hvg360.hu, 2024. március 17.
Az én hetem:
PARTI NAGY LAJOS
Meghalt a Szüts. Ezt a kurzív a-t kéne itt hagynom mementóként, egy szög fejeként, ami a karcsú, magas ház oldalfalából kimered. A mátraverebélyi elektromos alállomáson régóta sötétebb van a szokottnál. 14-e, csütörtök hajnala óta még sötétebb, noha világít a fehér hasáb, s alatta a két kis üzemablak hunyorog, immár a lehető öröklétig, vagyis ameddig az akvarell, a papír (38× cm) és az emlékezet kitart.
Ami esélye volt, azért Szüts Miklós megdolgozott, ki is csikart a szörnyeteg ráktól jónéhány évet. Nagyon szeretett és tudott élni a földön is, a föld fölött is. Tudta, hogy az ünnepély nem habostorta.
Az alállomási akvarellt 2021 decemberében kaptam tőle, ipari épület, tövében a szignó öt betűje, horizont, dombok, alig megnevezhető év- és napszak, lemenő napfölkelte. Abban az évben sokat festett, 76 munka van a honlapján, ez volt a 21., amit lajstromba vett. Amióta ott lóg a nappalink falán, s reggel-este szemben ülünk vele, a mátraverebélyi kettes számú áramelosztóként emlegetem magamban. Volt kis tanakodásunk Miklóssal a cím körül, aztán el is felejtettem, hogy végül ezt a dallamos, jambikus címet választotta, a lassúdad „kettes számú áramelosztó” helyett. Vagy hármas számú. Alighanem a műtermében láttam először a képet, a „Mátraverebély”, a hangsor, noha a falu létezik, már akkor is színtiszta költészetnek tűnt. Ez illett hozzá, festőnek költő volt, nem epikus. Egy nagy és nagyon szerethető melankólista. A barátom nagyjából harminc éve, életem talán legfontosabb festője. Tudta, hogy ez a rejtelmes, hosszúkás négyzet a kedvencem, hát nekem adta. Mátraverebély-cédulákat fogok írni, mondtam neki, már túl voltunk azon a közös kiállításon, a winterhelyzeten, ahol beleírhattam a képeibe kicsi verseket „helyre-befutóra”, kézzel. Ez a cédula-ötlet az elektromos alállomásról lógva maradt a levegőben, egyetlen mondatom idéződik fel most, illetve kerül elő egy régi mail-ből: Még hogy egy szög nem figurális!
Tudván, hogy az ünnepi hétvége az én hetemé, többet nézek, olvasok mindabból, amit a nemzeti ünnep szögére felhord az utókor. A Facebookon hálisten újra és újra előkerül a nagy költő, Jékely Zoltán kis remekműve ötven évvel ezelőttről: „Petőfi szobrán/egy ocsmány/ varangy ül,/ s el-hall-gat-tat-ha-tat-la-nul/ vartyog – pardon: szaval –, /amíg minden magyar / meg nem tanul /varangyul. „ Vajon mit gondolhatott erről 1973 január 24-én Jékely, s mit az utókorról, amiről mi itt még nem tudjuk, minek is lesz az előkora. Rossz sejtéseim helyett nem állom meg, hogy ide ne illesszem egy képes ünnepi meghívó pontos leírását, egy kicsi ner-ratívát, vidámat, emberarcút — az uszítást a világ esze ezúttal saját magára szignálta ki. Ahogy az agresszivitást is, mintha a vonatkozó viccekből lépett volna elő. Pontosabban: nem lépett.
A mondott klip egybites, egyfarkú, mint az ék. Olyan, mintha a Kutyapárt találta volna ki, hiszen, szeretném hinni, ez a valódi profilja, haseki tükröt tartani a humortalan és hipokrita politikai élet elé. Sajnálnám, ha ez halványulna el – viccpártnak lenni Nermagyarországon nagyon is szükséges. Derült időben sportos, fehér garbós nő lép a képbe, a feleség. A háttérben autó parkol, messzebb falu vagy kertváros. Ő a férjem, mondja a nő, s odalép az úton álló férfihez, mindkettejükön kokárda. Azért is szeretem, mert igaz magyar, folytatja a feleség. S ha ez valakinek kevés lenne, hozzáteszi: Péter hű hozzám. Ezzel átkarolja a férfit, aki erős hűséggel. Arcsimítás, majd viszonzásképp kézcsók a férj részéről, akiről kedves neje elárulja: Hű a barátaihoz és hű a hazájához. Péter a nevéhez méltóan stabil, akár a kőszikla. Hogy mennyire kőszikla, az is megmutatásra kerül, midőn feleség hűséges férje nyakában terem. Igen, a nyakába ül a szó szoros értelmében, s onnan nyilatkoztatja ki diótörő mosollyal, hogy nevezett megbízható. Mikor NB1-ben focizott, védő volt. S már meg is tudjuk, mire mindez. Péter is velem lesz március 15-én 10.30-kor a Nemzeti Múzeumnál. Számítok rátok. Kell-e több? Az viszont igaz, hogy Kőszikla és Kőszikláné, illetve aki e gyújtó hangú felhívásra a Múzeumkertben összegyülekezett, megkapta, amit kívánt, illetve nem tudom, hogy mit kívánt, de amihez asszisztált hosszú évek óta, azt megkapta telibe.
A magyarok korszakos Döbrögije négy év után először töltötte március idusát a bűnös városban, ami pillanatnyilag tényleg a köztársaság őre. Elnéztem a vezéri arcon a létezés magyar minőségét, amit többször emlegetett, s amit hazafias tomboltában, e fáradt színjátékban az egész világra rá akar kényszeríteni. Reszkessen az a brüsszeli helytartótanács, legyen bárhol, Amerikában, a Holdon, mert minden Brüsszel, ami nem Felcsút és lelcsút, és olvasta és olvasta, szájában néha fellángolt Trump sárga hajtincse. Hablatyivus Hungaricus, gyöngyösbokrétás üres handabandázás – ami azt illeti, épp ez az, ami a létezés magyar minőségének a rovására megy, mármint ha van ilyen, s leszámítva a baljós hangzást jelent bármit is, túl azon, hogy balra csálé, jobbra bakafánt (Karinthy Frigyes). A beszéd olvasható a hálón, kor- és kórdokumentumként egyaránt érdekes. Sok egyéb mellett Kőszikláné és férje értesülhetett az árulókkal való szuverenista bánásmódról, megtudhatta továbbá, hogy a magyarok az a Dávid, akit jobb, ha elkerül a Góliát. Innen nézve meglehetős szerencse, hogy Döbrögisztán ura tényleg csak egy parittyát lóbál a kezében, nem úgy, mint leválthatatlan példaképe a nukleáris rakétáival, s az engesztelhetetlen, pusztító békevágyával.
A zászlóbontás, ami e hét végén, úgymond, tematizálta a tavaszodó közéletet nem teljesen váratlan, s főleg nem haszontalan. A fejnehéz nerkőbéka tán megérzi a veszélyt, még mielőtt a miniszterelnök huszárruhában de facto kardot nem ránt Brüsszel főterén. Próbálok, de momentán mégsem tudok hinni abban, hogy a Talpra Magyar Párt (hogy fogják írni?) Lúdas Matyija visszaveri Döbrögin, legalább egyszer – a mit is? Az eddigi tejben-vajbant? Ennek felgyűlő szégyenét? A roppant késői felébredést? Hogy 14 év és egy perifériára lopott ország kellett ahhoz, hogy a ner-hívők – meggyőződöttek és megélhetésiek— csalódási bátorságra kapjanak, s be merjék vallani, vannak még hibák a Kánaánba vezető rögös úton? Netán már készül a „Hazudtunk éjjel, hazudtunk nappal” feliratú kék óriásplakát? Ugyanaz a kék? Másikék? Akárhogy is, mivel már régen késő, az se kevés, ha lassan, de indul a menet Damaszkuszba pulykakakasért.
A távoli Marylandban egy fehérfejű rétisas menet közben beszorult egy autó hűtőrácsába. A vezető csak akkor vette észre, mikor megállt. Döbbenten látta, hogy a sas él. Óvatosan kiszedte, tán még állatorvos is került, vizsgálgatták, nem látszott különösebben sérültnek, úgyhogy gyorsan szabadon engedték.