templom helyenként beázik, nagyságára nézve a lakosság hatodának alig elegendő.
A fent leírt templomon kívül a helységben nem található egyéb templom, imaház, nyilvános vagy magán kápolna. A keresztény hitoktatási csoporton kívül, amelyet a jelenlegi egyházmegyei főpásztor parancsára egyházmegyeszerte bevezettek, és amelyet itt is megszerveztek az e célból kiküldött jezsuita misszionárius atyák, semmilyen testvéri közösség, kongregáció vagy társulat nincs a hitközségben a hívek állítása szerint. A hitoktatási társulatnak pedig egyáltalán nincs jövedelme. A templom szűkössége, mivel majdnem csak a gyerekek teljesen megtöltik, nem teszi lehetővé a felajánlás elvégzését. A templom előtt kaloda áll az egyházi és isteni előírásokat megsértő egyének számára. A helység és a templom földesura Őfelsége, akinek képviselője a Kamara Zomborban székelő tanácsosa és adminisztrátora.”
Sekrestye volt az időben a templomban; a hiányzó szószék mielőbbi beszerzését a vizitátor szorgalmazta.
Egy temető volt a faluban (1767), a templom körül, annak sövénykerítésén belül, egy nagyobb, feszület nélküli kereszttel, kizárólag a római katolikusok számára.
Az 1790. évi urbárium szerint a plébániatemplom jó anyagból épített, téglával fedett, s – az érsek megállapításával ellentétben – elég nagy az itteni hívek számára.
A templomot 1812-ben villámcsapás megrongálta, majd 1815/1817-ben fölújították és átalakították.
Orgonáját (1/10 m/r, op. 723.) 1910-ben az Angster gyár építette. Egyik harangját (81 cm átm.) 1813-ban Eberhard Henrik, a másik hármat (66 és 47 cm átm.) 1923-ban, valamint (97 cm átm.) 1927-ben Seltenhofer Frigyes fiai öntötték. Kegyura 1880-ban a Pénzügyminisztérium.
Id. Éber Sándor mint egyházi freskófestő szerzett elsősorban megbecsülést magának. 1924-ben Hercegszántón nyolc hónapot töltött a legnagyobb szeretettel és komoly művészettel megfestett freskóival, melyekkel egészen új és önálló utakon haladva – úgy témáival, mint kifejezési formáival – ellentétbe kerül a hagyományos templomfestési sablonokkal.
Szabadon álló, egyhajós, egyenes szentélyzáródású, déli homlokzati középtornyos templom, a szentély fölött kontyolt nyeregtetővel, a szentély nyugati oldalához kapcsolódó, emeletes sekrestyével és oratóriummal. A déli homlokzat vízszintes záródású kapujának konzolos szemöldökpárkánya alatt évszám: 1815. Csehsüveg boltozatos hajó és szentély, a bejárati oldalon karzat. Berendezése jellemzően a 19. század első feléből való; főoltárképe Augustinus Pe… apatini festő műve 1815-ből. A templom déli homlokzata előtt kőfeszület és Szentháromság-szobor (Pekovits Simon, fivére, Vörös János és Sirok Péter, 1890); a kerítésében, nyeregtetős szoborfülkében színezett Nepomuki Szent János-szobor (19. század).
Műemléki védelem alatt áll 615 KÖH törzsszámon és 2190 azonosítószámon. (Műemlékjegyzék, 2006.)
2. Görögkeleti szerb templom (Isten Anyja születése), Alkotmány tér 9. (694)
Az aposztázia (felekezetváltás) esztendejében, 1899-ben – a faluban akkor letelepedett ortodox pópa irányításával – 1900 első felében építették föl; tornyára június közepén nagy ünnepségek között húzták föl a keresztet.
Eklektikus stílusú, szabadon álló, egyhajós, félköríves szentélyzáródású, délnyugati homlokzati tornyos templom; a szentély felett kontyolt nyeregtetővel; a szentély és a hajó oldalfalain támpillérekkel. Délnyugati homlokzatán kompozit-fejezetű pilaszteres tagolás, a középtengelyben félköríves záródású bejárati kapu csonkaívű timpanont hordozó faloszlopok alkotta keretben.
A Szentendre, Rákóczi Ferenc utcai, barokk stílusú Opovacska/Opavačka-templomot (törzsszám: 7314) a szerbiai Opovácról menekültek építették 1746-ban. A templom 1913-ban a református egyházé lett, ekkor – az 1740-es évekre datált – ikonosztázát más faragványokkal és képekkel Hercegszántóra helyezték át. Berendezésének egy része a bajai ún. Kis szerb templomból (törzsszám: 554) került oda az 1950-es években.
1994-ben padjainak, 1995-ben padozatának fölújítására került sor.
A délnyugati homlokzat előtt falazott lábazatos-pilléres, kovácsoltvas rácsos kerítés. Műemléki védelem alatt áll 8803 KÖH törzsszámon és 2187 azonosítószámon. (Műemlékjegyzék 2006. Az építés idejét tévesen teszi a 18. század végére.)
3. Külterület, Karapancsa, vadászmajor
A bellyei uradalmat – huszonegy elnéptelenedett faluval – 1699-ben a török elleni fölszabadító harcok hadvezérének, Savoyai Jenő hercegnek adományozta az Újszerzeményi Bizottság. A herceg hangsúlyt fektetett a telepítési és árvízvédelmi munkálatokra. Az örökös híján 1780-ban – a kincstárra visszaszállt – uradalmat Mária Krisztina főhercegnő (1742-1798) és férje, Albert Kázmér Szászország-Teschen hercege vásárolta meg. Tőlük unokaöcsként II. Lipót Károly nevű fia (1771-1847), majd Albrecht (1817-1895), a kitűnő hadvezér örökölte (1847). Az általa mintaszerűen vezetett, hatalmas birtok (folyószabályozás, hajózhatóvá tétel, árvízvédelmi gátak építése, halászat, vadgazdálkodás) újra oldalágon öröklődött az osztrák-magyar csapatok főparancsnoka, a szerteágazó fölkészültséggel rendelkező Frigyes főherceg (1856-1936), a fejedelmi vadászatok házigazdája számára. Fia, az okleveles mezőgazdász képesítést szerzett Albrecht (1897-1955) kiváló szaktudással – korát megelőző, példamutató gazdálkodással – fejlesztette tovább a birtokot; a vadgazdálkodást Széchenyi Zsigmond grófra bízta.
A trianoni határ által időközben kettévágott főhercegi uradalomnak csak kisebbik része (Karapancsa és Béda) maradt továbbra is Magyarországon.
A 19. század utolsó két évtizedében kiépített karapancsai major – a budzsak-hódunai parkerdő részeként – a Duna holtága, az ún. Ó-Duna partján fekszik. Holtágakkal és tavakkal szabdalt, erdős környezet veszi körül a monarchia korabeli hangulatú épületeket és az azokat övező, mintegy 30 hektáros angolparkot.
A karapancsai erdőhöz tartozó budzsak-hódunai parkerdő részét képező major az 1990-es évek közepétől a Gemenc Zrt. (ÁPV Zrt.) tulajdona. A majorban 2007-ig fölújítási munkálatok sorozatát végezte el a történeti hitelesség és hangulat lehetőség szerinti megőrzésével.
Nagykastély (0406)
1910-ben építtette Habsburg Frigyes főherceg II. Vilmos német császár számára, negyedik bellyei vadászkirándulása alkalmából. A császár érkezése előtt maga Izabella főhercegasszony rendezte be a császár lakosztályát. A hálószoba falára a császár családi képeit helyezte el. A dolgozószoba egyben társalgóként és pihenőszobaként is szolgált. A tőle pár száz méterre álló, régi vadászkastéllyal lugasos sétány kötötte össze.
A II. Vilmos német császár szállásaként akkor először és utoljára szolgáló vadászkastélyba – a szovjet katonaság után – 1950-ben a határőrség költözött be, az első szint helyiségeit a tüzérek lakták 1956. évi eltávozásukig. Akkor a romosodó épületet az elhanyagolt parkkal az Állami Erdészet kapta kezelésbe, amely a gazdálkodás céljára részleges megújítással használhatóvá tette. A nem rendeltetésszerű használat következménye a födémek és a tető többszörös beszakadása lett. Az életveszélyessé vált épületet 1982-1984 között a Gemenci Állami Erdő- és Vadgazdaság által teljes körű állagmegőrző helyreállításban (rekonstrukció) részesítette a pince utólagos szigetelésével, a válaszfalak fölújításával, melynek során meghatározó szempontként tekintettek az eredeti barokk főtengelyes térszervezés megőrzésére.
1996-2007 között szintenként kerülhetett sor a belső fölújításra, melynek eredményeként jelenleg I. osztályú vendégházként hasznosítják (a két-, illetve egyágyas szobákban és apartmanokban huszonegy főt tudnak kényelmes és elegáns körülmények között elszállásolni).
Szabadon álló, négyzet alaprajzú, egyemeletes, háromtraktusos, neobarokk épület manzárdtetővel, beépített tetőtérrel. Északi, főhomlokzatán és déli, kerti homlokzatán középrizalit, középütt félkörívesen záródó attikával, abban ovális ablakkal. Rizalitjainak nyílásai és a tetőtéri ablakok félköríves záródásúak, a többi nyílás vízszintes záródású; eredetileg mind zsalugáterekkel védett. Síkmennyezetes belső terek, középső traktusában a kastély legnagyobb tér- és esztétikai élményét nyújtó előcsarnok, faburkolatos lépcsőház és reprezentatív terek, márványkandallóval. Melléklépcsőház a keleti oldalon; az alagsorban kiszolgáló helyiségek.
A vadászkastély főhomlokzat előtt álló Szarvasbika bronzszobor Farkas Pál alkotása (1988). A hátsó homlokzat előtt két fekvő szarvas szobor.
1980 óta műemléki védelem alatt áll 9155 KÖH törzsszámon.
Kiskastély és majorsági épületek (0408/1)
A bellyei, volt Habsburg főhercegi uradalom karapancsai erdőkerülete majorságának 19. század utolsó két évtizedében – Habsburg Albrecht, majd Frigyes főhercegek által – építtetett, egymáshoz hasonló stílusú, historizáló épületegyüttese.
A határőrség 1956. évi kiköltözését követően a romosodó épületegyüttest az elhanyagolt parkkal az Állami Erdészet kapta kezelésbe, amely a gazdálkodás céljára részleges megújítással használhatóvá tette.
A vadászmajor épületegyüttese 1980 óta műemléki védelem alatt áll 9156 KÖH törzsszámon.
A kiskastélyt Habsburg Albrecht, majd Frigyes 1879-1896 között építtette főhercegi vadászkastélynak. A nagykastély fölépültét követően feladata egyszerűsödött, az uradalmi intéző lakóházaként külső megjelenése is visszafogottabbá vált.
1945 után több lakássá fölosztották, majd 1950-től a határőrség tiszti lakásokként használta 1956-ig.
A Gemenc Zrt. által a jócskán lepusztult épületen az 1990-es évek közepén végzett, gyors állagmegóvó munkálatokat követően 2000-ben – Vass-Eysen Ervin által összeállított –, teljes körű fölújítási terv készült. A 2003-2005-ben végzett helyreállítást követően a térség vadászati történetét és kultúráját bemutató emlékhelynek rendezték be.
Szabadon álló, téglalap alaprajzú, egyemeletes épület, északi homlokzatán erőteljesen kiülő középrizalittal. Déli homlokzatának keleti és nyugati sarkán torony jellegű sarokrizalitok, melyek között fénykorában kétszintes terasz szolgálta a vendégek kényelmét. A déli homlokzat felé kontyolt nyeregtetővel, a tornyokon manzárdtetővel fedett. A tornyokon bádog szélzászlók évszámmal: 1891. Északi homlokzata vakolt, a többi homlokzata téglaarchitektúrás (rohbau). Nyílászáróit eredetileg zsalugáterek védték.
Kéttraktusos, középfolyosós elrendezésű. Északnyugati helyisége csehsüveg boltozatos, a többi síkmennyezetes. Nyolc kiállítóterem és a közlekedő helyiségek állnak a látogatók rendelkezésére.
A cselédház megépítésére a régi vadászkastélynak 1896-ra történt, végleges kialakításával egy időben, egységes homlokzati stílust (rohbau) követve került sor. A major személyzetének elhelyezésére szolgált.
Az erősen leromlott állagú épületet 2006-ban állították helyre, melynek során elég nagyarányú bontásra, új alapozásra, a megsüllyedt boltozatok kiváltására és a nyílászárók újragyártására került sor. Mindezeket követően hét kétágyas szobát alakítottak ki benne társalgóval, ebédlővel és konyhával.
L alaprajzú, földszintes, nyeregtetős, téglaburkolatos épület, udvari homlokzatai előtt faoszlopos tornáccal. Kéttraktusos elrendezésű, a helyiségek síkmennyezetesek.
A fővadászlak 1896-ban épült, a régi vadászkastéllyal szintén egy időben és stílusban. Az eredetileg igen nagy alapterületű, egylakásos lakóház fővadászlakként és egyben uradalmi tiszti lakásként, utóbb erdész-vadász szolgálati lakásként szolgált. Az 1950-és években kettéosztották. Az erdőgazdaság szolgálati lakóházként folyamatosan karbantartotta. 2007. évi fölújítás révén – alaprajzi átrendezéssel – három erdészlakás lett kialakítva benne.
Téglalap alaprajzú, földszintes, kőlábazatos, téglaburkolatos épület, csonkakontyolt nyeregtetővel. Néhány lépcsőfokkal megemelt, lombfűrészelt deszkamellvédű ambitusa fölött alacsonyabb gerincű tető faburkolatos orommezővel. A teherhordó falak nagyméretű téglákból rakottak.
Az erdészházat az 1940-es években emelték a korábbi épületek stílusában, szolgálati lakásként. Az 1970-és években toldalékszárnnyal, szuterénnel és fedett terasszal bővítették. 2007-ben fölújították, különös tekintettel a tetőszerkezetre és a homlokzatokra, s szintén erdészlakásként hasznosítják.
Téglalap alaprajzú, földszintes, nyeregtetős épület. Téglalábazatos falmezőiről a vakolat részben eltávolítva.
A épületek többségével egyidős, volt gazdasági épületben fogadórészt, lóistállót, kovácsműhelyt, kocsiszín és szénapajtát alakítottak ki 2007-ben.
T alaprajzú, földszintes, téglaburkolatos épület, a T vízszintes szárán csonkakontyolt nyeregtetővel, a T függőleges szárán nyeregtetővel.
Kukoricagóré és magtár készült az 1900-as évek elején a major állatállományának ellátására. Ezek fölújítása eredeti formájukban történt.
II. Helyi művi értékvédelemre javasolt épületek:
Központi belterületen fekvő épületek:
Alkotmány tér 6. (12) L alakú épület, benne üzlet, raktár. Oldalszárnnyal bővített, túlsó végén kontyolt tetős épület az utcavonalon. Történeti értékei hódfarkú cserépfedése és míves ütközőlécű, hagyományos ablakai sima vakolatkeretben.
Alkotmány tér 20. (17, 18/2) Uradalmi ház, volt községháza (régi épületszárny). Az 1790. évi urbárium szerint az időben a kerületi tiszttartó lakott benne. Jó anyagból volt építve, boltozatos, téglával fedett. Az okirat tartalmazza helyiségeinek leírását, elhelyezését, a boltozatos pince kapacitását. Az udvaron a kapunál jobbra lévő téglaépület pandúrszobából, hat lóra való istállóból, három kocsira való színből és négy állatra való tehénistállóból állt, mindegyik padlásos, mögötte konyhakert és kerített baromfiudvar. A ház állapota akkor a kőművesmunkát illetően kifogástalan volt, teteje azonban javításra szorult.
Az egykori kincstári birtok intézőjének a lakását utóbb községházaként, majd az 1960- as évek második felétől tsz-irodaként használták. Időközben L alakban, hátrafelé jelentős méretű, kétszintes, erősen stílusidegen toldalékkal bővítették. A régi épületszárny jelenleg Szurcsik János tulajdonában áll (festményraktár).
Magas, kontyolt, hódfarkú cserép-héjalású tetővel födött, barokkos tömegű épület enyhe középrizalittal, lesimított homlokzati falakkal és stílusidegenre cserélt ablakokkal. Az udvara felől két oldalt egy-egy kicsi, fülszerű toldalék, közöttük részben beüvegezett veranda bádogfedésű tetőtoldalék alatt. A két tagolt fejezetű kéményének egyikén gólyafészek.
Bem József u. 7. (711) A hagyományos, nagycsaládi életformát mutató nagygazda-porta, melynek két szélén egy-egy, az utcavonalra merőleges, nagyobb, illetve kisebb lakóház nyitott, fejezetes pillérű tornáccal. A házak bütüje között tömör falkerítés, pillérek közé fogott deszkakapukkal. A tetők hódfarkú cseréppel födöttek. A főépület tornácára az utcáról hagyományos váztáblázatos ajtó nyílik korabeli kilinccsel és ajtógombbal.
Dózsa György u. 10-12. (364) Általános iskola. A zárda 1926-ban, az új, kilenc tantermes iskola 1929-ben készült el. Kétszintes, enyhén íves oromzatú középrizalittal tagolt főhomlokzatú épület, mely sajátos módon az ívsoros oromfallal koronázott véghomlokzatával és az egyszintes oldalszárnyával néz a fő utcára. A két szint ablakait mind függőlegesen, mind vízszintesen összekötő, hangsúlyos nyíláskeretezés a homlokzatok fő díszítőeleme. A közelmúltban újították föl.
Dózsa György u. 18. (360) A szomszédjához hasonlóan fésűs beépítésű, hódfarkú cseréphéjalású lakóház nyitott, pilléres tornáccal, amelyre félköríves ajtónyílás vezet az utcáról, mely fölött jellegzetes színes üvegű, osztott fölülvilágító.
Dózsa György u. 20. (359) A szomszédjához hasonlóan fésűs beépítésű, hódfarkú cseréphéjalású lakóház nyitott, pilléres tornáccal, amelyre félköríves ajtónyílás vezet az utcáról. Hagyományos, váztáblázatos bejárata – fölötte jellegzetes színes üvegű, osztott fölülvilágítóval – és középen osztott ablakai részletgazdag díszítésűek.
Dózsa György u. 36. (343) Fésűs beépítésű lakóház nyitott, pilléres tornáccal, amelyre íves ajtónyílás vezet az utcáról, fölötte jellegzetes színes üvegű, osztott fölülvilágító. Homlokzata téglaburkolatú.
Gábor Áron u. 26. (43) Fésűs beépítésű, hódfarkú cserép-héjalású lakóház nyitott, pilléres tornáccal, amelyre félköríves ajtónyílás vezet az utcáról. Hagyományos, váztáblázatos bejárata fölött jellegzetes színes üvegű, osztott fölülvilágító. Utcai homlokzatát vakolatkeretezések és lizénák tagolják, az orommezőben keretezett padlásszellőző nyílások.
Kossuth Lajos u. 15/B (88) 1909. Fésűs beépítésű, hódfarkú cseréphéjalású lakóház nyitott, pilléres tornáccal, amelyre félköríves ajtónyílás vezet az utcáról. Hagyományos, részletgazdag váztáblázatos bejárata fölött jellegzetes színes üvegű, osztott fölülvilágító. Utcai homlokzatát míves – a polgári építészetből vett –vakolatkeretezések, pilaszterek és húzott párkány tagolják, az orommezőben keretezett padlásszellőző nyílások évszámmal.
Kossuth Lajos u. 80. (852) Likár-ház, a legrégebbi mintagazdaház, amely őrzi az 1930-as évek állapotát. Kukoricagóré áll az utcavonal mentén. Fésűs beépítésű, hódfarkú cserép-héjalású lakóház nyitott, pilléres tornáccal.
Kossuth Lajos u. 104. (971/2) Malom, háromszintes, nyeregtetős épület. Az Erzsébet robbanómotoros malmot 1932-ben Welker Henrik és fivére, György vásárolta meg. 1945-ben az Erzsébet / Brand motormalomnak 80q volt a 24 órás munkateljesítménye, majd Brand és Welker malmát rövid időn belül leállíttatták. Az időközben teljesen kiürített épület jelenleg magántulajdonban raktárként hasznosított.
Mikes Kelemen u. 15. (843) Fésűs beépítésű, hódfarkú cserép-héjalású lakóház. Az orommező ívsoros kontúrja különleges megjelenést biztosít az egytraktusos épületnek.
Petőfi Sándor u. 4. (689) Utcavonalon álló lakóház, art deco hangulatú, kedvesen provinciális homlokzatképzésű épület két darab háromosztatú, nagy ablakkal, a ház mellett álló, falazott keretbe foglalt deszkaajtóval. A főpárkány fogsorral díszített. Az udvarára néző, oromfalas bütüjén sekély vakolatkeretes tagolás és bejárat az épületbe.
Petőfi Sándor u. 9. (674) Fésűs beépítésű, hódfarkú cserép-héjalású lakóház nyitott, pilléres tornáccal, amelyre hagyományos, részletgazdag váztáblázatos bejárat nyílik az utcáról, fölötte hármasívű nyílásszemöldök.
Rózsa Ferenc u. 5/B (172) Utcavonalon álló lakóház, csak a szomszéd felől kontyolt, hódfarkú cserép-héjalású tetőzettel. Lizénával és sima főpárkánnyal két mezőre tagolt főhomlokzatán négy hagyományos, középosztású ablak gazdag részletképzéssel, sima vakolatkeretben. Az udvarára néző oromfalán kör alakú padlásnyílás, alatta szerény, mélyített dekorációval. Az épülethez – a kapubejáratokat közrefogva – masszív téglapillérek csatlakoznak.
Vasút sor (1006/7) Volt vasútállomás. A Baja-Szond között 19 11-1912-ben lefektetett helyi érdekű vasútvonal részét képező, Baja-Hercegszántó-Bezdán-Zombor szakasz szolgálatában épült; eredeti funkciójában 1972 végéig használták. Utóbb emeletes családi házzá építették át. A nyeregtetős épületet két oldalról faoszlopos, lemezfedésű tornáccal, illetve terasszal bővítették.
Vásártér 4. (612) Fésűs beépítésű, hódfarkú cserép-héjalású lakóház beépített tornáccal, amelyről ablak nyílik az utcára. Három ablakát körül art deco hangulatú, hármasívű díszítés keretezi; fölöttük szerény, húzott osztópárkány. Az orommezőben vakolatkeretbe foglalt, három íves padlásszellőző nyílás. Előtte a régi szivattyús közkút is föltétlenül védelemre javasolt.
Vörös hadsereg u. 30/B – Mikes Kelemen u. (825/1) Sokác ház. Volt Slauch-féle ház; a tulajdonosok az 1950-es években Chicagoba települtek át; a hosszan üresen álló épületben egy 1930- as évekbeli polgári szoba berendezésének megvásárlásával és számos gazdag viseleti darabbal – dr. Sarosácz György mohácsi muzeológus irányításával – Vélin Marin hozta létre a sokác tájházat. A betörések és a tető beázása következtében a gyűjtemény állagvédelme nem biztosított. A tájház bejelentkezéssel látogatható.
Telkének a két utca által közrefogott sarkán álló, hagyományos, hosszú egykori lakóház verandaként beépített tornáccal. Az épület leghátsó helyisége ajtóval és két nagy ablakkal nyílik az utcára. Jelen megjelenésében leegyszerűsített és átépített homlokzatok jellemzik; hasznosítási módja azonban mindenképpen védelemre predesztinálja.
Vörösmarty Mihály u. 26. (583) A fésűs beépítésű, nádfedelű lakóház különlegesen archaikus formát őriz. Utcai homlokzatát két kicsi, hagyományos ablak töri át, valamint a pilléres tornácra vezető, egyszerű, hagyományos bejárat. Megőrzése egy olyan funkcióval (pl. hétvégi vagy vendégház) lenne megoldható, amit szerény, de sajátos hangulatú, múltidéző adottságaival ki tudna szolgálni.
Egyéb belterületen fekvő épületek:
Budzsak 5. (1401) A hagyományos fésűs beépítésű lakóházak formáját követi, nyitott, pilléres tornáccal, véghomlokzatán hagyományos formájú, két kis ablakkal.
Hóduna, Új sor 1. (1628) Malom/magtár, majorsági istálló az uradalmi építkezés rohbau stílusában. A háromszintes malom/magtárépület vakolatlan téglafalait pilaszterek és profilos párkányok tagolják. Vastáblás ablakai körül füles keretezés.
Hóduna, Új sor 34.; 35. (1624/4; 1624/5) Az uradalmi major épületei.
Külterületi építmények:
Vodica-Máriakert. Kápolna (1838/1874/1882); csurgó-kápolna (1989); r. kat. feszület fémöntvény korpusszal (1989); ortodox feszület (1. fa, 1897 k., 2. 1930-as évek, 3. 1960-as évek, 4. fa, 2004/2011); régi Mária-szobor baldachinnal (1933); új, óriás Mária-szobor (2008); nagy kereszt. (076/8; 078)
A Baja és Bezdán közötti, egykori vármegyei út már csak kevésbé használt út (a két települést összekötő út vált közúttá), melynek Hercegszántótól északra húzódó szakaszához közel, a falu szélétől 800 méterre, egy mocsaras terület szélén jött létre Vodica-Máriakert.
A kútnál Mária-jelenés történt 1830. szeptember 7-én. A jelenség egyházi kivizsgálását követően, 1838-ban az akkori kalocsai érsek, Klobusiczky Péter hivatalosan is kegyhelynek ismerte el Máriakertet.
Bács-Bodrog vármegye északi része vizeinek gyógyító hatását vizsgálta Petrovits Döme (1883): „A zombori mocsarak némelyikét a legrégibb idő óta gyógyító erejűnek tartják, és az emberek bennök fürödve, különböző bajokban keresnek ott gyógyulást.” A vizek megfelelő kémiai összetétele hozzájárult ahhoz a gyógyító erőhöz, amely a kegyhelyeket felkereső emberek hitével kiegészülve már csodatévő erejű. Tehát önmagukban még nem bizonyultak elegendőnek, a kegyhellyé válások folyamatát vizsgálva azonban úgy tűnik: a hívők szerint alapvetően Mária megjelenéséhez kötődő, az egyházi hatóságok által elismert csodák helyéül szolgáló határrészek váltak szakrális hellyé, s az itt lévő gyógyhatású vizek segítették a folyamat kiteljesedését. Előzőek mellett még szükségesek voltak a kegyhelyek kiépüléséhez az adományok is.
A vallási tolerancia (több másik mellett) ezen a kegyhelyen szintén jól megfigyelhető, amely nemcsak a katolikusoké, hanem az ortodoxoké is. Utóbbiaknak külön keresztjük (Bajánál külön forrásuk is) van, s a szakrális tér hangsúlyos elemei békésen megférnek egymás mellett.
A Mária-kegyhelyre pünkösdkor, Nagyboldogasszony és Kisboldogasszony napján szoktak volt búcsúba menni a környékbeli városokból és falvakból.
Az első világháború utáni új országhatár miatt számos zarándoknak a kegyhely elérhetetlen lett, s így helyivé vált. (Nebojszki László)
Kápolna: 1838-ban épült a jelenés helyén; s a kalocsai érsek személyesen szentelte föl. Más helyen: az ottani szőlőkben 1874-ben emeltek kápolnát Kisboldogasszony tiszteletére. Harmadik változat: 1882-ben egy koluti (Küllőd) sváb ember épített hálából itt egy kis kápolnát, mivel fia itt kapta vissza látását.
1899-ben nagyszámú római katolikus sokac hívő nyelvi-liturgikus okokból áttért a görög keleti hitre. Ők azt közvetlenül megelőzően, 1897-1899 között a falu temploma helyett Vodica-Máriakert kápolnáját látogatták, s a helyhez fűződő kapcsolatukat a mai napig folyamatosan megőrizték.
A kápolna legutóbb 2004-ben lett teljes körűen fölújítva, s az év szeptember 8-án, Kisboldogasszony napján dr. Bábel Balázs kalocsai érsek újraszentelte.
Régi Mária-szobor: a kápolna mellé, 1933-ban egy bajai polgár hálából – mivel vak kisfia meggyógyult – emeltette. Jelenleg baldachin alatt, posztamensen áll.
Új Mária-szobor: a világ legnagyobb méretű, 10,53 méter magas, acélból készült Szűz Mária szobra a településről 1956-ban Amerikába disszidált, 73 éves férfi, Vöő Sándor felajánlásából és támogatásával készült. Maga a szobor 10,53 m magas, és a pécsi Rigó István szobrászművész kétévi munkájának gyümölcse. Monumentalitása miatt különleges technológiát igényelt: egy 2,5 m magas gipszmodellt alapul véve készítette el úgy, hogy a modell köré felépített egy vasvázú kockát, és szeletenként nagyította fel azt. A rozsdamentes acélból készült szobor belseje egy csőtoronyra erősített váz, amelyet 3 mm vastagságú acéllapok burkolnak. A feje, kezei és lábfeje öntött acél. 2008-ban szentelték fel. Búcsú: szeptember 8.
Szivattyútelep. Karapancsa, Kadia-Duna torkolatánál (0465/7)
A községtől nyugatra, a Baja-Bezdán-tápcsatorna jobb partjánál található, 1904-ben épült, s a környék legfontosabb, ma már technikatörténeti szempontból is jelentős belvízátemelő műve.
A Ferenc-tápcsatornát részben új, kotrógéppel ásott mederként, részben a területen húzódó holt Duna-ágak nyomvonalának felhasználásával alakították ki. A duzzasztás miatt a tápcsatorna mentén töltésépítés vált szükségessé, ami sok gondot okozott a gazdálkodóknak, mivel a dunai áradások során a területre jutó víz nem tudott lefolyni. A csatornaépítés káros mellékhatásainak kiküszöbölése – a fölösleges belvizek elvezetése – csak az 1904-ben átadott karapancsai, illetve az 1926-ban átadott hercegszántói szivattyútelepek üzembe helyezésével történt meg. Feladata tehát a mély belvízártérből csak szivattyúzással eltávolítható vizek átemelése a belvízcsatornák gyűjtőjének szerepét betöltő, egyébként kitűnő horgászvíz Kadia-Dunából egy mintegy 150 méter hosszúságú, kinyomó csatornán át a Baja-Bezdán-tápcsatornába.
A szivattyútelep gépi berendezését – két szívógáz-motorral hajtott turbinalapátos szivattyút – az építés korának európai színvonalán álló Ganz és Társa Gépgyár szállította és szerelte fel.
Egyedisége, különleges érdekessége abból eredeztethető, hogy évtizedeken át fafűtéssel állították elő a generátorgázt, s csak később alakították át elektromos meghajtásúvá. A gépek üzemeltetéséhez szükséges segédberendezéseket a magyar mérnökök tudását fémjelző Bánki-Csonka-féle motorral meghajtott transzmissziós tengellyel működtették. A laza talajra épített gépház süllyedését cementhabarcs besajtolással akadályozták meg. A meghajtást villamos üzeműre alakították át és a szivattyúk teljesítményét 1975-ben 5,7 m3/s-ra növelték. (1985. június 19-én a nyugdíjas Bognár József gépész közreműködésével még egyszer gázmotoros üzemmel működtették a telepet, és erről film is készült.) A telep – üzemidejét tekintve – ma is az ország egyik legtöbbet működtetett szivattyútelepe; gépi berendezése ipartörténeti jelentőségű.
1956 márciusában a sziget egészét, a szivattyútelepet is többméteres víz és jég borította el. Az elöntés szintjét emléktáblák jelzik a gépház falán.
A szivattyútelep tervezői, építői a természet rendjéhez jól illeszkedő, funkciójában, megjelenítésében egységes, környezetével harmonizáló, átgondolt vízügyi-műszaki alkotást hoztak létre. Maradandót, egyszerűt, szépet, hasznosat alkottak. A 20. század hajnalán létesített telep a kor magas fokú technikai tudását egyesíti és tükrözi. Hozzáértéssel, fegyelmezett munkával, teljes biztonsággal üzemeltették egykor is, ma is. Természetes légkörével, hangulatával magába sűríti, egyszersmind alakítja, formálja a táj életét, az ember és a természet kölcsönösségét példázva. A szivattyútelep időtálló épületei a korai organikus-ökologikus építészet szellemiségét reprezentálják, s gépi berendezései ipartörténeti értékek. A több mint százéves telep igényes, az eredetivel azonos, teljes felújítása 2005-ben fejeződött be.
A tárgyalóteremben kiállított dokumentumok segítségével képet alkothatunk a magyar vízgazdálkodás egykori kiemelkedő mérnöke, Ihrig Dénes szakmai életútjáról.
A térség e legjelentősebb belvízrendezési művének fönntartója: Alsó-Duna-Völgyi Vízügyi Igazgatóság, Baja. (Fejér László-Dr. Szlávik Lajos, 2008)
Kálvária, keresztek, sírkövek:
Kossuth Lajos u. 43-45. között. (temető mellett, 383/1) Kálvária. Területét – amely a volt szőlőhegy keleti nyúlványa – a Mária Terézia rendeletére a falun kívülre helyezett, első, kis temetőként hasznosították, és keresztet is jelöltek ott az 1783. évi térképen. A Kálváriát az 1956. évi jeges ár tönkretette, s csak hosszabb idő elteltével, három éve sikerült újra fölállítani. Feszület 1913; 2011. évben emelt.
Gábor Áron utca – Bem József utca (16) Kereszt. A 19. század végén helyén gémeskút állt.
Kossuth Lajos utca vége (074) Kereszt. Hozzávetőlegesen a helyén állt az a kereszt, amit az 1783. évi I. katonai fölmérésen jelöltek.
Budzsaki út mellett (0511) Kereszt.
Mártírok utca (1219) Izraelita temető régi sírkövei. A 19. század második felében még a falu belterületétől távolabb alakították ki. A sírköveket – fölszedést és elhordást követően – fölsőbb utasításra visszatelepítették a temetőbe, ennek következtében egyik sem a tényleges sírhely fölött áll.
Emlékművek, emlékhelyek:
Dózsa György u. 49. Mária-liget (2008).
Dózsa György u. 8. Községháza falán: Gázgyújtás emléktábla (1995).
Dózsa György u. 8. Községháza előtt: Millenniumi emlékkő (2001).
Kossuth Lajos u. Ravatalozó falán: Emléktáblák a falu különféle nemzetiségű halottainak.
Vörös hadsereg u. 17. Emléktábla a horvát iskola 50. évfordulójára (1996)
6. A védett épületek képmelléklete
7. A védelemre javasolt épületek és faluképi elemek képmelléklete
8. Összegzés
Hercegszántó középkori megtelepedésében a legszámottevőbb tényezőként az alacsony, vízjárásnak kitett környezetéhez viszonyított „fennsík” volta, sőt mi több, dombossága jelentkezett. A mai belterület beépítettsége azon a magasabban fekvő „platón” (annak nyugati részén) vette kezdetét, amely mind észak, mind nyugat felől egy határozott vonal mentén „szakad le” átlag 4-5-6 métert a régi Nagy- Duna ártere felé. Ezen platóból a másik irányba – tehát fölfelé – ugyancsak 5-6 méter magasra emelkedő dombok szolgáltak az első megtelepedésekre.
Mindez pregnánsan tetten érhető a falu első részletes térképén, az 1783. évi I. katonai fölmérésen. Később telkek osztására kisebb részben délfelé, nagyobb arányban a kelet felé eső területeken került sor. Egykoron a mai Vörös hadsereg utca alsó szakaszának környékén elterülő, ténylegesen magasabban fekvő szőlőhegy helye részben beépült, részben temetőként használják a mai napig. E „hegy” keleti nyúlványán építették meg a Kálváriát, amelynek helyén a Mária Terézia által a falun kívülre rendelt, első temető szolgált.
A 18. század végén a településtől keletre esően használt legelők és pásztorszállások területét a 19. század közepére szérűskerteknek osztották föl.
A 19. század közepére már lehatárolták a mai temetőt az az időben kialakult tömb középső részén; az első temetőterület – a fő utcáról bejáratként is szolgálva – a Kálvária-hegy számára megfelelő terepül szolgált.
Az elmúlt százötven esztendő során fokozatosan kiosztották, és beépítették a szérűskertek területét. A Kossuth Lajos utca mellett, egykori „tó” területe beépítetlen maradt, és vásártérként használták.
A falukép értékei között kiemelendők az alföldi sík viszonyok között már változatosnak mondható terepalakulatok, az enyhe dombosság, valamint – a természetes településfejlődés velejárójaként tetten érhető –, az utcahálózatban előforduló, kicsi esetlegességek, zugok, az utcavonalakban mutatkozó „döccenések” és az utcaszélesség hullámzó változatossága. Ezek mindenképpen megőrzendő adottságok: a múlt lenyomatai, illetve a jelen térélményének letéteményesei.
A helybéliek életmódjának az idők során folyamatosan jelentős változásnak kellett megfelelnie. Ennek következményei számottevően megmutatkoznak a tájhasználat változásának alakulásában is.
A jellegzetes, fésűs beépítésű lakóház jó néhány példája látható – a helyi védelemre javasoltakon túl is –, bár nem egyszer már átépítések nyomaival. Vélin Marin tájékoztatása szerint nem egy módos nagygazdaház a belsőjében is még a mai napig híven őrzi az 1930-as évek miliőjét, sőt mi több, még egy teljes kovácsműhely is épen megmaradt. Különleges hangulatot nyújtanak ezen lakóépületek abból fakadóan is, hogy sok esetben találkozhatunk a pilléres, nyitott tornácokkal.
A falu népessége fogyatkozó tendenciát mutat, elsősorban a fiatalok részéről sok az elköltözés. A számos – harmonikus térélményt nyújtó, tágas – gazdaház, amely részben vagy esetleg egészében is üres, igen jó lehetőséget kínál a ma oly preferált falusi vendéglátásnak. Mindehhez további helyi vonzerőként járulhat a horgászat, a vadászat, a kirándulás, a múzeum és a tájház a már egy évszázaddal ezelőtt is különlegesen archaikusnak jellemzett sokác kultúrával, tánccsoporttal. A hívő emberek számára különösen vonzó a Trianon előtt még sokkal többek által látogatott, híres Mária-kegyhely. A lakóépületek vendégház jellegű és célú hasznosítása egyrészt biztosítaná a falu egyedi, hangulatos, történeti képének megmaradását, másrészt a helybélieknek munkát is jelentene.
Sajnálatos, hogy a sokác ház értékes gyűjteményével nem egy ilyen klasszikusan jellegzetes gazdaházban tudott helyet kapni, ahol sokkal többet nyújthatna a régi életmód erőteljesebb fölidézésének az élménye. A másik igen fontos tényező, hogy a szántalpas hombárok terén „országos nagyhatalomnak” számító Hercegszántón még van néhány ezekből a karbantartás híján hamar pusztuló emlékekből, de sajnos védett gyűjteménybe egy sincsen beemelve. A tájház udvarán a jelenlegi körülmények között problémát jelentene esetleges elhelyezése. Nagyon kellene igyekezni a védelemmel, mivel folyamatosan fogy az őket fönntartó életmód.
A védelemre javasolt épületeknek és a falukép más, kisebb elemeinek sora a helyi tudás birtokában – általunk is szívesen fogadottan – kiegészíthető. A falu lakossága mind nemzetiségileg, mind vallásfelekezetileg összetett, ezáltal több színű és változatos. A közös lakókörnyezet azonban egységbe foglalja e közösséget, s a község hasonlóan változatos múltjának, hagyományainak és faluképének egy akarattal való megóvása, ápolása tudja csak biztosítani, hogy ezen természeti adottságaiban (horgászvizek, parkerdők, stb.) is sokarcú élőhely teljes gazdagságában állhasson továbbra is mind az itt lakók, mind a várható vendégek számára.
Néhány, a faluképet árnyékoló probléma:
1. Az általánosnak mondható légkábelek mindenhol „bepókhálózzák” az utcaképeket.
2. A mai községháza és az általános iskola közötti tér jelenlegi képe nem méltó egy település központjához (tömör kerítés hosszan, előtte parkolók, hatalmas aszfaltozott felület, igen magas villanyoszlopok és köztéri lámpa).
3. A Kálvária mögötti hidroglóbusz erősen konkurál a szakrális elemekkel.
4. A baptista templom erőteljes tömege meglehetősen szétfeszíti a hagyományos falusi utca léptékét.
Szeged, 2012. március 29
Dr. Ozsváthné Csegezi Monika
okl. építészmérnök, műemlékvédelmi szakmérnök
9. Fölhasznált források és irodalom
Vélin Marin ny. tanár, helytörténet-kutató szóbeli közlései.
*1828. Santovo. Forrásmegjelölés nélküli, nehezen olvasható gépelt irat Vélin Marintól. In: Hercegszántó története c. honlap.
*Magyar Országos Levéltár, Urbaria et Conscriptiones.
*Ormos gyűjtemény 1859-1860. Forrásmegjelölés nélküli gépelt irat Vélin Marintól. (1980) In: Hercegszántó története c. honlap.
Balassa M. Iván (szerk.) 1992. A Vajdaság népi építészete.
Bárth Dániel 1999. A hercegszántói egyház vizitációja 1767-ben. Cumania 16., Kecskemét p. 311.
Boksa Iván-Tóth István György 1989. Benlich Máté belgrádi püspök jelentése a török hódoltság katolikusairól 1651—1658. In: Levéltári Közlemények 60. 1989. 1. p. 83-tól, 108.
Borovszky Samu (szerk.) 1909. Bács-Bodrog vármegye. Budapest.
Cz. B. 2004. Vodica-Máriakert kegyhely. In: Keresztény Élet 2004. szeptember 5. p. 3.
Csánki Dezső 1890–1913. Magyarország történelmi földrajza a Hunyadiak korában I- V. Budapest, Magyar Tudományos Akadémia. II. 1894. p. Bács m. 161., Bodrog m. 208.
Evetovics János 1909. Sokacok. In: Borovszky Samu (szerk.): Bács-Bodrog Vármegye I. Budapest. p. 387- 394.
Fejér László-Dr. Szlávik Lajos 2008. Szivattyútelep – Karapancsa. In: 111 Víziemlék Magyarországon. Hercegszántó története c. honlap.
Fényes Elek 1851. Magyarország geographiai szótára, mellyben minden város, falu és puszta, betürendben körülményesen leiratik. Pesten. Nyomatott Kozma Vazulnál.
Füzes Endre 1964. A magyarországi szántalpas hombárok. In: Ethnographia / A Magyar Néprajzi Társaság értesítője • 74. évfolyam, Budapest, 1964. 1. szám. p. 1-35.
Gál Géza Gaszton 2010 vagy utána. Népoktatás Hercegszántón az Osztrák-Magyar Monarchiában. In: Hercegszántó története c. honlap.
Györffy György 1963–1998. Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajza I–IV. Akadémiai Kiadó, Budapest. … Bács, … Bodrog, … megye. 1987., p. (Bács m. 233.), Bodrog m. 727., (Fejér m. 438- 439.)
Hoffmann István (szerk.), 2005. Korai magyar helynévszótár 1000–1350. 1. Abaúj–Csongrád vármegye. Debrecen.
Iványi István 1899-1907. Bács-Bodrog vármegye földrajzi és történelmi helynévtára (I-V.) Szabadka, Szabados Sándor Könyvnyomdája. IV. p. 118-121., Reprint 1-2. és 3-5. két kötetben, Szabadka, 1991.
Iványi István 1909. 89-91. Bács-Bodrog vármegye községei. Kiegészítette Virter Ferencz. In: Borovszky Samu (szerk.): Bács-Bodrog Vármegye I. Budapest.
Jankó János 1896. Adatok a Bács-Bodrog megyei sokáczok néprajzához. In: Ethnongraphia VII. 1896. p. 34-64., 132-165., 9-11. tábla.
Jankó János 1896. Bács-Bodrogh vármegye néprajza. Sokacok. In: Dudás Gyula (szerk.): Bács-Bodrogh vármegye egyetemes monográfiája II. Zombor. p. 395-405.
Jankó János 1897. Az Ezredéves Országos Kiállítás néprajzi faluja. Pesti Könyvnyomda-részvénytársaság, Budapest. p. 105-109.
Jankó János 1989. A millenniumi falu. Facsimile. Sajtó alá rendezte és bevezetővel ellátta Szemkeő Endre. Néprajzi Múzeum, Budapest. p. 17-25.
K. Csilléry Klára 1999. 17. századi köznépi festett ládák Erdélyből. In: Népi építészet Erdélyben. Szerk. Balassa M. Iván – Cseri Miklós. Szentendre. p. 231-252.
Kapocs Nándor–Kőhegyi Mihály 1986. A bajai ferences zárda háztörténete I. In: Cumania 9. A Bács-Kiskun Megyei Múzeumok Évkönyve, Kecskemét.
Katona István 2001. A kalocsai érseki egyház története I-II. Kalocsa. I. p. 70.
Kempelen Béla 1913. Magyar nemes családok. V. Budapest, Grill Károly Kiadóvállalata.
Kothencz Kelemen 2006. Nyelvi perlekedések. A római katolikus istentiszteleti nyelvrend ügye a hercegszántói sokac és magyar lakosság körében a 19-20. század fordulóján. In: Cumania 22. Kecskemét. p. 97.
Kovácsné Schulteisz Margit (szerk.) 2008. Karapancsai Kastély és Major. Gemenci Erdő- és Vadgazdaság Zrt., Baja.
Nagy Imre–Nagy Iván–Véghely Dezső–Kammerer Ernő–Lukcsics Pál (szerk.) 1871–1931. A zichi és vásonkeői gróf Zichy-család idősb ágának okmánytára I–XII. Szerk. Pest, majd Budapest.
Nagy Iván 1859. Magyarország családai czimerekkel és nemzékrendi táblákkal. Ötödik kötet. Pest, kiadja Ráth Mór. p. 74., 96-97.
Nebojszki László 2010. Határbeli kegyhelyek Felső-Bácskában. Természet Világa, 2010. március. 141. évf. 3. szám. p. 121-124.
P. Unyi Bernárdin OFM 1947. Sokácok-bunyevácok és a bosnyák ferencesek története. Magyar Barát, Budapest.
Rupp Jakab 1870–1876. Magyarország helyrajzi története A nevezetesebb városok, helységek s azokban létezett egyházi intézetek püspökmegyék szerint. (I – III.) Pest.
Székely Ottokár 1942. A ciszterci apácák Magyarországon. Különlenyomat a Ciszterci Rend budapesti Szent Imre-gimnáziumának 1941-42. évi évkönyvéből.
Sztrinkó István 1984. Tűzhelyek a Duna–Tisza közi lakóházban.
Vanyó Tihamér 1971.) Belgrádi püspökök jelentései a magyarországi hódoltság viszonyairól, 1649-1673. In: Levéltári Közlemények 42. 1971. 2. p. 323-339.
Vályi András 1796. Magyar Országnak Leirása. Mellyben minden hazánkbéli Vármegyék, Városok, Faluk, Puszták; uradalmak, fábrikák, huták, hámorok, savanyú, és orvosló vizek, fördőházak, nevezetesebb hegyek, barlangok, folyó vizek, tavak, szigetek, erdők, azoknak hollételek, Földes Urok, fekvések, történettyek, külömbféle termésbéli tulajdonságaik, a’ betűknek rendgyek szerént feltaláltatnak. Első kötet. Budán, a Királyi Universitásnak betűivel.
Wicker Erika 2004. Észak-Bácska a hódoltság korában. In: Cumania 20. p. 5-111.
Wicker Erika 2006. Rácok és vlahok a hódoltság kori Észak-Bácskában. PhD-disszertáció tézisei.
Winkler Pál 1909. A római kath. egyház és a Bácsi Érsekség. In: Borovszky Samu (szerk.): Bács-Bodrog Vármegye II. Budapest.p. 323-324.