Nyelvtörek

Annak idején a Telep nevű írócsoport költői – néhányuk tanítványom volt – azt mondták, hogy nekik nem Parti Nagy Lajos, hanem Kemény István a mesterük. Nem gondolnám, hogy ez valamiféle értékítélet lett volna. Vannak követhető és vannak nem követhető költők, s ez mit sem mond az értékükről. Babits, Kosztolányi, József Attila, Illyés követhető volt, Ady, Füst Milán nem, Pilinszky követhető volt, Weöres nem, Nagy László követhetőnek tűnt, Juhász Ferenc nem. A próba könnyű: akinek követése szándéktalan paródiába fullad, az nem követhető.

Parti Nagy érvényesnek tekintett verseiben már nem követett senkit. Távolról föltűnik Nagy László és az általa akkoriban divatba hozott García Lorca hatása, a népi szürrealizmus, amely nálunk őrizte kapcsolatát – ez nem is annyira Nagy László művén, mint felesége, az elfelejtett jelentős költő, Szécsi Margit versein látható – a magyar költői avantgarde-dal, azaz Kassák Lajossal. Ez az érdeklődés elvezetett a francia szürrealizmushoz, s azt mondhatjuk, hogy egy bizonyos écriture automatique, azaz a költői (létező vagy kitalált) szavak és szókapcsolatok intuitív, nem racionalizált megjelenítése Parti Nagy egész költészetének jellegzetességévé vált.

Hamar megjelentek egyéb sajátosságai, általában az, amit Nagy László szavával „lírai fényűzésnek” nevezhetünk, gazdag, gyakran abszurd metaforák és metonímiák, gondolat- és képtársítások, saját innovációjú szóteremtések, a mondattant megtagadó költői mondatok, amelyek semmiféle ésszerű jelentéstulajdonításnak nem rendelhetők alá.

Ahogy mondani szokták, nem véletlen, hogy Határ Győző – a Borbély Szilárdtól és Angyalosi Gergelytől Margócsy Istvánon és a kismonográfiát író Németh Zoltánon keresztül Krupp Józsefig és Mohácsi Balázsig terjedő példaszerű kritikai recepcióban is párját ritkító – 1990-es ragyogó bírálatában Parti Nagyot avantgarde költőnek nevezte. Valóban, vehetnők a hamvadó magyar avantgarde föllobbanásának is, ha nem lenne költészetének másik serpenyőjében az arrière-garde, a magyar lírai hagyomány telített jólhangzásának, dallamának, rím- és ritmus-bővelkedésének szinte konzervatív megőrzése és ugyanakkor kiaknázatlan lehetőségeinek vakmerő továbbfejlesztése. Kassák talán nyugtázhatta volna remek bécsi költészetének hatását, de a „rímes verset nem közlök” merev diktum-faktuma alapján nem kaphatott volna helyet az avantgardisták között.

A hetvenedik születésnap jubileumára összegyűjtött versek korpusza meggyőz arról, hogy nem kell változtatni azon a kritikai közfelfogáson, hogy az 1985-1990 között alkotott Szódalovaglás – mintamondatok nulla – 331 töredéke mutatja meg először teljes fegyverzetben a költőt, noha kitűnő verseket találunk már előző köteteiben is, az Angyalstopban és a Csuklógyakorlatban. Most a kötet maga a műalkotás, amely kijelöli terét, rácsozatát. Minden részlet összefüggésben van minden másikkal. S megmutatkozik nem az egyes daraboknak, hanem az egésznek a jelentése, amely azután a teljes oeuvre-re érvényes lesz. A jelentéstulajdonítás nehézségét mutatja ugyanakkor, hogy egy kritikusa óvatlanul és teljesen alaptalanul egy öngyilkossági kísérlet színrevitelének képzelte a kötetet, s ennek a vélt igazságnak a birtokában tünetértékűnek gondolta, hogy ezt mások nem ismerték föl.

Parti Nagy egész életműve grandiózus ars poetica, amely arra a kérdésre válaszol, hogy miképpen lehet költészetet csinálni, mi a költői nyelv. „[A]z ember mindig ugyanazt a hosszúverset írja” – hangzik a Zug, Zettel, Zug című 2022-es versben. Mivel e hosszúvers kérdése önmagára irányul, ezért lesz gyakran tárgya a „nyelvtörek”, a nyelvhasználat, a létrehozás mikéntje, a mesterség, a techné és dilemmái, például annak nem ritka feltárása, hogy – Karinthyt parafrazálva – „mondtam ezt a rímhelyzet mián”. „A dallam nem változtat szövegén, / külön sem ez, sem az nem posztulálja, / darált egész, mi, úgymond, költemény” (344) – olvassuk a Dallszövegben.

Ennek a darálásnak, farigcsálásnak, szét- és összeszerelésnek, reszelésnek, próbálkozásnak, elbíbelődésnek, pászintgatásnak, csoportosításnak, „grammatika-felkaparásnak”, „nyelvi mancsolásnak” a legkényesebb kérdése a jelentés gyakori kihunyása a szavak, a sorok, a strófák szintjén. Míg azt értjük, hogy miről szól az egész – egy melankolikus kedély dalairól, s e dalok mibenlétéről –, a résszel meggyűlik a bajunk. Ezt a dilemmát általában a legjelesebb bírálatok is átugorják (vagy az areferencialitás révében horgonyozzák le). Nem így Határ Győző.

Amit én a racionalizálás határainak, korlátjainak, vagy nehézségeinek neveztem, azt Határ nevén nevezi: az álom vagy éberálom munkája és vakszöveg. „Szórontás, hangátvetés, fülbemászó halandzsa.” Úgy látszik, a meghatározást a költő is elfogadta, mert tudva vagy tudatlanul idézi egy 2003-as versében: „úgy sincsen szó rá és ha van / álomnyelv, édes vakszöveg / mely persze nem világtalan”. (Igaz, a „vakírás” kifejezést már a Szódalovaglásban is használta.)

A rím maga sem racionalizálható, hiszen véletlen egybecsengés, de egy hosszú tradíció alapján megtanultuk, hogy mágikus súlyt ad valamilyen összefüggésnek. Parti Nagy poétikai leleménye, hogy szavak általában nem rím-jellegű véletlen összehangzásának ugyanilyen funkciót tulajdonít. Mintája lehetne ez: „a rítt, a rút, a rőt, a rét”; nem föltétel az alliteráció. Még összehangzásra sincs mindig szükség, elegendő, ha a szóvég alkalmas egy másik szó elindítására. A nyelvi formák széttördelődnek, szóként nem létező, de még kikövetkeztethető szórövidítések jönnek létre („áfony”, „ernye”, „itt a Vasz”), vagy a szóban bennfoglalt más szavak tűnnek fel (hűséges – hűs), főnevek lexikailag nem létező igeiesítése („cipőzködünk”, „csillagva”, „kirímhed”), és a fordítottja („bevagon”, „leág”) tűnik föl. Nem létező, pontosabban szólva poétikailag mostantól létező, de legtöbbször hapax legomenon (egyszeri) szóösszevonások mutatkoznak: „elmebajsza”, „lángphallosával”, „csehova”, „tapírmasé”, „hanyattak”, „dalolló”, „az égben minden este bálnagyár”, „tapsütötte” és így tovább. Vagy összehangzó szavak egymással való fölcserélése (kacagj – kacat, rózsa – róka), esetleg valamilyen kulturális beidegződésre számítva: „Kacat bajazzo”, „A róka az róka, az róka, az róka”, „hadd legyek hűs”. A „szódalovaglás” értelme is a benne rejlő szódalban van.

Határnak a lehető legmagasabb véleménye volt a Szódalovaglásról („Igaztalanok volnánk a költővel, ha ki akarnánk belezni költészetének ezt a legjavát, amely egyúttal leglényegét teszi, s ez az álom szólepedéke, mondathordaléka”, „remeklések remeklése”, „a költők költője”), de megjegyezte: „műve pièce unique. Nem folytatható, nem követhető. Másoknak nem járható út, és neki is csupán a pálya egy szakasza, s nem az az irány, amely az életmű kijáratáig a díszsírhely fáklyalobogásáig előremutat”. Nem így történt: Parti Nagy mindmostanáig folytatja, de a dilemma dilemma, s ezt maga a költő is érezte, és megoldást keresett rá.

Mivel költészete nem vallomásos, személyes líra, a szubjektív líra, a lírai közvetlenség menükártyájából szinte semmi nem szerepel: szerelmi líra (néha azért igen), halál-líra, istenkereső líra, önazanosító líra, politikai líra, ezért lehetősége nyílik a közvetítésre. Ez valamiféle eltávolítást jelent. Egyik vonatkozását legjelentősebb versei közül a Rókatárgy alkonyatkor címében hordozza: itt nem közvetlenül a rókáról, hanem a rókáról mint költői tárgyról, mint költői képzettársítások centrumáról lesz szó, s ennyiben újra csak a líra önvizsgálatáról.

A másik lehetőséget az nyitja meg, hogy Parti Nagy Lajos a magyar költészet egyik legnagyobb humoristája. Ez is ritkán elemzett oldala produkciójának, mert valamilyen rejtelmes okból az irodalmi közfelfogás szerint a magyar humornak egy zsenije volt, a többi pedig csupa Porzó, csupa Tabi és Feleki László. Humoristának lenni alacsony irodalmi foglalatosság.

Korán megjelent a közvetítő, valamifajta szerző beiktatásának igénye a vers és alkotója közé. Erre szolgál Rejtő Jenő Troppauer Hümérjének, a költőnek az alakja, vagy a Diletták című félhosszú vers, vagy Tsuszó Sándor, vagy Virágos Mihály (Leopold Bloom édesapja) és annak nagyapja, Blum Rudolf, vagy akár maga a halálát túlélő, kései József Attila a mélakórházban. Ez teljesedik majd ki (és légiesedik nem-személlyé, hanem médiummá) Dumpf Endrével, a Létbüfé hatalmas teljesítményével, melyben az egész magyar költői hagyomány, beleértve a fordításirodalmat is mintamondatok, reprezentatív részletek szabad felhasználású idézettárházává válik. Miközben mindig a líráról van szó, beindul egy bizonyos líraelvonó mechanizmus is, abban az értelemben, hogy a szerző – megfosztva magát a közvetlen szerzőségtől – szükségképpen valamiféle történet irányába indul, ahova soha meg nem érkezik, s kötetei, ciklusai, megőrizve a termékeny feszültséget, nem válnak verses elbeszéléssé, hanem megmaradnak dalok könyvének.

A Létbüfét is egy műként kell elképzelni. A legjelentősebb individuális versek a Grafitnesz ciklusban vannak. Rókatárgy alkonyatkor, Hedwig-dalok, Lövölde tér, Emlékmű, Pékszombat, Nyár, némafilm, Csigabú, az utolsó sorával kötetcímadó Szívlapát (holaha zanzák) és mások. A Létbüfé melletti és utáni egyéb versek meglepetése, hogy néhány közéleti költemény is megjelenik (köztük a ciklusnak címet adó A kérdőjel háta), holott Parti Nagy elementáris politikai felháborodását publicisztikai és szépprózai műfajokba szokta csatornázni. A ciklus legtöbb darabja bravúros mesterségbeli tudással megcsinált alkalmi vers. A költő megtanította a közönségét a nyelvére, amit az is mutat, hogy míg korábbi gyászversei kivételesen nem élnek nyelvi kísérletezésének eszközeivel, a 2004-es Orbán Ottó sírköve, vagy a Pálinkás György halálára írott 2016-os vers már nem különbözik kidolgozott költői nyelvétől. Igazán jelentős verset ebben a ciklusban csak egyet találtam, a covid élményét megjelenítő, már említett Zug – Zettel – Zugot.

Nem tudom, mi Parti Nagy költészetének jövője. Tekinthetjük lezártnak, ha más műfajok felé fordul, és akkor retrospektive megállapíthatjuk, hogy legnagyobb élő költőink egyike. De bízhatunk egy nagy öregkori lírai kibontakozásban is, amelyre manapság a hetven év még nem jogosít fel.

A szerző Radnóti Sándor, az ELTE professor emeritusa

Parti Nagy Lajos: Hadd legyek hűs. Összegyűjtött versek (1970-2023), Magvető, 2023, 796 oldal, 7999 Ft