Élet és Irodalom,
XXXIII. évfolyam, 35. szám, 1989. szeptember 1.
EÖRSI ISTVÁN
1896-ban anyám szülőfalujában, Alsólendván, a helyi díszes kiadású millenniumi évkönyv tanúsága szerint két olyan eseményre került sor, amelyet mindhárom nagy felekezet, a katolikus, a református és a zsidó méltón megünnepelt. Először is kivonultak a vonathoz, mely Kossuth hamvait szállította haza Olaszországból, másodszor is ünnepi ülést tartottak Ferenc József születésnapján.
A konzervatív-monarchista Széchenyi István halálig engesztelhetetlenül gyűlölte az uralkodót, akit „koronás gyilkos”-nak becézett. Nagy Magyar Szatírá-jának Ferenc Józsefre célzó kitételeinél megsemmisítőbb mondatokat nem hozott létre a magyar irodalom. Sajnos nem a szatíra tárgya, hanem írója pusztult bele. Amikor művét egy házkutatás során megtalálták, a következményeket be-nem-várva főbelőtte magát. Széchenyi tisztelői ellenben, akárcsak Kossuth tisztelői, néhány év múlva kiakasztották lakásukban a király képét, esetleg Kossuth és Széchenyi képe közé.
Országunkban 1848 után szokássá vált, hogy a lakosság többsége, a megvesztegetett társadalmi-politikai elit és a megrontott értelmiség hatására a külföldi segédlettel diadalmaskodó ellenforradalom vezéregyéniségeit a haza atyjává magasztosítja. Ez közös vonás Ferenc József, Horthy és Kádár életútjában. Eddig azonban csak a Habsburg-uralkodó esetében kellett az ország lakosságának megemésztenie azt az abszurditást, hogy áldozatait és elűzött ellenségeit vele együtt állítják piedesztálra.
A Kádár-korszak legmaradandóbb eredményének azt tartom, hogy óriási fehér foltokat alakított ki a nemzet történelmi tudatában. Újabbkori történelmünk összes fordulópontját: 1919-et, 1945-öt és 1956-ot sűrű homályba borította. Az uralkodó rétegnek, ha fenn akarta tartani legitimitása látszatát, el kellett titkolnia balfogásait, és azokat a módszereket és árulásokat, amelyeknek hatalmát köszönhette. Az ország lakossága, mely jó lélekkel akarta élvezni veresége gyümölcseit, azt a közmegegyezésnek csúfolt kompromisszumot, melyet Kádárék a hatvanas évek közepén kierőszakoltak, szintén nem törte magát azért, hogy megszüntesse a fehér foltokat. Csak akkor támadt országos igény erre, amikor a történelem benyújtotta a Kádár-korszaknak a számlát. Ez az igény továbbfejlődésünk feltétele. A nemzeti tudat betegségei nehezebben gyógyíthatók, mint a gazdasági nyavalyák. Itt ugyanis nem segíthet külföldi kölcsön, sem adósságátütemezés.
A Magyar Szocialista Munkáspártnak azok a funkcionáriusai — egyremegy, hogy ókonzervatívok-e vagy haladó szellemiségtől duzzadó reformerek —, akik egyszerre állítják ideálnak az ország lakossága elé Kádár Jánost és Nagy Imrét, tovább növelik, halványszürkére átpingálva, a nemzeti tudat fehér foltjait. Ennek a rossz kompromisszumokhoz szokott nemzetnek ismét a lehető legrosszabbat kínálják fel: tanulságos történelmi tablót a gyilkosnak és áldozatának testvériesüléséről. Ismét lelepleződik, hogy ezek a funkcionáriusok, akik gondolkodásukat, érzületüket, és ami még fontosabb: karrierjüket a kádárizmusnak köszönhetik, nem képesek arra, hogy számot vessenek saját magukkal és az ország erkölcsi és politikai szükségleteivel. És ismét lelepleződik, hogy milyen káros az olyan engedményekből kiinduló, és az engedményeket eredménynek feltüntető ellenzéki politika, mint amilyen a Történelmi Igazságtétel Bizottságé volt, mely — úgyszintén a fehér foltokat szaporítva — a november negyediki árulás legitim utódait is odaengedte Nagy Imrének és az ’56-os mártíroknak a koporsójához.
Magyarországon a múlt bűneivel szemben kétfajta magatartás nyert polgárjogot. Mivel kiváló költők fogalmazták meg őket az első világháború éveiben, szép versidézetekkel zárhatom fejtegetésemet. Babits versét, a Húsvét előtt-öt mindenki ismeri:
„Aki halott, megbocsát,
ragyog az ég sátra.
Testvérek, ha túl leszünk,
sohse nézünk hátra!”
Ez a négy sor a rossz kompromisszumok Magyarországának ízletes gyümölcse. A halottak nem bocsájtanak meg, nekik már mindegy. De az élőknek, ha élni akarnak, nem mindegy, hogy ki felelős a halottakért. Így látta ezt Ady is, 1918-ban:
„Baljóslatú, bús nép a magyar.
Forradalomban élt s ránk hozták
Gyógyítónak a Háborút, a Rémet
Sírjukban is megátkozott gazok.”
Ezek a sorok a meggyilkolt Tisza Istvánra utalnak. Pedig Tisza nem vonult be idegen hatalom kiszolgálójaként Magyarországra, és nem akasztatta fel és nem csukatta le korábbi harcostársait és barátait. És mégis: Adynak igaza volt. Példánk az ő — nem halálos, hanem erkölcsi ítéletekben kifejeződő — könyörtelensége legyen.
1989. július 14.