Vabank

„Nincs nagyobb dögvész egy államban, mint a vallási buzgalom erkölcsösség nélkül.” Milyen príma, pontos mondat, egy újságíró egész életében ilyeneket szeretne írni! Ezt Jeremy Bentham angol filozófus írta le valamikor a tizennyolcadik században. Ha ma élne, alighanem ugyanezt írná, ha Magyarországon élne, egészen biztosan.

Az újságíró folyton a pillanattal birkózik. Az időt próbálja megállítani, megragadni, legalább egy kicsit uralni, hogy lássa közelről, szemtől szemben, miben is él. Szeretne pontos lenni, amennyire csak képes rá, így tudósítani az utána jövőket, mi vette körül. És kik vették körül. Kik magyarázták, hogyan kell élni, mik az értékek, mit kíván a magyar ember. Mi a tisztesség, mi a böcsület. Aztán csak azt érzi, hogy mindig alulmaradt, mert nem tudta rendesen elmondani, mi az, ami körülvette, érzése, vagy inkább emlékezete szerint egész életében. A megfelelő szavakat sosem találta. Naponta próbálta újra meg újra, hiába. Alapélménye saját tökéletlen fogalmazása maradt. Aztán szembejött vele ez az igen egyszerű, tiszta mondat: „Nincs nagyobb dögvész egy államban, mint a vallási buzgalom erkölcsösség nélkül.”

Egyszerű és hibátlan. Az úgy van, ha valami pontosan megfogalmazott, pontosan leírt, félig máris megoldott, mert látni, miről is van szó. Három héttel a botrányos elnöki kegyelem után még mindig nem tudni, ki javasolta Novák Katalin korábbi elnöknek, hogy kegyelemben részesítsen egy embert, aki segédkezett, hogy az intézet pedofil igazgatója megússza a büntetést. Novák fehérbe öltözve, bűnbánatot tanúsítva jelentette be, hogy hibázott, és lemond. Vagyis elvitte a balhét, amit megtehet rosszul értelmezett betyárbecsületből, de egy államelnök ne elfedje a romokat, hanem tisztázza, igyekezzen tisztázni a tényeket.

Balog Zoltán sem tisztázott semmit, csak annyit mondott, hogy többek mellett az ő véleményét is kikérték az ügyben – ugyan kik? –, és ő rossz tanácsot adott, tévedett. Majd félig lemondott, félig maradt, de annyi tisztsége van, hogy eggyel több vagy kevesebb, nem számít. A lényeg, ő sem ambicionálta, hogy kiderüljön az igazság. Lemondott, de ha pontosak akarunk lenni, lelépett. A kegyelmi döntés folyamata teljes mértékben tisztázatlan, ennek az ügynek a nyilvános feltárását államunk legmagasabb szintű vezetői egyszerűen megspórolták. Ma pedig ott állnak templomok padsoraiban lehajtott fővel, de rendületlenül emelt tekintettel. Pontosan tudják ők is, amíg a teljes igazság nem derül ki, az egész templomi főhajtásuk, megrendült tartásuk szimpla kirakodóvásár. Hallgat mindenki, akinek köze van az ügyhöz, és pontosan az történik, amit Magyar Bálint és szerzőtársa, Madlovics Bálint tanulmányaikban megfogalmaztak: a maffiaállam főszereplőinek hallgatása. Lehet természetesen hivatkozni az államelnök diszkrecionális jogkörére, mely szerint nem köteles indokolni a döntést. De ez nem jelenti azt, hogy ha úgy gondolja, ne is indokolhatná. Novák Katalinnak már régen mérlegre kellett volna tennie, hogy mivel okoz nagyobb kárt: azzal, hogy a jogkör mögé bújva hallgat, vagy azzal, hogy feltárja, hogyan is született a döntés, kinek a fölvetésére, milyen presszióra. És a nyomás nyilvánvalóan tovább tart: ma, a lemondások egész sora után is az az érdek az erősebb, hogy maradjon minden titokban.

Ennek a politikai romeltakarításnak is voltak súlyos fejezetei. Orbán hat napig nem szólalt meg, majd utána évértékelőjében úgy beszélt az egész aljasságot mentegető kegyelmi döntésről, mint természeti katasztrófáról, holott semmi más nem történt, mint hogy politikai környezetének néhány züllött embere csődöt mondott, és ő kegyet gyakorolva, lemondatta, voltaképpen futni hagyta őket, anélkül, hogy bármit is mondtak volna. Hogy miért tette, azt nem tudni (erről kellett volna beszélnie), de az biztos, hogy amíg erre nem derül fény, addig a felelősök köre igen tág, beleértve a kormányfőt magát is.

Zavarodottság természetesen van, és látszik a mélysége is. Orbán a hét elején Budapesten, a Magyar Kereskedelmi és Iparkama­ra által szervezett gazdasági évnyitó rendezvényen igen furcsa beszédet mondott. Józan paraszti megfontolásokról beszélt, és ki sem fogyott a meglehetősen üres közhelyekből. Négy tételt nevezett meg, ami fölött személyesen őrködnie kell. Az elsőt, „egyszerű paraszti bölcsességnek” nevezte: mindig jobb, ha nekünk tartoznak, mint ha mi tartozunk másoknak. A második, hogy mindig többet kell keresni, mint amennyit elköltünk, a harmadik szempont, hogy jobb dolgozni, mint tengeni-lengeni. A negyedik tétel pedig az, hogy mindig jobb, ha mi keresünk másokon, mint ha mások keresnek rajtunk.

Az utóbbi időkben jól látható, hogy Orbán Viktor mindegy, miket beszél, összehordhat hetet-havat, pimaszul odaszólhat a pódiumról pénzügyminiszterének, az odahívott hallgatóság végigül bármit értelmes, érdeklődő tekintettel.  Hogy aztán az olyan mélységű bölcsességekhez, mint hogy jobb dolgozni, mint tengeni-lengeni, mit szólnak majd, ha elhagyták a konferenciatermet, azt nem tudni. De az őt láthatóan nem is érdekli, örüljön mindenki, aki kapott meghívót. Amint látni, ettől mindenki boldog volt, aki ott lehetett.

A kormányfő alighanem vabankra játszik, ahogy mondta, az igazság napja június 9. Trump újraválasztásáról meg van győződve, az európai parlamenti választásokkal kapcsolatban visszafogottabban beszélt, mint néhány hónapja. Nem emleget már átütő változásokat, beszédében csak súlypontváltozást említett mint a szóba jöhető legjobbat. Nem vitás, hogy erre játszik. Valami komolyabb sarzsit szeretne, mert aligha van már kedve tovább játszani ezt a pártcsaládon kívüli tökös magyar szájhős figurát. Ha elmarad az áttörés, nehéz ciklus vár rá, de ha semmilyen változás nem lesz, marad az alakítóerő nélküli páriaszerep. Ebből már nem kér, és ilyen esetben nem is veszik majd komolyan annyira sem, mint eddig. Bejelentette, hogy az Európai Konzervatívokhoz és Reformerekhez (ECR) csatlakozna. A lengyelek (PiS) örülnének neki, Melonival köztudottan jóban van, de a csehek hallani sem akarnak róla. Olyan pártcsaládok természetesen mindig lesznek, ahol félnótás félnácik örömmel befogadják majd. Nyilván nem erre vágyik, de túl sok választása nincsen.