444.hu, 2024. március 7.
UJ PÉTER
184.0. Szógálati közlemény: 24 óra tolás (rétestészta értelemben)
184.0.1. Szolgálati prodómó: mint azt már megtréleztem a heti Borízű hangban valamint a Közért Facebook-csoportban is (szerintem egyébként sürgősen más platformra kellene költöztetnünk az olvasói/előfizetői fórumunkat, 2024-ben minden gondolkodó ember erkölcsi kötelessége a minimálisra szorítni, sőt lehetőleg teljesen elhagyni a kedvtelési célú Facebook-használatot), munkaszervezési okokból változtatnánk egy-két megjelenési időponton, ami, tudom jól, szörnyű megrázkódtatásokat okozhat befogadói oldalon, mert a médiafogyasztó, bezony, ritka konzervatív fajta, nem politikai értelemben (vagy nem mindig), hanem abban, hogy egyszerűen és végletesen ragaszkodik mindig minden megszokott időponthoz, formátumhoz, csatornához egyéb tartalomattribútumhoz. (Sok példát tudnék ideindexezni/friderikuszozni.)
Tehátszóval: hírlevelünk szenpontyából a lényeg, hogy a szerda éjjeliből lett csütörtök hajnali megjelenést (hírlevélküldést) tolnánk egy nappal (24 órával), tehát csütörtök éjszaka, de inkább péntek kora hajnalban érkezne ezentúl.
Az ok prózai – se nem drámai, se nem lírai –: a Borízű hang csütörtök délutáni felvételére az utóbbi hetekben egyre reménytelenebb állapotban, az előző éjszakát hajnalig átpánikhírlevelezve estem be, ami nem tett jót sem a hírlevélnek, sem a műsornak. Most megpróbálkoznék a podcastfelvétel utáni hírlevelezéssel, hátha.
Az újságírót természetesen ugyanabból a bús, kárpátmedencei ősagyagból gyúrta az élet, mint olvasóját, éppen annyira nehezen viseli az ilyen-olyan változásokat, márpedig a lapzárta időpontjának áthelyezésénél elemibb, áthatóbb, megrázóbb változás az ő életében nem lehetséges. (És itt következhetne egy közepesnél érdektelenebb miniesszé, ami abból a Váncsa István-i észrevételből indulna, hogy az újságíró kizárólag kényszer – jellemzően egzisztenciális kényszer – hatására képes írni, ez különbözteti meg az írótól, aki csak úgy, magától ír – sőt, Ottliktól és Esterházytól is tudjuk, ha nem ír semmit, akkor is képes íróul élni –, tehát az újságíró univerzumának központja, mi több, demiurgosza, ami kozmosszá, értelmes renddé szervezi a mindennapok teljesen értelmetlen és haszontalan káoszát: a lapzárta. A kényszer megtestesülése.) A lapzárta időpontjának változása tehát sorsfordító jelentőségű esemény az újságíró életében. Az új lapzárta: csütörtök éjfél. (Ami persze péntek 4 óra igazából, mert a lapzárta fontos tulajdonsága – és ez megint külön esszé lenne –, hogy bizonyos ésszerű keretek között rétestészta.)
Meglátjuk.
184.1. Ki az a vén zászlóbontó ottan, olyan tüzes lelkiállapotban?
184.1.0.
Orgoványi Anikó: Március 15.
Piros, fehér, zöld szín ragyog
a kokárdámon,
piros, fehér, zöld szín lobog
a magyar zászlón.
Piros szín a szeretetért,
és a szabadságért,
fehér szín az emberségért,
és a barátságért.
Zöld szín erdőkért, mezőkért,
rügyező hajtásért,
reményteli, felvirágzó
szép Magyarországért!
184.1.1. Országszerte zászlóbontás illatát hozzák a friss tavaszi szellők. Hazánkban. Ekkora zászlóbontást régen látott a hazai közönség, érthető, hogy most még azok is nagy várakozással tekintenek a zászlóbontás elé, akik egyébként nem különösebben érdeklődnek a zászlóbontások iránt.
184.1.2. A hazai sajtót már az is lázban tartotta, hogy vajon mikor és hol bont zászlót az exminiszter exférje, mígnem mindenki nagy megkönnyebbülésére a hét végén kiderült, hogy a zászlóbontás hazánk zászlóbontásra talán legalkalmasabb ünnepén, a korábban is számos (számtalan) zászlóbontásra alkalmat adó, zászlóbontást inspiráló, gyakran bizony leidusozott március tizenötödikén kerül sorra, amikor anno domini a Rákay Kálmán által is nagy sikerrel megfilmesített költő a magyarság fejéről talpára állítását célul kitűző költeményét szavalta a nagy hatású Nemzeti Múzeum lépcsein, ahogy arra egyébként zászlóbontó esemény kváziszlogenja is elég félreérthetetlenül utal.
184.1.3. Az idei, sok szempontból mérföldkőnek tekinthető zászlóbontás alkalmával az exminiszter NER-rel szakító exférje nemcsak zászlót kívánt bontani, de egyszersmind utcára is szólítja az embereket, a jövő elkezdésének szándékával. Az elemzők szerint a zászlóbontók elsősorban a kiábrándult (és/vagy a lopásban megfáradt) fideszeseket valamint a bizonytalan szavazókat kívánják megszólítani, és ha ezt sikeresen végrehajtják, bízvást remélhetik, hogy zászlóbontásuk nem bizonyul pünkösdi királyságnak. (A pirruszi győzelmet követő tiszavirágéletű sziszifuszi munka után.) Aligha tévedünk nagyot, hogy a zászlóbontás szervezői a „rendezni végre közös dolgainkat” szellemében kívánnak fellépni a sárdobálás, az árokásás és a sárkányfogvetemény további elburjánzásával szemben, valamint gátat vetnének a szűk hatalmi elit további, minden elképzelést fölülmúló tollasodásának.
184.1.4. Bizakodásra adhat okot, hogy a politikai porondra kilépő zászlóbontó az előzetes sajtóhírek szerint atombomba ledobását is tervezi, legalábbis benne van a levegőben a zászlóbontás mellett az atombomba is, beárazta az ellenzéki közvélemény, bár az is lehet, hogy az atombomba ledobására még a zászlóbontás előtt sor kerül, vagy esetleg utána, bár természetesen az igazi nagy durranást az atombomba zászlóbontási közbeni ledobása jelenthetné.
184.1.5. A hazai közélet minél több színűsége, a konstruktív és értelmes társadalmi párbeszéd mellett elkötelezett szerkesztőségként eredményekben gazdag, az országot végre nem a téves irányba vivő zászlóbontást kívánunk a költő elhíresült (ikonikus) szavaival: zászlót bontani csak pontosan, szépen, ahogy a csillag megy az égen, úgy érdemes!
184.2. Akinek Navalnij nem soviniszta
184.2.1. A múlt heti hírlevélben megpróbáltam érzékeltetni, mennyire súlyos már, ahogy a magyar kormányfő egyszerűen lesovinisztázta a Parlamentben Alekszej Navalnijt, a Putyin lágerében elpusztíttatott ellenzéki politikust, és hogy a nyugatinak nevezhető országok kormányai közül talán egyedül a magyar nem tett semmilyen értelmezhető részvétgesztust. (183.1. Ellölüla chauviniszta. […] „Hogy aszongya a Rendszergazda: föl nem állnak.”) Eleve kábé ezer okból bicskanyitogató (oké, az volt a cél) az egész, de tényleg röhejes az álpíszískedés és a sovinisztázás olyan embertől, aki naponta mond sovinisztábbnál sovinisztább lózungokat, dicsér soviniszta írókat, ideológusokat, politikusokat.
A kegyelmi pedózások közt eléggé elsikkadt maga az ügy, meg hát persze sok újdonság sincs abban, hogy Orbán akkor is behajol Putyinnak, amikor már mindenki azt gondolná, hogy ezt azért mégsem.
184.2.2. De, hogyha már így szóba került megint – mindjárt rá is térek a tulajdonképpeni apropóra –, csak elkezd belegondolni az ember, hogy ugyan tényleg, miért csinálja ezt? Putyinnak tett gesztus? (Független elemzők ilyenkor somolyogva csóválják a fejüket: ugyan!) Az ideológiai rokonság már olyan mély, hogy az autokráciák ellen fellépő akármilyen lázadókat zsigerileg utálja? (Lásd a szerb Milosevics-ellenes aktivista, Szrgya Popovics orbánista sajtófogadtatását néhány éve. Gyakorlatilag terroristázták.) (Ja és: vajon Kaszparov mikor lesz terrorista Orbánnál?) Hatalomtechnikai fölhasználású provokáció? (A Nyugat provokálása, Brüsszel provokálása, az ellenzéki közvélemény provokálása.)
Vagy mind együtt.
Vagy: nem mindegy?!
184.2.3. Na, és az apropó.
Hogy az orosz és ukrajnai viszonyokat talán még Orbánnál is jobban ismerő donyecki születésű orosz zsidó, antikommunista hős, ma már konzervatív izraeli politikus, Natan Sharansky valamiért egyáltalán nem tartja sovinisztának Navalnijt, sőt, az Economistban megjelent cikkében arra szólítja fel nyugati kormányokat, hogy tanuljanak Navalnij tragédiájából, keményebben lépjenek föl az orosz politikai foglyok szabadon bocsátása érdekében, és támogassák az ellenzékieket, tiszteljék Navalnij örökségét, a lehető leghatározottabban próbálják meg elrettenteni Putyint a további agressziótól, és tegyenek meg mindent Ukrajna határainak védelme érdekében.
184.2.4. Navalnij egy évvel ezelőtt a szibériai büntetőtáborból írt levelet Natan Sharanskynak, aki 1977 és 1986 között volt hasonló lágerek foglya, miután a KGB elrabolta moszkvai lakása elől, majd bíróság elé állíttatta ellenséges kémtevékenység és hazaárulás miatt. Sharansky a szovjetkorszak leghíresebb emberijogi aktivistája és aktív ellenállója, Szaharov professzor titkára, valamint a Moszkvai Helsinki Csoport vezetője volt. Kilenc éven át kínozták, négyszáz napot töltött magánzárkában (eufemisztikus elnevezése annak a hideg, sötét izolációs kamrának, amit csak súlyos fegyelemsértések esetén lehetett volna alkalmazni, és csak tizenöt napon át, mert átlagos fizikai és mentális állapotú fogoly ennél többet nem bír ki ép ésszel). Navalnij három év alatt háromszáz nap magánzárkát kapott. Valószínűleg Sharansky az egyetlen ember, aki tudhatja, mit kellett kiállnia.
184.2.5. Amikor Navalnij tavaly augusztusban nagy és elég elkeseredett cikket írt Oroszország és az ellenzéki mozgalom állapotáról, említette Sharansky könyvét, az angol nyelven megjelent Fear No Evilt (magyar fordításról nem tudok), akkor be is szereztem, tényleg nagyon erős szöveg, néhány mondatot idéztem belőle a 158. hírlevélben.
A lényeg most csak annyi, hogy az igazi antikommunista szabadsághős számára Navalnij nem kellemetlen bajkeverő, nem soviniszta, és főleg nem valami kommunikációs felület, hatalompolitikai eszköz, hanem a „szabadság szikrája”, a remény embere (még holtában is), és úgy látja, a Nyugat felelőssége, hogy ezt a szikrát, a reményt életben tartsa a diktatúra sötét erőivel (Putyinnal) szemben.
Én pedig, nem mintha ez sokat számítana, nem tudok komoly érvet, ami ne Sharanskyt támogatná.