Komoróczy Géza

Apám 72 éves korában halt meg, anyám közel a nyolcvanhoz, nekem 1947-ben Sárospatakon, a református kollégium konviktusának kapujában 84 évet ígért egy cigány asszony; igaz, a vasárnapi hideg vacsorámat kérte és kapta érte, víztől csöpögő szafaládét és egy darab kenyeret. Egyik nagyapám agyvérzésben halt meg 1944. március 19-én a német megszállás rádióhírére; a másik öngyilkos lett; felesége, anyai nagyanyám, Pesten az ostrom alatt éhen halt és tömegsírba került. A pataki cigány asszony jövendölésének másik fele biztosan nem vált valóra: négy gyermeket ígért, és nekem csak kettő van, s tőlük egy-egy unokám. A felmenő családomról még annyit, hogy az apai ág ősi magyar nemes (persze hétszilvafás) Kelet-/Észak- kelet-Magyarországon, az első birtokadatok talán Zsigmond korából, címeres levél és kettős predikátum I. Lipóttól. Az anyai ág Mária Terézia német telepeseitől ered, a Délvidékről. Szüleim Szekfű Gyula, Domanovszky Sándor, Hóman Bálint óráin ismerkedtek meg, az egyetemen. Hogy nemsokára hetvenéves leszek, egyelőre mit sem számít, mindennapi életem nagyjából ugyanaz, mint évtizedek óta mindig, akár itthon, akár külföldön, lényegesebb változás csak annyi, hogy írógép helyett – amelyen talán 12 éves koromban kezdtem pötyögtetni, apám hivatalában (levéltár), s amely az első nagyobb beszerzésem volt, egyetemistaként, életem első honoráriumából (Gilgames-eposz) – most már hosszú ideje a számítógép a legfőbb technikai eszköz a kezem alatt. Gyerekkoromban mindenféle foglalkozást képzeltem el magamnak: mozdonyvezető, építészmérnök, orvos… Mást akartam csinálni, mint a szüleim, nyelveket tanulni igen, de a legkevésbé latint. Másként alakult. 1952 és 1956 között az orosz tannyelvű Gorkij iskolába jártam. 1956 tavasza számomra jó év, az országos középiskolai tanulmányi versenyen, amely akkor Rákosi Mátyásról volt elnevezve, történelemből és magyar irodalomból első, illetve második helyen végeztem, megnyertem egy másik országos pályázatot Az ókori Kelet kulturális öröksége című dolgozatommal, ennek díja kéthetes tanulmányút volt az NDK-ban, és mindezeken felül az iskolával tanulmányi kirándulásra mentünk Szlovákiába, Kassára is, ahol gyermekkoromat töltöttem. Az orvosi egyetemre jelentkeztem, de a két külföldi utazás miatt nem volt időm készülni a felvételire, s a berlini Vorderasiatisches Museum után, amelynek pompás anyagát, kulturális hadizsákmányt, nem sokkal előbb juttatta vissza a Szovjetunió, őszintén szólva már kedvem sem. A tanulmányi versenyen elért helyezés jogot adott arra, hogy besétáljak a bölcsészkarra felvételi vizsga nélkül. A kötelező honvédelemórán 1956 őszén a puska részei című anyagig jutottunk, azután az utcán voltam, látni és megfigyelni akartam mindent, de a „gitárt”, amelyet az Eötvös Collegium előtt egy teherautóról a kezünkbe nyomtak, elrejtettem az alagsori WC-ben. Röviddel később úgy döntöttem, hogy mindent, ami politika, az ókori történelemben fogok átélni. Bevettem magam az Eötvös Könyvtárba, végigolvastam, ábécérendben, a hozzáférhető antik szerzőket és amit csak elértem, és amikor megindult a tanítás, elkezdtem rendszeresen tanulni hébert, ékírást, latint, görögöt s amire csak lehetőségem volt. A modern nyelveket közvetve: a keleti nyelvek szótáraiból, nyelvtanaiból, a szakirodalomból. Éveken át egyedüli hallgató voltam Dávid Antal, Hahn István, Harmatta János óráin. A Bibliához, túljutván a vallásos érzelmekkel teli kora kamaszkoron, még a középiskolában, Ady versei vezettek el, a Biblia megértéséhez szükségesnek láttam a héber nyelvet. Az eredeti héber szöveg keltette fel az igényt a történeti háttér, az ókori Kelet iránt, s akkor már tudatosan választottam: a sumer, az akkád, a héber maradt tanulmányaim középpontjában. 1957 őszétől kezdve, amikor is egy fegyelmi eljárásban megvonták tőlem a népköztársasági ösztöndíjat, egy lottóirodában a 3.30-as szelvényeket könyvelve kerestem némi pénzt, munka közben is a nyelvtanokat bújva. Magyar-történelem szakosból az 1956 utáni laza egyetemi rendben szlalomozva több lépésben ókori keleti történelem szakos lettem. Az önkényes szakváltoztatások anomáliáját a tanulmányi osztály előadója csak egy évvel az államvizsga előtt vette észre. Akkor felvettem az ógörög szakot, így kaphattam meg 1961-ben az előadói és tanári oklevelet. Amikor a bölcsészkaron a KISZ szervezése kezdődött, Engel Pál barátommal azt javasoltuk, hogy az ókori történelem politikai gazdaságtanával foglalkozzunk majd, ezt határozottan elutasították, így mi végig kimaradtunk belőle. Évfolyamunk többségét katonának sem hívták be soha. Egy évet töltöttem a Magyar Helikon Könyvkiadóban, hivatali munkám egy része a Balzac-összes szemleívének olvasása volt: jó kiadói gyakorlat, jó olvasmány. Azután Dobrovits Aladár meghívott az ókori keleti történeti tanszékre tanársegédnek (1962). Az idei a 45. egyetemi tanévem, köztük többet külföldi egyetemen abszolváltam mint vendégprofesszor vagy ösztöndíjas. Szerencsés körülmények összejátszása folytán sikerült megalapítanom, először Magyarországon, az assziriológia szakot, majd, még szerencsésebb körülmények között, már mint egyetemi tanár, amely rang talán az egyetlen formális ambícióm volt, a hebraisztika szakot is. Ez utóbbinak határozottan zsidó arculatot akartam szabni, a judaisztikát is beleértve: zsidó nézőpontból tanítani a zsidó hagyományt. Munkatársakat korábbi tanítványaim közül tudtam magam mellé venni, s ma igazán nyugodtnak érzem magam, hogy méltó tanítványaim lettek az utódaim, sőt, egy öreg tanár ezt derűsen mondhatja, még ellenfeleim is a tanítványaim voltak valaha. Jártam a Közel-Keleten érdeklődési területem helyszínein szinte mindenütt, ismerem a külföldi múzeumokat, de igazi szenvedélyem a könyvek voltak. Külföldön járva minden szabad pénzem könyvekre, xeroxokra költöttem, az assziriológiában valóságos nemzeti könyvtárat gyűjtöttem, szövegkiadásokat, főként saját költségemen, ezek java ma már a tanszéki könyvtárban van; elégtételem, hogy jó tizenöt éve érdeklődésemet ki tudom elégíteni a könyvtárunkban, itt szinte magánkönyvtárat gyűjthetek folyamatosan. Óráimat mindig a magam örömére tartottam, de, nem tagadom, követelményeket támasztó tanár voltam: azokkal, akik tompák voltak, nem tudtam mit kezdeni, éppen ezért mondhatom, hogy nagyon sok tehetséges tanítványom akadt, mindig kitűnő emberekkel voltam körülvéve. Nem akartam úgynevezett iskolát teremteni – az egyetemen már mindenki saját magát alakítja –, én magam azonban sokat köszönhetek azoknak, akikkel együtt dolgoztam. Egyik lányom is a maga akaratából indult el hasonló úton, más irányban. Idők folyamán írtam, amit írtam, van még sok minden, amit be kell fejeznem, s talán újabb ötleteim is támadnak majd. A megszabott terjedelemben ennyit mondhattam eddigi életemről. Ami a kilátásba helyezett 84 évet illeti: pozsivjom, uvigyim, meglátjuk, ha megéljük.

Komoróczy Géza