Élet és Irodalom,
LXVIII. évfolyam, 4. szám, 2024. január 26.
VÁNCSA ISTVÁN
European Media Freedom Act címmel törvény született az európai sajtó- és médiaszabadsággal kapcsolatban, ilyen ugyanis eddig nem létezett. Nyilvánvalóan azért nem, mert nem volt rá szükség, végül is Európában vagyunk, a világnak azon a fertályán, ahol a sajtó és a véleménynyilvánítás szabadsága magától értetődik. Védelmezni fölösleges, mert nincs ki ellen, tiporni senki se akarja, virít a mezőn, mint a vadvirágok, legalábbis elvileg. A gyakorlat azonban egyre inkább mást mutat, és hogy kinek vagy minek a jóvoltából, az egyre nyilvánvalóbb.
A European Media Freedom Act, bár kétségkívül fontos dokumentum, ezen a helyzeten sokat segíteni aligha fog.
Igen terjedelmes írásműről van szó ugyan, terjedelme 175 000 karakter, ember nincs a földön, aki elolvasná, viszont akik megrendelték, nyilván akképpen vélekedtek, hogy jó lehet valamire. „A mai nap mérföldkőnek számít a médiaszabadság és a pluralizmus védelme terén az EU-ban. Ez az új szabályozás megvédi az újságírókat és forrásaikat, és lehetővé teszi a polgárok számára, hogy megalapozott döntéseket hozzanak plurális és független információk alapján”, szögezte le az EU soros elnöksége nevében Benjamin Dalle, az ifjúságért és médiáért felelős belga miniszter, aki egészen nyilvánvalóan nem lehet annyira naiv, hogy az általa a nagy nyilvánosság előtt mondottakból egyetlen szót is elhiggyen.
„Megvédi az újságírókat és forrásaikat”, mármint Orbántól és fogdmegjeitől, mondta bele a kamerába, nyilvánvalóvá téve, hogy hitelesség, őszinteség és szavahihetőség tekintetében a bírált személytől nem különbözik annyira, amennyire ezt elhitetni iparkodik.
„A mai nap mérföldkőnek számít a médiaszabadság és a pluralizmus védelme terén az EU-ban”, szögezte le a belga miniszter, most erre mit mondhatunk? Született egy csaknem négy és fél szerzői ív hosszúságú, azaz könyvnyi terjedelmű, nehezen olvasható, száraz, unalmas szöveganyag, szerzői nyilván úgy gondolhatták, hogy Orbán az elsők között cuppan rá a művükre, végigolvassa, megrendül, erkölcsileg összeomlik, és legott a templomba siet, hogy az ő mindenható atyjától kérjen feloldozást. Utána pedig összekapja magát és jó útra tér, hogyan is történhetne másképp.
Tévedtek, Orbán hatalomvágya elé az emberi nem által a kezdetektől mindmostanáig létrehozott összes szöveganyag se tudna akadályt gördíteni, a European Media Freedom Act pedig pláne nem. Egyebek között már csak azért se, mert kormányzatunk a tőlünk elrabolt irgalmatlan summát nem mindenestül konvertálja magánvagyonná, hanem jelentős részét hasznos célra, közelebbről néphülyítésre fordítja. Bölcs vezérünk nem az az ember, aki két marokkal szórná a pénzt a semmibe, sőt a tőlünk elkonfiskált garast nagyon is a fogához veri.
Természetesen az EU jó szándékához szó nem férhet, a probléma lényege csupán abban áll, hogy az antidemokratikus indíttatású verbális erőszakot, amit a mi apostoli kormányzatunk oly nagy szakértelemmel és hatékonysággal szokott alkalmazni, szép szóval, madárfüttyel vagy mezei virágokkal megállítani nem lehet, vagy legalábbis eddig nem sikerült. Az unió evvel együtt lankadatlanul próbálkozik már csak azért is, mert jobb ötlete momentán nem akad, és ki tudja, egyszer, a távoli jövőben, amely a mi jelenünkhöz semmilyen tekintetben se fog hasonlítani, sikerrel is járhat akár.
Az addig hátralevő csekélyke időt pedig csak-csak kihúzzuk valahogy.
Sikerének esélye persze valójában nulla, hiszen a közmédia csak idén 142 milliárd forintnyi apanázsban részesül, néphülyítésre ez nyilván több mint elég. De ha attól tartanánk, hogy mégse elegendő, merítsünk optimizmust abból a körülményből, hogy jámbor és istenfélő kormányzatunk a múlt év folyamán többet költött hirdetésre csak a Facebookon, mint amennyit Szerbia és Szlovénia ugyanez idő alatt közéleti hirdetésre fordított. Meg is lett az eredménye, ezt mutatja egyfelől az a körülmény, hogy a Freedom House szerint nálunk már rosszabb a helyzet, mint Albániában, másfelől pedig erre utal az a tény is, hogy Magyarország továbbra is az egyetlen olyan európai uniós tagállam, amely csak részben szabad. Most még. Később valószínűleg részben se lesz az, ami pedig a távolabbi jövőt illeti, a határ nem a csillagos ég, hanem a pokol feneke. Hacsak valami közbe nem jön, sajnos azonban a tapasztalatok azt mutatják, hogy amikor mégis közbejön valami, attól nálunk még rosszabb lesz, és ez így van rendjén. „Ha van Isten, földtől a fényes égig / Rángasson minket végig. / Ne legyen egy félpercnyi békességünk, / Mert akkor végünk, végünk.”
Aggodalomra semmi ok, percnyi békességünk előreláthatólag sohase lesz.