Ha én kultúrbugris lennék

Ha a világ rigó lenne
kötényembe ő fütyülne,
éjjel-nappal szépen szólna,
ha a világ rigó volna.

De ha a világ rigó lenne,
be se férne kötényembe,
kötényem is honnan volna,
ha egész világ rigó volna.

(Weöres Sándor)

Ha Kocsis Zoltán kultúrbugris volna — 1. Magyar Hírlap: „… s ha kizárólag ennek a zenésztársaságnak a véleményét fogadják el kompetensnek, akkor én kijelentem magamról, hogy zenei kultúrbugris vagyok” —, akkor nyilván magára valamicskét adó magyar értelmiségi szintúgy kultúrbugris szeretne lenni. A kocsisi értelemben kultúrbugris volnék magam is; én is tudnám (tudnék) sorolni.

De most nem az egyetértésemet dokumentálnám, nem is az ellenkezésemet, Kocsis mondandója, de formálisan is, a felsorolása abban a ha-akkor szerkezetben, kikezdhetetlen, inkább csak szándékosan félreérteném, mert mutatni akarok egy mondatot, amely semmilyen körülmények közt se igaz. Ez az a rész a nyilatkozatból, hogy: „ha ez a demokrácia ilyen, akkor én a régi rend híve vagyok”. Nincs ilyen ilyen.

A legnyavalyásabb demokrácia is jobb, mint a legjobb proletárdiktatúra vagy mi. Ez az a biztos pont, amit soha nem szabadna elfelejtenünk (ennyiben volna igaz a beke katai örömünnepre való emlékeztetés).

Nyilván nem véletlen, hanem oka van, hogy hasonló igaztalanságokat, túlfutásokat látok mostanában nem egy helyt. Az indignálódottság határairól beszélek, mondjuk. Joggal veszi zokon, sőt, kéri ki magának a riporter a miniszter távolmaradását (ha megígéri, akkor ott kell lenni), de mikor azt dörmögi az orra alatt, hogy „már ameddig itt még többpártrendszer van” — az „túl” van. Tényleg azt gondolja, hogy egypártrendszer lesz? Így végződik egy cikk a múlt heti ÉS-ben: „Amúgy meg, előbb-utóbb megint berendelnek majd, gondolom, elbeszélgetnek velem, megdorgálnak, mint annak idején Bányász Rezső. Lesz kávé meg cigaretta. Ropi.” (A ropiért egy piros jópont …) Egy másik írásban meg ezt a mondatot találom: „Elképzelhető, hogy az urak oda fognak csapni.”

Ezekben a (z összefüggéseikből kiragadott) kijelentésekben az a közös, hogy egyenlőséget tesz a mostani rendszer meg a régi közé, és én ezt mélyen és alapvetően hamisnak tartom, még akkor is, azokon a pontokon is, ahol egyformán működnek, vagy akár ez az új rosszabbul vagy amatőrebbül. Összehasonlíthatatlanok, még ha sok ismerős mozdulatot láthatunk is (hát honnan vennénk a rosszat, ha nem onnét).

E megjegyzésekben van valami gyerekes, úgy értve megint, hogy tényleg azt gondoljuk, hogy majd berendelnek? Kicsoda? „Milyen medve?” És be is fogunk menni?! Mindez egy létező érzés pontatlan megnevezése. Az odacsapás és berendelés országa abban különbözik ettől, hogy ott nemcsak személyes félelem, gyávaság és törleszkedés van, mint e mostaniban, hanem még a levegőből is jön hozzá komolyan veendő ijesztés. Ez most itt nincs így. Lehet védekezni; nem megúszni kell, mint akkor, hanem védekezni. Ez nagyon nagy különbség, még akkor is ha előbb-utóbb a védekezés hatékonyságáról is tűnődnünk kell.

Szóval szerintem nem igaz az, ami szintén az említett cikkben szerepei, hogy csak suttogva lehetne dicsérni a jó lappá előlépett Népszabadságot. Ez a pontatlanság. Az igaz lehet, hogy vannak, akik erre pofákat vágnak (ez az érzés), és ez a pofavágás nevetséges, sőt ebbe bele lehet unni, sőt ha nagyon sok a pofavágás, az már lehet ijesztő is, az igenis már befolyásolhatja a sajtó közérzetét, a szabadsága jellegét — ezért nem bizonyíték az, amit a miniszterelnök úr említett, hogy itt még senki újságíró nem ütötte meg a bokáját, mert az szükséges, de nem elegendő föltétele a sajtó optimális működésének, nem elég ugyanis hősiesnek lehetni, intézményes biztosítékok is kellenek.

Ez az ország ebben a pillanatban nem jobb, mint a régi, úgy értve, nem lehet benne jobban élni, de, ellentétben a régivel, jobb lehet. (Igaz, az emberek többségét a van érdekli és nem a lehet.)

Lehet, hogy én megint nem tudom, hol élek, de azt gondolom, hogy itt nem fognak berendelni és nem fognak odacsapni. Ha igen, akkor már nagy baj van, a nagyobbnál is nagyobb, akkor itt megint diktatúra van. Ezért nem jó erről könnyű mondatokat írni. Ha odacsapás van és berendelés, ha Kocsis Zoltán kultúrbugris: akkor vesztettünk. Vesztett az ország.

De én azt nem fogom megvárni. Nem fogom, kérem, eltűrni. Mert akkor én a kormányt úgy de úgy leszavazom, hogy a lába nem éri a földet. És ezt a tervemet nem tartom se naivnak, se gyerekesnek. Ellenkezőleg. Egyszerűen el fogom csapni a miniszterelnököt, az összes új minisztert meg államtitkárt, én, a nép, még a Kodolányi Gyuszit is, pedig avval igazán jó lábon állok. Ha. Ha meg mégis berendeléses ország lesz, akkor azt nem fogom elfogadni, nem fogom elismerni azt a Magyarországot, beveszem magam a Bakonyba vagy emigrálok Bukarestbe.

Ez itten most harciasra sikerült. Pörös-száj-etüd. Lehet, hogy egyszerűbb mindez, és „a tőke az úr”. Azaz: Igen. Istenem. Ha én kultúrbugris volnék, kötényem is honnan volna.