Saád József: Telepessors, 2004

Apatini Ferenc Illés – Saád József

A csurmának köszönhetően^*

Baja, Bácska, Zombor légi riadó! — bömbölték a hangszórók. Aztán futás! Sokszor visszatérő emlékeim élénk momentumai, még négy éves koromból.

Római katolikus vagyok, anyai részről viszont végig görög keleti papok voltak a szülők. Ez egy ajándék az életemben, hogy anyu apja is és az édesanyja ágán is visszamenőleg, ősi szerb, papi család. Édesanyám, Csupity Braniszlava, Budakalászon született kilencszáztízben, akkor már nagyapám ott plébános volt. Az ő apja meg Szentendrén volt plébános. És a többiek is felfelé, mind papok voltak. Püspök is volt közöttük.

Anyu sokat mesélt gyerekkoromban a budakalászi évekről. A húsvéti böjtről például, amikor addig nem esznek, amíg a csillagok föl nem jönnek, és amíg az ágyúdörgés nem ad erre jelet. Valamikor régen volt a plébánián egy kis mozsárágyú, és amikor azt elsütötték, attól kezdve volt szabad a környékbelieknek elkezdeni az étkezést. Szigorú böjtjeik vannak a görög keletieknek. Anyu szívesen mesélt nekem ezekről a dolgokról. Rossz kislány volt, de okos, hát csintalankodtak, fára másztak, néha ki is kapott, de akkor odament az édesapjához, a nagyapámhoz, és a szakállát kezdte simogatni. Ezzel mindig levette a lábáról. Volt még egy testvére, a Sztoján, ő nem akart pap lenni, nem tudom miért, mérnöknek készült. Alig végezte el a gimnáziumot, amikor meghalt. Egyidőben nagyapámmal. Az első világháború után történt — nagyapám tábori lelkész volt az első világháborúban. Valami fertőzött kútból ittak mind a ketten. És hastífuszt kaptak. Otthon az egymás melletti szobában feküdtek. Már mind a kettő haldoklott. Nagyapa nagyon vallásos, jó kedélyű ember volt, nem ijedt meg a haláltól. Tudta azt, hogy hova tart… Mindenkitől elbúcsúzott, és volt, akinek még mondott is valamit. Édesanyám mesélte ezt, már igen-igen régen, de olyan szuggesztív erővel hat rám még mindig, hogy szinte megrettenek azokon a szavakon, amelyeket neki mondott akkor: „Amíg az egyenes úton jársz, addig minden lépésed legyen áldott, de ha letérsz erről az útról, úgy minden lépésed átkozott lesz!” Azt hiszem, hogy anyám egész további életében jelen voltak ezek a szavak. A nagyanyámtól is elbúcsúzott, majd minden körülötte állót megáldott, és szép csendesen elszenderült. A nagymama, édesanyám anyja nagyon megijedt, fölrázták nagyapát, gyorsan az orvosért szaladtak, koffeint adtak neki, fölébresztették. S akkor rettenetes kínjai lettek nagyapának. Még ma is látom, ahogy anyu meséli: nagyapa a haját tépte, és amikor végre megcsendesült, akkor azt mondta — Hajnalka volt nagyanyám neve — hogy „Zorka, Zorka mért tetted ezt velem? Olyan szép helyen jártam, csodálatos, gyönyörű helyen. Miért tettétek ezt velem? Miért tettétek ezt velem?” A nagybátyám még élt, nem mondták meg neki, de sejtette, valahogy tudta, hogy nagyapa meghalt. És akkor rövidesen ő is meghalt. Úgy, hogy ha most kimész a budakalászi temetőbe, ott a nagy szerb keresztnél, ahol a plébánost szokták eltemetni, közvetlenül a kereszt mellett, ott van a sírkő: itt nyugszik apa és fia, Csupity Illés budakalászi parókus és Sztoján, gimnazista.

Nagyapám halála után, ezt anyutól tudom, hirtelen minden megváltozott. Szegények lettek. A nagymama nagyon búslakodott, nem tudott helyrevergődni. Gyönyörűen horgolt meg kötött, s ezt használta ki valaki, aki kvázi megvette a horgolását, azért, hogy lekösse az idejét, ne kelljen gondolkoznia a szomorúságán. Anyu tanítóképzőbe járt itt Pesten. Nehezen éltek, jött az új pap, el kellett hagyni a parókiát. Így kerültek ők ketten Hercegszántóra, ahol mint Pomázon meg Kalászon, szintén nagy szerb közösség van, ismerősök, is voltak.

Ott vettek házat a temető mellett, egy hosszú, nádfedeles házat. Nem nagy értékű, de nekem nagyon kedves ház volt ez gyerekkoromban. A nagymamámat én már Hercegszántón ismertem meg, onnan vannak róla emlékeim. Ő tanított meg imádkozni. Esti imára. A füzért, amit el szoktunk mondani annak idején, azt is őtőle tanultuk meg. Sok kávét ivott, nagyon okos asszony volt, ahogy így visszaemlékszem rá. Gyakran jöttek hozzá az ismerősök. A Vujicsics Tihamérnak meg a testvérének, a Sztojánnak az apja is pap volt, és annak a felesége majdnem minden napos vendég volt nagymamánál.

Anyu ott kezdett el tanítani. Egyházi iskolában, a szerb iskolában kilenc évig egyfolytában. Minden reggel neki templomba kellett vinni a gyerekeket. Tanítani nagyon szeretett és tudott, az biztos, mert sok tanítványa van, híres emberek, a mostani szentendrei plébános apja is édesanyámnak első tanítványai közül valamelyik. A falu népéből azokat a gyerekeket, akik arra érdemesek voltak, mindet taníttatta. Rábeszélte a szülőt, hogy okos a gyerek, ne tehenet legeltessen vele, hanem küldje be Pestre vagy Bajára. Szóval sokan voltak, akik így kitanultak. Aki ügyes volt, abból meg mestert csinált. És ők mindig hálásak voltak.

Apukám keveset mesélt az ő családjáról. Azt tudom, hogy apatini svábok voltak valamennyien. Witzmann volt eredetileg. Régi, nagy család, még most is vannak néhányan. Gazdálkodók vagy iparosok voltak, vagy mindkettő, a tehetősebbek között, és nagyon dolgosak. Mondták, hogy apai nagymamám úgy halt meg, hogy megszakadt, amikor valami nagy cserepes növényt, talán leandert, vitt le a pincébe. Nagyapám viszont lágerben halt meg. Elvitték a partizánok. Sok rokont, majdnem mindet kiirtották ott. Apu nem mondott erről semmit, mindig elkomorodott, ha ez szóba került. Még édesapám öccse az, akire emlékszem, a Józsi bácsi. Ő ezermester volt, jó festő, volt neki kocsmája.

Apu jó fejű volt és ügyes, fémipari iskolába akart menni, talán a technikumnak felel ez meg. Két helyre adta be a kérelmét, és egy nappal hamarabb jött meg a hadapródiskolából a fölvételi mint a fémipariból. Így került a pécsi cőgerájba. Akkor már jól tudott magyarul. Csapattiszt lett. Kilencvenhetes volt, amikor végeztek, ő az olasz frontra került. Akkor kevés volt a tiszt vagy hogy volt, nem tudom pontosan, a lényeg az, hogy sok ember volt a keze alatt. Egy kopár hegyoldalban volt az állásuk, és annyira szívén viselte az emberei sorsát, annyira aggódott, hogy egyik napról a másikra megőszült. Húsz éves korában ősz volt édesapám. S ott kapta azt a nyavalyát, hogy idegi alapon állandóan izzadt a keze meg a lába, de elviselhetetlenül. Mind a két keze és mind a két lába. Kellemetlen volt nagyon, mert fehér kesztyűt nem tudott venni, mert ahogy fölvette már csupa víz volt. Kezeltette Baján. Akkor még új volt a röntgen, dupla dózist kapott, s akkor egyik napról a másikra megdagadt, pirosodott. Egy Engelmayer nevű orvos okozta a műhibát, ami miatt később mindkét keze és mindkét lába elfekélyesedett.

Ez már Hercegszántón volt, oda helyezték, ott ismerte meg édesanyámat. Nagyon sokáig volt Hercegszántón százados. Őrsparancsnok. Mesélte nekem, hogy egyik tiszttársának kellett volna egy nőügyben hamisan tanúskodnia, de ő erre nem volt hajlandó, s ez megpecsételte a sorsát. Nem tudom hány évvel volt tovább százados mint ahogy dukált volna. Szántón mindenki százados úrnak hívta, még később is sokáig. Amikor anyuval összeházasodtak, rövid időre Pécsre kerültek, én ott születtem. Utána Abony jött, aztán Zombor. Ott már mint alezredes kiegészítő parancsnok volt. Zomborról vannak emlékeim, ott voltunk mi egészen kicsi gyerekek. A nővérem: Kati, a húgom: Anna és az öcsém: Kornél. A házra határozottan emlékszem. Ikerház volt, nagy boltívvel a bejárati részen, és lépcsőn kellett fölmenni. Arra is emlékszem, hogy földúlták hátul az udvart. Negyvenháromban lehetett, a tiszteknek kötelező volt óvóhelyet csinálni. Katonák ásták az alagutakat, labirintusszerűen. Mi gyerekek nagyon élveztük, szaladgáltunk benne, játszottunk hátul az udvarban, amíg le nem fedték. Hasított ölfát, keményfát hoztak, egy vagonnal, arra tettek szalmát és földet nagy kupacban. Ezt katonák csinálták.

Negyvennégy végén kiadták az evakuálási parancsot a kiegben, mindenkinek Nyugatra kellett volna menni. Apu nem ment. Megtagadta. Ő nem megy, azt mondta, neki itt a családja, itt élt, nem megy. Utolsónak ő hagyta el a laktanyát. Amikor a parancs után másnap bement, látta, hogy már senki sincs ott. Tulajdonképpen rosszul is esett neki, hogy köszönés nélkül egyik percről a másikra mindenki kiment, és ő egyedül ott maradt. Akkor hazament, tehát visszajött a házba, ahol laktunk. Bennünket előre küldött Hercegszántóra, csak ő maradt otthon. Bezárta a házat, szépen berendezett öt szobás lakás volt ott akkor. Bezárta, a kulcsot zsebre tette, és kerékpárra ült. Jött Hercegszántóra. Nem félt, ellensége nem volt, nem bántották a partizánok sem.

Attól fogva Hercegszántón voltunk, a nagymamánál, ott a temető mellett. Volt egy nagyszoba, egy konyha, kisszoba, kamra, még egy kamra, meg ólak, ilyesmi, ami falun szokott lenni. És volt még hat és fél hold szántó, két és fél hold szőlő. Annak idején, amikor összeházasodtak, kauciónak ennyi kellett. Ez volt a minimum, és ezt ők közösen vásárolták meg. Azon gazdálkodtunk.

Aput leigazolták, semmi vád nem volt ellene, nem lépett ki, de nem mutatott készséget, hogy átálljon a kommunistákhoz, nem is volt róla szó. Lehet, hogy még egy darabig kapott nyugdíjat, de azt tudom, hogy negyvennyolcban már nem. Anyu már nem tanított. Nem volt szerb iskola csak sokac. Lehet, hogy át tudták volna venni, de hát ott volt a négy gyerek, meg a beteg nagymama. A földből éltünk negyvennyolcig heten, akkor meghalt a nagymama.

Apu akkor már nyomorék volt, a sarkai kezdtek fekélyesedni, nem tudott lábon állni, csak lábujjhegyen, a kezei zsugorodottak voltak, tehát nem tudott fogni. A szántót kiadta felesbe, abból lett kukorica, búza meg minden, ami kellett. Volt még a két és fél hold szőlő, amiből egy holdat ő telepített. Amiből gyakorlatilag éltünk, az a szőlő volt. Amikor már hat-hét éves lettem, apuval sokat voltam együtt. Dolgoztam sokat. Én nagyon korán megtanultam dolgozni. Apu hagyott ebédelni, aztán mentünk a szőlőbe. Szaladtam a kerékpár után, kilométereket, ott izmosodott meg a tüdőm meg a lábam. Rossz útviszonyok voltak, és akkor én toltam. Segítettem a szőlőben. Ő volt a fej, én a keze. Amit lehetett, amit csak tudott, azt megcsinálta. Például térden csúszva nyestőzött. Nagy gumit varrt a nadrágjára térdben, bepréselte a nyestő nyelét a tenyere és a hüvelykujja közé, és a nyél végére csinált valami olyat, hogy karral tudta tolni. Így nyestőzött például. Kapálni nem tudott. Ásni is tudott, az ásót is be tudta préselni. Naponta két-három zsák füvet is kellett hozni, mert disznót, tyúkot tartottunk. No, aztán később, negyvennyolc-negyvenkilencben már permeteztem, ami a legnehezebb fizikai munka. Büszke voltam, hogy tudom csinálni. Fölkeltem három órakor porozni, mert azt csak hajnalban lehetett. A porozógép könnyű, nem úgy mint a permetezőgép. Porfelhőt fújok vele a szőlőre. Ha jó a szél. Mindig a szél irányába kell tartani, három négy sort is lehet venni, úgy kell befújni a szőlőt a lisztharmat betegség ellen. Hát ez a porozás, ezt is csináltam. Büszke voltam, hogy tudom csinálni.

Apu rengeteget mesélt nekem a szőlőben, a Titanicról, a Hoodról… tudod, az az angol csatahajó, amit a németek egy lövéssel elsüllyesztettek. Csodálatos dolog volt, én nagyon élveztem ezeket. Mesélt a cőgerájról, hogy ott is volt néhány tanár, aki alig tudott magyarul. Akkor még Witzmann volt, nem ment neki a lovagolás, és akkor rászólt a tanár — erre szó szerint emlékszem — hogy „Fitzman makának minek mekfan asz a jop keze?” Ilyen dolgokat mesélt apu, meg amikor pokrócozás volt náluk, és ahogy a tölténytáskát forgatta maga körül, mert meg akarták pokrócozni őt is. Erős ember volt édesapám, szeretett vívni és tudott is. A Pillér Gyurkával vívott sokat annak idején, ismered? A későbbi olimpiai bajnok, az is ott végzett. Beszélt a fegyverekről, ágyúkról, vadászatokról. Sokat vadászott, amikor még tudott járni. Hát ilyeneket mesélt, meg az emberekről beszélgettünk. Ott erkölcsileg olyan alapot kaptam, hogy el lettem volna egy életen át. Olyan mesterem volt, hogy nem véletlenül, én ennek az átkát húzom.

Nagyon jó műszaki érzéke volt apunak. Kerékpárral járt, azt pedig mindig karban kellett tartani. Kevesen tudták például, a hátsó kerékagyat szétszedni és összerakni, hogy jól működjön. Arra büszke voltam, hogy én tudom. Ő mondta, persze, hogy hogyan kell csinálni. A hátsó kerékagyba csak olajat szabad tenni. Minden parasztházban volt bicikli, de mind szalajtott, mert nem értettek hozzá. Az övé olyan volt, mint egy álom. Az istállóban volt a motorja, egy ikerhengeres Puck motorkerékpár. Én nem láttam működni, mert akkor már nem használhatta. A pozdorja alatt volt a kamrában, és amikor elfogyott a pozdorja, akkor mindig ráültünk, élveztük, mintha motoroznánk.

Érdekes dolog, hogy nekem nem volt tankönyvem soha, amikor iskolába jártam, pedig tizenegy éves koromban, amikor elvittek, már a negyedik elemibe jártam. Egy morzsát sem tanultam otthon. Kivéve, amikor elsőbe jártam, akkor apu sokat foglalkozott velem esténként. A lelógó lámpa alatt írtam. Ezt még elmesélem, ha belefér. Nővérek tanítottak. Irgalmas apácák. Elsőben egy aranyos nővér, a Sybilla tisztelendő nővér volt a tanítónénink. Akkor volt az a divat, hogy szép, gömbölyű betűket kellett írni, kerek ó-betűt, álló té-betűt, nagy gömbölyű szárral. Karácsonyi szünetre elég sok írnivalót kaptunk. Igen ám, de apu nem engedte, hogy úgy írjak, ahogy a tisztelendő nővér tanította. Ő a szabályos, műszaki, dőlt betűket erőltette. Az s-betűt például, föl szépen inflekszióval kellett megcsinálni, nem tudom mond-e ez neked valamit, mert nem műszaki vagy. Sokat gyakorolta velem. Előbb papíron, nem engedte mindjárt a füzetbe írni. Be kellett adni a füzetet, amikor bemehettünk, az első nap. Hát én úgy izgultam, hogy mi lesz velem, engem ki fognak állítani, újra kell csinálni mindent. Az egyes volt a legjobb jegy akkor. Kiosztották a füzetet, minden lapra nagy római egyes volt írva, bekarikázva. Meg lettem dicsérve is, pedig nem gömbölyűket írtam. De látszott rajta az, hogy foglalkozott velem apám. Egyébként meg nem, épp azt akartam mondani, abból éltem, amit a szőlőben meg az iskolában hallottam, és mégis mindig a legjobb jegyeim voltak. Akkor nem volt még annyi könyv, palatábla volt meg füzet. Aki akart füzetbe írt, aki nem, az palatáblára. Én füzetet használtam, azt tudom, de olyan hogy számtankönyv… nem volt. Hát lehet, hogy volt a többinek, de énnekem nem volt rá szükségem. Én nem tudtam, hogy mi az, hogy tanulni, végig, amíg dedós voltam, míg a csurmába nem kerültem.

Ötvenben Hercegszántón is kezdődtek a kitelepítések. Apu nem akarta elhinni, hogy őt elviszik. Kapott drótot ő is, az Ács Józsi bácsiéktól például, hogy azt mondja a Szabad Európa, katonatiszteket fognak internálni. De apu úgy gondolta, hogy nem létezik, hogy őt, aki száz százalékos rokkant, ellensége nincs, hogy őt elviszik. Ötvenegy augusztusában amputálták a lábát Budapesten. A másik lábát is megműtötték, azt még meg lehetett volna menteni. A fekélyes részt kivágták, ami megmaradt, az már nem károsodott volna. A keze megvolt, csak zsugorodott. Akkor már kezdtünk egy kicsit könnyebben élni. Volt három hízó, nem nélkülöztünk. Nagy pincénk volt, két és fél hold szőlőnek azért volt már bora is. Nyolcvan hektó. A környéken nekünk volt a legfinomabb borunk, azt tudom. Messziről hozzánk jártak az emberek, főleg ha lakodalomba, ünnepi alkalmakra finom bor kellett. Ebből fizettük a napszámot, az iskolai költséget, meg amit kellett. A téeszcsébe nem léptünk be. Úgy tudom, hogy nem is agitáltak. A falu népe hallgatott apura. Lehet, hogy a tanácselnök miatt kerültünk arra a listára. Csacskos Ivónak hívták, mezőőr volt valamikor. Nagy lábú ember volt, arról lehetett megismerni, a nagy lábnyomáról. Mi a szőlők közt dinnyét is termesztettünk, meg paradicsomot, amit lehetett, kihoztunk a földből. Mindig a jó dinnyének a magját kellett félretenni vetőmagnak. Volt ott egy sváb család, a Penzék, az öreg Penz meg a fia hozták nekünk a dinnyét, csak úgy baráti alapon. Elfogadtuk és így mindig volt dinnye nyáron. És a szőlőben versengés volt, hogy kinek nagyobb a dinnyéje. Nagy dinnyék termettek akkor. Apu mindig elgereblyézte, mert akkor már határőrök jártak és lopták a szőlőt, lopták a szilvát a környéken, de arra nem is gondoltunk, hogy egy nagy dinnyét el fognak vinni. És uram bocsá, kinek a lábnyomát találta meg apu ott az elgereblyézett homokon? A mezőőrét. És akkor apu úgy legorombította azt az embert, hogy gyakorlatilag örökre ellenségévé tette. Nem bírta a sunyi gazembereket. És ebből a mezőőrből lett a tanácselnök, aki azzal dicsekedett, hogy ő egyetlen oskolát sem járt, és neki kell tanácselnöknek lenni, aki egy elemit se végzett. Ez lett a tanácselnök, amikor a kitelepítési listák készültek.

*

Kitelepítésünk a Ljubinkóék szvecsárja utáni napon volt. A Ljubinkó, anyu legkedvesebb tanítványa, Szántón volt plébános. A szvecsár a szerbeknél és a görögkeletieknél nagy családi ünnep. Minden családnak van egy védőszentje, és annak van egy napja, azt úgy hívják, hogy szvecsár. Akkor ismerősöket is meghívnak és ünnepelnek. Ez december 18-án volt, ezerkilencszázötvenegyben. Ennek utána lehet menni, a Ljubinkó már meghalt, de fiának, a szentendrei papnak is ezen a napon van a szvecsárja. Úgy hogy akkor későn jöttek haza apuék, mi gyerekek már aludtunk. Arra lettem figyelmes, hogy zörgetnek. Sőt még azt is hallottam, hogy zúgott a teherautó. És akkor anyu kiszólt, hogy ki az? Azt mondja az egyik, hogy víz kell a motorba. „No, Franci itt vannak” — anyu így hívta aput. Tudta, hogy miről van szó, fölöltözött, kiment. Addigra már betörték a nagykaput. A kiskapun nem tudtak bejönni, azon vasretesz volt. De a nagykapura fölmásztak, bentről kinyitották. Ávósok voltak. Köpenyben, hideg tél volt már akkor, keki ruha volt rajtuk, az biztos. Emlékszem, akkor berontottak és szuronyos puskákat szegeztek ránk. Még a gyerekekre is. Úgy volt, hogy a két lány, a nővérem és a húgom a kisszobában aludtak. Mi pedig, anyu, apu, az öcsém és én a nagyszobában. Még a legkisebbre, Kornél öcsémre is jutott egy ávós. Apura kettő. Falhoz állították, és akkor bejött egy olyan vigyorgós, lányos képű ávós katona, elővett egy papírt és fölolvasta a véghatározatot, hogy Hercegszántó községből a Hajdúnánásra telepítenek. Az indoklás az volt, hogy jelenlétük államvédelmi szempontból káros. Erre a szóra még ma is így emlékszem. A lányos képű, aki fölolvasta — ennek a krapeknak a képét véltem én megtalálni a Terror Házában, még a nevét is meg tudnám mondani, csak nem írtam föl — azt mondta, hogy most üljünk le, még kicsit rendezkednek, keresnek, házkutatást csinálnak, menjünk ki a szobából a másik szobába. Kivonultunk onnan, s akkor elkezdtek keresni. Hogy mit és hogy azt az öcsköstől tudom, ő pici volt még, elfeledkeztek róla, a kiságyikóban, félreeső helyen volt, és úgy csinált mintha aludna, de mindent hallott. Én csak azt hallottam kintről, hogy taposták a gramofonlemezeket, rángattak ki mindent a szekrényből, a lemezeket összetaposták. Szóval barbár módon csinálták. Apunak volt egy Zeiss Icon háromötös fényképezőgépe, hogy azzal mi történt, azt már az öcsém mesélte, a Kornél, ezt én nem láttam. Az egyik ávósnak feltűnt a gép, mindjárt zsebre tette. A másik azt mondja, hogy mit csinálsz, hát hogy képzeled? „Na ne hülyéskedj, lőszer van benne”. És egy marék lőszert tett a tokjába. Aztán a góréban is találtak valami lőszert. Hát hogy ott lőszer nem volt, az biztos. Puska viszont volt. Az 47-48-ban lehetett, hogy apu vadászpuskáját befalaztuk. Nagyon szerette, lezsírozta, bőrtokba rakta, a kamrában az ajtófélfa fölött a falat kibontotta és oda befalaztuk. Emlékszem, együtt csináltuk, gyakorlatilag én, mert ő már a kezével nem bírta.

Amikor beengedtek bennünket a szobába, akkor mondták, hogy pakoljunk. Hát mit tudunk pakolni? Apu nem tudott, anyu is beteges volt, hát mi gyerekek, amit magunkra húztunk… Én például egy vékony gumicsizmát, egy sima kis patent harisnyát, ami aztán ráfagyott a lábamra. Hát mit csináljak, nem volt senki, aki mondja… Biztos lett volna cipőm is, de nem abba bújtam, hanem ebbe, mit tudom én, hogy miért. S akkor mondták, hogy ne ilyen gyorsan, mert még elfáradunk, akkor menjünk át a másik szobába, akkor ebbe a szobába, szóval így hülyéskedtek velünk. Érdekes, hogy amikor elment a nacsalnyik, a többi katona rendes volt, segített, mondta, hogy ott van az ablakban egy kis darab szalonna, azt tegyék be, mert az majd jó lesz. Segítettek a nagyládát fölrakni, amit még Zomborból hoztunk el annak idején, benne apu ruhái meg a porcelán, úgy, ahogy annak idején áthoztuk. A vesszőkosarat is segítettek az ávósok föltenni a ponyvázott teherautó hátuljára. Még éjfél előtt jöttek, amikor kezdődött, mondták, hogy most éjfél van, két óra múlva visznek, addig csomagolhatunk. Aztán beültettek, földobtak a teherautóra, leszíjazták a ponyvát. Így 19-ére virradó éjszaka elindultunk. Össze-vissza kanyargott az autó, Dávodra, Csátaljára… Apu és anyu is mondták, hogy most itt vagyunk meg ott vagyunk, valahogy ki tudtunk nézni a ponyva mögül. Hátul nem volt ávós. Csak elől voltak. Nem célirányosan mentünk Bajára, a pályaudvarra. Ott vagoníroztak be bennünket. Hosszú szerelvény volt, egy család már benn volt, a Marosiék, sose felejtem el a nevét, ott sírt az asszony. Bennünket a vagon egyik felébe, őket a másik felébe pakolták be. Betolattak háttal a vagonajtóhoz, és mindent beszórtak. Volt egy vastag perzsa szőnyegünk, sokáig megvolt még később Szentendrén is, azt rakták a tetejére, azon voltunk. Ez alatt volt minden, nem tudtuk kicibálni a takarót meg ilyesmit, esetleg ágyneműt. Azt bekötöttük cuccba, az volt legalul. Tény az, hogy hideg volt, nagyon hideg. Fáztunk.

Mielőtt elindultunk, elkezdett kiabálni valaki, hogy Apatini alezredest keresik. Akkor aput kiemelték és betették egy kocsiba. Mesélte később, hogy nem tudja milyen márkájú volt, elfüggönyzött meseautó, Csajka vagy valami ilyesmi lehetett. Nagy kocsi volt, mondta apu, hogy a mankója keresztben elfért benne. Elől a sofőr, őt hátul ketten közrefogták. És már ott beszéltek vele, hogy mi baja van a kezével, mert látták, hogy nyomorék a keze, a lába. Mondja apu, hogy rákos. Nagyon megijedtek. „És fertőz?” „Persze, nagyon ragályos, én is az egyik kezemről a másikra kaptam meg, a lábamat is le kellett vágni.” Bevitték az ÁVÓ-ra, és egy szobába leültették. Kérdezték, hogy mióta beteg vagy valami ilyesmit, egy-két dolgot kérdeztek csak, és aztán úgy elhúzódtak tőle. Nem bántották. Megijedtek, hogy rákot kapnak. Egy óra múlva visszahozták. Anyu nagyon megijedt, azt tudom. Később mesélte, hogy már előkészítette a borotvát, hogy ha nem hozzák vissza az aput, akkor mindannyiunknak elvágja a torkát és magával is végez. Ebben az idegállapotban azt hiszem, meg is tette volna.

Világos volt, amikor elindultunk. Az ajtókat ránk zárták, és minden vagonra jutott egy őr. Ávósok voltak. Később már ki tudtunk nézni, volt egy ablak, azt ki lehetett nyitni. Sűrű rács volt az ablakon, amilyen a vagonokon szokott lenni. Láttuk a deres határt. Marosiék hárman voltak. Marosi Gyula, az apa, az anya és a gyerek. A lányuk otthon maradt valahol, szerencséje volt, nem is jött a csurmába, csak később, amikor fölszabadultunk. A feleség szomjas volt, vizünk nem volt. Marosi pedig mondta, hogy egyetért ezzel, ő tanácselnök volt Tatán, és helyesli az akciót, csak azt nem érti, hogy őt miért tették be a vagonba. Valami személyes bosszút emlegetett.

Ha pisilni kellett, akkor az ajtóhoz álltunk vagy guggoltunk, kicsorgott. A lábam zsibbadt, mintha ezer tű szúrta volna. Aztán nem éreztem, lefagyott. A táborban kifekélyesedett, szabályos fekély volt rajta évekig. Amikor már fölszabadultunk, mondták a tanyasiak, hogy disznóepével kell kenni, amikor disznót vágnak. Ez tényleg használt.

Visszatérve az útra: éhesek, szomjasak voltunk, nem tudtunk inni. A víz be volt fagyva, és hát enni meg az a kis darab szalonna volt minden nélkül, nem is tudtuk, hogy hova lett az, hol van. Vittek, vittek, egész éjszaka tolattak meg vittek. Most Karcag, akkor nem tudom mi, az állomások, amiket láttunk a rácson. Karcagnál azt mondta apám, hogy visznek minket Szibériába. Hát meg voltunk ijedve, és akkor jött végül Hajdúnánás. Mikor megláttuk, akkor mondtuk, hogy na végre, valahol a környéken vagyunk, igen ám, de Hajdúnánást is elhagytuk, akkor biztos megyünk tovább Keletre. És akkor Tedejen megálltunk. Kinyitották a vagonajtókat, kipakoltak, kiszórtak minket. Az ávósok is segítettek, ott még azok az ávósok voltak. Irgalmatlan hosszú szerelvény volt. A csurma nagy része akkor jött. Voltak már ott, de a zöme az akkor jött. A vonatszerelvény elindult arra visszafelé. Apuval számoltuk a kattanásokat. Ott álltunk egy síntoldásnál, akkor még nem voltak hegesztett sínek, minden második kattanásra számolt egyet. Nyolcvan vagont számolt meg. Arra is emlékszem, hogy két mozdony volt a szerelvényhez, egy elől, egy hátul. Esett a hó, hideg volt nagyon, éhesek voltunk. Ami viszont nagyon jó érzés volt, s máig megmaradt, nem tudom, hogy a többiekben is, vagy csak bennem, a hajnali szürkületben a tiszta, szúrós, pusztai levegő. Az olyan jó érzés volt, abból a zárt, büdös vagonból kimenni arra a kristálytiszta levegőre. Ez megmaradt bennem.

Magas töltés volt akkor ott, ahol a vasútállomás van. És akkor apu mankóra támaszkodva ott állt. Igen ám, de mindenkinek le kellett menni ötös sorba állni. Megszámoltak bennünket. Akkor adtak át bennünket az ávósok a rendőröknek. És többször is, mert mindig eltévesztették. Jó ideig ott számolgattak bennünket, randa dolog volt. Aki bennünket kísért, az otthonról ismerős ávós volt, már Szántón is figyelt bennünket, Mukinak hívták anyuék, a Bözsi néni nevezte el Mukinak, az Ács Bözsi néni. Ávós tiszt volt vagy tiszthelyettes, nem tudom. Az jött velünk végig, Bajától egészen Tedejig. A vagonok végén volt egy ilyen őrkuckó a fékezőnek van ott a helye, abban jöttek a kísérők. Zavarták a népet sorakozni. Apu ott állt a töltésen, nem tudta rendesen fogni a mankót, odaszorította a hóna alá. És akkor odajön ez Muki: „Na most mi lesz ezredes úr?” „Hát — mondja apu — meredek ez nekem nagyon, nem tudok mankóval lemenni.” „Dehogy nem tud.” Fogta, lökött egyet rajta, apu legurult, a mankók szétszaladtak. Hát úgy le tudott jönni. Ő is beállt akkor a sorba.

December huszonnegyedike volt, amikor kiraktak bennünket. Azt tudod te is, hogy akkor van az év legsötétebb napja, a téli napforduló. Sztalin születésnapja. És akkor hallottuk, hogy ott nem messze tőlünk egy tanyán megy a dajdaj. Üvöltöttek, mulattak. Anyu többször mondta, hogy azért mulattak, mert jött az ingyen munkaerő vagy pedig a Sztalin születésnapját ünnepelték. Nem nekünk örültek. Arra megkérlek, hogy ha Sztalint írsz, akkor ne Sztálint írjál, hanem Sztalint, mert én csak úgy tudom mondani, hogy Sztalin. Ez lekicsinylő. Degradálom azt a ronda gazembert. Sztalin. És akkor egy csomó embert oda küldtek hajnalban fogatokkal. Jöttek a szekerek, a kocsisok éktelenül káromkodtak, hogy nem mulathatnak tovább. A cókmókokat kellett kocsira rakni, meg az embereket is beszállítani valami helyre.

*

Látod, itt jön a sín és itt van a tedeji állomás (1)¹. Igen, itt volt néhány épület. És akkor itt magas töltés volt még az egész részen. Erre nád meg sás volt, erre balfelé, és ide szórtak le bennünket, az állomásnak a két oldalára, de inkább erre részre itt (2).

Akkor még nem volt kész a nagy istálló, a későbbi négyes barakk, ahova bennünket szántak. Ide hoztak, mutatom neked, ebbe a tanyasi részbe rámoltak be, ebbe az istállóba (3). Ez akkor volt olyan húsz-huszonöt méter hosszú. Nem nagy. Földes, a ganét kikaparták onnan, de ott maradt az a nyers, trágyás földszag. Szalma volt alul, azon lehetett aludni. Emlékszem éjjel fölsírt egy gyerek, patkány harapta meg a fülét. Sok patkány volt ott abban az időben, randa dolog volt, és féltünk is a patkányoktól, úgy hogy vigyázni kellett. Éjszaka bátrak a patkányok. Itt volt az, és később is, hogy minden reggel átjött az Aigner Géza bácsi, hogy „Hogy ízlett az éccakai nyúgodalom?” Állatorvos volt a Géza bácsi, „lúdoktornak” hívta magát. Ő tartotta a lelket bennünk. „No, hogy ízlett az éjszakai nyúgodalom?” — mindig így jött be. Ő mondta először a barakkra azt, hogy a csurma. És akkor megmagyarázta, hogy oroszul a börtön csurmát jelent. Tyurma. Később mindenki annak mondta. Egyes csurma, kettes csurma, hármas csurma, négyes csurma. Így volt. Minden tedeji tudja, hogy mi az a csurma.

Két vagy három napig maradhattunk, a karácsonyt itt töltöttük. Ez egy aktív istálló volt, kellett az állatoknak. A többieket vitték máshová, voltak akiket tanyára, például a Kari-tanyára, ez itt… ez a Kari-tanya!² Meg máshova is, messzebb, tanyákra, ideiglenesen. A pajtába is kerültek.³ Minket egy munkásszállóba raktak be, ide, ebbe a részbe (4). Nyilván kiürítették, mert erről az egész környékről kipucolták a dolgozókat, ott civil nem lehetett. Ide került a társaság egyik része, mi az úgynevezett bolthelyiségbe. Ez egy olyan öt vagy hat méterszer hét méteres helyiség volt, később kis bolt lett belőle, annak az egyik sarkába raktak be bennünket. Négy-öt család volt ebben a részben.

Egy vagy két hétig voltunk itt, nem tudom pontosan, addigra elkészült a nagy istálló, de úgy, hogy még nedves volt, még meg se kötött a malter. Akkor oda hurcoltak bennünket. Ez lett a négyes, a legnagyobb barakk (5). Látod, mekkora a térképen meg a rajzon, el tudod képzelni, tizenöt-húsz méter széles volt körülbelül. És hát milyen hosszú lehetett? Körülbelül olyan kétszázötvenen-háromszázan kerültünk bele. Mondták, hogy olyan száz marhára való hely volt. Minden marha helyére három ember jutott. Zsúfolva voltunk nagyon. Na most, úgy volt, hogy elől volt egy nagy ajtó a homlokzati oldalon. Hátul és oldalt is volt ajtó. Középen még egy nagy ajtó. Két ablaksor volt rajta, ha el tudod képzelni, kis istállóablakok, fölül.

Na most, alul hogy mi volt…Tégla. Tégla volt az alap, emlékszem még, de nem sokáig láttuk a téglát, mert ha annyi ember mozog, akkor viszi be a lábán a földet, és az olyan hullámossá alakul, mint a sivatagban. Középen és a két fal mellett volt egy-egy ágysor, közöttük közlekedési út.

Az épületet vastag rudak tartották össze, hogy a tetőszerkezet ne nyomja szét a falakat. Két-három méterenként voltak ilyen áthidaló rudak. Ez azért volt nagyon jó, mert ezekre akasztottuk föl a batyuba összekötött ingóságokat. Volt, aki deszkát tudott szerezni, és arra pakolt rá. Az ágy tetejére fölmászva lehetett elérni ezeket a dolgokat. A cuccot. Amiket hoztunk, azt itt mind így hívták: cucc. A cuccokat föl lehetett akasztani, lógott mindenhol a cucc, batyuba kötve a ruha meg amit sikerült hozni. S akkor aztán, ha fölállt az ember… Voltak emeletes ágyak is, de nekünk nem volt. Tehát volt középen egy ágysor s akkor még a két szélén is volt egy-egy sor. Az ágysorok mellett még volt valami férőhely, jutott egy kis hely széknek, meg kinek mije volt.

Központi gázfűtés volt: embermeleg. Egyébként később csináltak kéményt vagy valami ilyesmit, három vagy négy sparheltot is betettek, és ott mindig tülekedés volt, hogy ki kotyvasszon valamit. Mert a környéken lehetett találni deszkát, sok tanyát leromboltak, hoztak meg vittek, sőt volt egy bognárműhely is a közelben⁴. Ilyen elemi dolgokhoz hozzá lehetett férkőzni valamilyen úton-módon. Volt az asztalos műhely, onnan is lehetett lopni hulladekfát. Valami fűtés volt azért. Hogy a sparhelt honnan volt, a gazdaságból vagy máshonnan hozták? Fogalmam sincs. Persze nem fűtött az, tulajdonképpen az emberek fűtötték egymást. Amit nem tudok elfelejteni: az a hideg, áporodott, nyirkos tömegbűz, sokszor még mindig érzem. Fölül pedig volt egy ilyen szellőző, a kürtő. Innen sajnos nem látszik, a légi felvételről. És onnan esett be a hó. Dehát ettől függetlenül, nem volt hideg a barakkban, mert sokan voltunk. Nagyon büdös volt, azt tudom, de mindig huzat is volt. Akik az ajtónál voltak, azok mindig harcoltak, hogy „Cúg van!”, „Cúg van!” Ott hideg volt. És akkor be kellett csukni az ajtót. A másik meg beljebb, hogy „Büdös van, ajtót kinyitni!” Mert az ajtón keresztül szellőzött, meg a kürtőn. Akkor megint be kellett csukni az ajtót. Voltak ablakok is, de azokat nem nyitották ki. Lehet, hogy nem lehetett kinyitni. Állandóan ment ez a torzsalkodás, hogy cúg van vagy büdös van. A közlekedőkön meg a hullámos lerakódást időnként fel kellett verni. Az mindig magasabb lett, beleakadozott az ember. Olyan kisélű, speciális szerszámot csináltak vagy hoztak, olyan volt mint a mácsonyaszúró, és azzal kellett szétverni, fölverni azt. Iszonyatosan büdös volt. Időnként összekaparták és kidobták.

Büdös volt nálunk is, másutt is, az a jellegzetes szag… Csurmaszag, így hívtuk. Nemcsak a barakkokban: istállók voltak a környéken, trágyadomb, trágyalé, minden. És híg latyak, ha esett az eső, agyagos talajon, nem az a kemény sár, hanem egész híg, folyós, nagy tömegben. Lehetett közlekedni a csurmák között, mert az nem volt megtiltva, mehettem a hármas csurmába (6), egyesbe (7), kettesbe (8). Volt néha szigorítás, azt tudom, de nem volt letiltva. És akkor, ha át kellett menni a konyhába (9) vacsoráért, ebédért, sokszor úgy lehetett, hogy trágyát szórtak le, azon tudtunk közlekedni. Jó vastagon rakták, cuppogott, de legalább lehetett rajta menni, és csak alul lett trágyás az ember lába. Nem nedvesdett át az egész. Említettem neked, hogy nekem cipőm nem volt, csak egy rossz gumicsizma. Akkor már kezdett sebesedni is a lábam, fekélyesedni. Az apu egyik cúgos cipőjét vettük ki a nagyládából. Tudod, az kemény, fényes, tiszti cúgos cipő, és akkor abba próbáltam járni, de azt pillanatok alatt megzabálta a sár. És akkor, nem tudom honnan, valahonnan kerítettek másik csizmát. Nem tudom honnan. Abba újságpapírt kellett tekerni, s az melegen tartotta a lábat. Tehát nagy sár volt, és ez a szag mind bejött a csurmába, keveredett a dohos istállószaggal, mert még ott is csöpögött a víz az izzadtság miatt. Mert a pára, ami jön a sok embertől, a falon lecsurog. De ez még elviselhető volt a hármas barakkhoz képest. Volt penész, de nem olyan randa, mint a hármas barakkban. Ez egy zárt, nagyon zsúfolt, sötét tehénistálló volt, szintén frissen épült. Gondolom, hogy ezért is, ez volt a legbüdösebb. Itt főleg vendek voltak. És itt lakott a grófnő, mindjárt az ajtónál, ahogy bejöttünk. A falon ujjnyi vastagon volt a penész.

Most, ha a tábor és a gazdaság egészét nézzük…Itt volt az iskola, ahova később, a csurma után járhattunk⁵. De az már nem a zárt területen volt. A zárt terület az idáig tartott, ez a rész itt már tilos volt⁶. Ezen kívül nem mászkálhattunk. Sose felejtem el, később, amikor már járhattunk állami iskolába (10)… az iskolába akkor erre kellett jönni, ezen az úton közelíthettük meg (11). Ez itt egy épületkomplexum. Bognárnűhely, asztalosműhely, kovácsműhely (12). Ez itt a nagy pajta (13). Voltak Ilyen dohányszárító pajták. Itt lehet látni, hogy szabályos rend van, a terület élő sövénnyel volt elkerítve… egy gondosan ápolt kert (14). Itt volt a gazdaság központja, az egyik épületben (15). Itt volt egy épület, ami később üzemi konyha lett (16). Előtte kell lenni annak az istállónak, ami még téglázva sem volt, ahova először vittek. Igen, itt van (3). Itt pedig egy hosszú épület volt, folyosós, keskeny épület (15), ez pedig a rendőrség (17). Így keresztirányban. Valamikor ez fürdő terület volt, nem tudom pontosan, úgy is hívták, hogy fürdő. Ide szöktünk be zöld almát szedni. Gyümölcshiány volt, egyébként nem jutottunk gyümölcshöz. Meg amikor a csurma iskolájába mentünk, az meg itt volt, ebben az épületben, akkor beszöktünk almáért, egresért.

Itt messzebb, egy tanyakomplexum volt, egy két vagy három épületes tanya, a Dézsi-tanya (18). Egy olyan kulák család lakott itt, akit úgy hoztak ide, a kiűzött birtokos helyére. De ők valódi telepesek voltak. Egész Hajdúnánás környékén mozoghattak, rendőri felügyelet alatt. Az eredeti kulákról nem tudok semmit, csak a tanyájuk neve van meg. Nem volt szabad odamennünk, arra vigyáztak, egy ösvény volt betaposva a gabonába, ahol ők jártak. Ez nekünk már tilos volt, de mi azért, csak úgy kíváncsiságból, néha a közelükbe merészkedtünk. Nem volt kapcsolatunk velük, de tudtuk hogy mi az ott, kik vannak ott.

*

Mi a középső sorban voltunk, tehát így, itt volt egy nagyajtó, itt is egy ajtó meg itt hátul is egy. Sőt, itt oldalról is be lehetett jönni… Itt, a középső sorba voltunk, a második család. Az első család, az Osskó Pálék voltak, repülő főhadnagy, a fiával, meg a szüleivel, és volt még egy veje is az öregnek, most halt meg nem régen, a Varga Pali. Nagyon szép hangú kántor volt. Néha fölült az ágyára és olyan szomorúan, gyönyörűen énekelt, egyházi éneket is meg népdalokat is. Még a dallamokra is meg a szövegre is emlékszem, például: „A Balaton partján, megállít egy kislány, csónakot…csónakot…” „Csütörtökön este…” És az is élénken bennem van, hogy „Hazámba vágyom, a Duna-Tisza partja vár, szebb ott az élet, szebben dalol a madár”. Meg ilyesmit. Ez egy kedves emlékem.

Volt, aki ágyat is hozott. Mellettünk lakott egy öreg parasztbácsi, a Dóra bácsi a feleségével, a Dóra nénivel. Ők a régi nyoszolyás ágyukat hozták el, ilyen támlás faágyban aludtak. Még igazi szalmazsákuk is volt, azt is elhozták. Nekünk nem volt ilyen. Ágyneműt azt hoztunk, úgy hogy kaptunk két vaságyat, lehet, hogy adtak volna még egyet, nem tudom, de mi féltettük a nagyládát, amiben volt valami ingóság, amit még Zomborból mentett meg anyu vagy apu. Én aludtam a zöld ládán, katonai lőszerláda volt, már nem tudom pontosan, lehet, hogy te is láttál ilyeneket, ilyen keskeny, zöld, gömbölyű tetejű láda, azon csak én voltam. Matrac volt rátéve, irgalmatlanul kemény, domború volt, dehát kénytelen voltam… A kicsik áthúzódtak az ágyakba, anyu meg apu felé. Volt még a nagyláda is, ezt asztalnak használtuk.

Anyu otthon volt egy ideig, aztán később szereztek neki munkát, először répát egyelni meg kapálni küldték ki. Hát ő ezt nem csinálta soha, nagyon nehéz volt neki, köldöksérve volt, ami fájt is, nem nagyon erőltethette magát. Tudom, hogy sokáig kijártak csinálták, zöldre feketét módszerrel is, hát úgy a gyors, mert a normának meg kellett lenni. Én is csináltam. Valahogy eltelt a nap, de az igazság az, hogy ő csak akkor ment ki a gazdaságba, ha zavarták és kényszerből kellett menni. Úgysem kapott semmit se kézhez, mindent levontak eltartásunkra, nagyon keveset, néhány fillért keresett csak. Aztán sikerült neki az istállóba bejutni mosónőnek a tehenészekhez (19). Mellettünk volt a sőreistálló (20), hízó marhák voltak az egyik oldalon, a másikon pedig tejelő tehenek. Azokat fejték. Akkor még nem mosógép volt, tudod, hanem rámpán, teknőben mosták azt a tejjel összevegyült, trágyás holmit. A Mangánéval volt együtt, ő volt a társa anyunak. A Mangáék hárman-négyen voltak, az Ica, a János a hármas barakkból. Nagy üst volt ott, kétszáz literes, kifordítható, tüzelni kellett alá, hát ott a melegben voltak mégis, nem kellett télen kimenni, azt jobban bírta anyu. Én többször voltam ott, néztem, meg segítettem, amit egy gyerek tud csinálni. Szedni ki a ruhákat, tüzelni, ilyesmiket. Ahogy így visszaemlékszem, ott jó meleg volt, meg más volt a szag, szóval aránylag elviselhetőbb volt a csurmához képest. A rendőröknek is anyu mosta a gatyáit meg az ingeit, kapcájukat. Ők viszont készpénzzel fizettek. Elegánsan. Két forint, egy forint. És ebből a pénzből tudott anyu venni néha kis pótlást a kantinban. Lehetett kapni kenyeret, marmaládét, ezt a Hitler-szalonnát, cigarettát, az nem kellett nekünk, ilyesmit, amit hozott a beszerző kocsis. Bennünket, gyerekeket is vittek dolgozni. Fölraktak a pótkocsis vontatóra és mentünk. Éhesek voltunk mindig. Valami fizetést azért adtak, de nekünk nem maradt semmi, mindent levontak a kosztra. Mi nem kaptunk rendesen, csak féladagot. Eleinte két adagot sem kaptunk négyen, de akkor anyu panaszkodott a rendőrségen, és annyi emberség azért volt bennük, hogy ráparancsoltak a Váradira, ő volt a táborparancsnok, hogy adasson fél adagot a gyerekeknek. Amire én visszaemlékszem, az fájt nekik, hogy hát gyerekek… hát ezek is tudnak már dolgozni! Hát mért ne tudnánk mi dolgozni? Sőt örömmel mentünk. Krumplit válogatni szerettem, mert ott lehetett enni. Nagy prizmában volt a krumpli. Le volt takarva, előbb szalma, majd föld volt rajta. Sok rohadt krumpli volt közte, és azt kellett szétdobni, kiválogatni. Volt néhány tanya a közelben, ezekről a kulákokat elzavarták. Üresek voltak, bontották. És ha a rendőr félrehúzódott vagy nem látta, akkor tudtunk deszkát hozni. Összetörtük gyorsan, tüzet raktunk és lehetett melegedni, ha nem szólt a brigádvezető, aki a gazdaságból volt ott irányítani meg hajtani az embereket. Szerencsére én hozzá voltam szokva a munkához, csináltam otthon is sok mindent. Krumplit akkor még nem válogattam. De azt a krumplit úgy ahogy volt, koszosan, rohadtan, betettük a tűzbe, és az olyan finomra megsült. Nagyon jó volt, a sült krumplit én most is szeretem.

Anyu tudott volna tanítani, apu tudott volna irodai munkát végezni. Mert volt az is. De nem kaptuk meg egyiket sem. Az irodára ott megint egy tégla került, apu ki sem tudott menni, nem is zavarták, így jött a kegyelemkenyér és az éhezés. Levontak minden pénzt, még azt a pénzt sem fizették ki, ami járt volna. Nagy seftelések mentek a gazdaságban, a csomagokkal is, a rendőrség és a gazdaság összejátszott. Csalások, sikkasztások is voltak. Váradi… Váradi Ferenc volt a táborparancsnok, egy féllábú mészáros, bottal járt, műlába volt. Marhákat vágott. Emlékszem, ott is vágott egy marhát. De nem volt rendes ember. Anyu sokat mesélt erről nekünk, többet tudott mint mi, főleg azért, mert hát mi szenvedő alanyai voltunk. A fizetést nem közvetlenül a gazdaságból kaptuk, a nagycsurmának volt egy kis kamraszerű, elkülönített része, külön ajtóval, ott volt a táboriroda a bérszámfejtővel, és ezeket az ügyleteket a normával, bérekkel, csomagokkal ott csinálták.⁷

A gazdaságban egyébként — anyu mesélte — ott volt az államelnöknek, a Dobinak a fia is. Agronómus, bricskával járt és részeg volt állandóan, úgy látszik, ez öröklődik. A többi agronómust inkább a parádés kocsis vitte, a rendőrök meg lovon jártak. Volt egy-kettő hozzáértő is. Olyan is, akit ismertünk. A Rudnyánszky-család — négyszáz holdas birtokuk volt — gazdatisztjük volt a főagronómus a gazdaságban. Orosznak hívták. És később, amikor már szabadok voltunk Tedejen, a Katinak az osztálytársa, a Rudnyánszky Lívia oda jött nyári munkára a gimnáziumból, és nálunk lakott, akkor az Orosz jó munkát adott nekik, a Líviának és a Katinak is.

Nekünk akkor volt könnyebb, mikor anyu mosónő lett az istállóban. A fizetésből úgysem kapott, de ott volt mellékjövedelem. Ebből tudott egy kis pluszt nekünk összeszedni. Ezt-azt venni. Cukrot, fokhagymát. Mert volt úgy, hogy csomagban néha küldtek szalonnát. Megavasodott már, de nagyon szerettük mert kevés volt belőle. És anyu azt ilyesmivel kiegészítette. Csomagot sem kaptunk mindig, de azért alkalmasint, hát Dávodról például a patikustól. De nem merték a feladót ráírni, mert féltek a következményektől. Sosem felejtem el, egyszer jött egy csomag, küldte Kancsal Rutyika. Sokáig gondolkoztunk, hogy ki lehet az a Kancsal. Dávod… — hát a patikusnak a kislánya az kancsal volt. Úgy fejtettük meg, hogy ez a Pipis, így hívták a gyógyszerészt, és a Rutyika volt az ő lánya. Volt egy-két rokonunk is, akik küldtek, de inkább ismerősök, egyszerű emberek mertek küldeni. Olyan is volt, hogy be sem engedték a csomagot, meg letiltás is volt.

A rendőrökre is emlékszem. Ahogy így összeszámolom, tíznél többen voltak, inkább a húszhoz közel. A parancsnok Tari József volt. Főtörzsőrmester, a Kvaszta őrmester, a cigány, Morzsinak hívták. Arra, hogy bántottak volna, nem emlékszem, egy-két esetről hallottam csak, de nem volt jellemző. Viszont az éjszakai ellenőrzések, azok randa dolgok voltak. Meg hát, tudod, jöttek ellenőrizni a létszámot. És akkor ávósok is jöttek. Zseblámpával. Arra emlékszem, ahogyan a fénycsóva mozgott, kerestek valakit vagy számoltak.

A tábor édesapámnak volt a legnagyobb szerencsétlenség, mert arra, hogy elhoztak, ráment neki a másik lába. Otthon még egy műtét kellett volna ahhoz, hogy tehermentesítőt kapjon. De mivel itt nem kezelték, befekélyesedett, majdnem vérmérgezésig ment a dolog, és nem utalták be. Orvosi ellátásként volt ott velünk egy kitelepített védőnő. Emlékszem, olyan szikár, vékony, nagy orra volt neki. Nem sok jót tett, az biztos, nem segített. Lehet, hogy nem sokat tudott segíteni ott a betegeken, meg volt szabva neki, hogy mit csinálhat. Tudom, hogy apunak nem sikerült kórházba menni. Ha nem küldenek el bennünket Árkusra, akkor azt hiszem, ott Tedejen meghalt volna. Az orvos volt ebben a bűnös. Ha valakinek különösen nagy baja volt, akkor rendőri kísérettel bevitték, a beszerző kocsis bevitte Hajdúnánásra. Hetente vagy két hetente, már nem tudom, ha indokoltnak látták, akkor Hajdúnánásról jött a körzeti orvos. Ez nagy gazember volt, valami dr. Nagy, nem tudom mi. Úgy viselkedett velünk mint egy kommunista. Szörnyű volt. Apámnak az volt a szerencséje, hogy bennünket akkor elküldtek Árkusra. Ötvenkettő nyarán. És ott már sikerült apunak — hogy hogyan, már nem tudom pontosan — olyan kapcsolati rendszert kialakítani, hogy bekerüljön a klinikára. Benne volt ebben a Bede Fazekas Ödön is, aki Lenin-tanyán volt, meg apunak valami ezredtársa.

Árkuson nekünk jobb volt, hát ég és föld volt a különbség Tedejhez képest. A nagy istállóba kerültünk, ami most is megvan, és ott ami engem meglepett, hogy szűkösen, de volt hely. Normálisan. Ott nem lógtak a cuccok, hanem függönyökkel el volt minden család választva. Tehát olyan kis boxok voltak, érted? Az egy nagyszerű találmány volt ott. Tágasabb hely volt, és nem volt büdös. És nem volt huzat, mert a függöny fölfogta a cúgot, s ha be akart menni az ember, akkor elhúzta. És aztán mi is megcsináltuk, amíg ott voltunk. Apunak kényelmes ágya volt a jászol, mert ott betonjászol volt. Volt benne széna, és őneki külön volt így fekhelye, amíg be nem vitték a kórházba. Szóval kedvező volt. Volt hely hátul a vályú mögött a vödörnek, tehát ahova apu a dolgát végezhette, és akkor vittük ki a pöcébe. A pöce az egy randa hely volt ott Árkuson. Nádpadlóval elkerített mély árok. Még télen is ott voltunk Árkuson, mert emlékszem arra, hogy a pöcegödörben a széklet, ami úgy lepotyogott, jellegzetes kúpos alakban fagyott meg. Hűvös volt, de jó volt. A másik pedig az, hogy az emberek Árkuson másképpen… nem úgy kezeltek bennünket, mint eltartottakat meg munkakerülőket. Más volt a levegő, a közeg, a társaság jobb volt, érted? Nem beszélve arról, hogy volt pártfogónk is. Nem tudom, hogy hogyan csináltuk, de nem éheztünk ott. Arra már nem emlékszem, hogy hogyan volt az étkeztetés. Lehet, hogy azért mert nem éheztünk annyira.

Aztán ötvenhárom elején mi vissza is jöttünk Tedejre, apu a kórházban maradt. És akkor kerültünk az egyes barakkba (7). Ez is olyan volt mint a négyes, olyan széles, látszik a szélessége is. Az elrendezése is olyan volt. A barakk szélére kerültünk, egy tehenész család mellé. Én továbbra is a ládához ragaszkodtam, mindig ott volt az én helyem, nem az ágyon. Mellette egy szék fért el. Oda járt aludni mellém a tehenész. És azt a kakis, tejjel átitatott ruháját, azt a székre tette. Majdnem kidobtam a taccsot minden este, amíg el nem aludtam, azt kellett szagolnom. A szerencsétlen nem tudta máshova tenni. Ott volt a helye.

Látod, itt van Kati levele, Tedejről írta a klinikára apunak. Rajta van az ellenőrző pecsétje. Csak így kaphattunk és írhattunk levelet. Apu a bőrgyógyászati klinikán volt akkor. Sőt, van egy olyan levél, amit az Anna írt, és ki vannak húzva belőle sorok, mert az információközlés lett volna. Olyasmi, hogy éppen mit csinál a gazdaság, meg mit csinálunk mi, érted, azt már a rendőrök kihúzták.

Apu gyakorlatilag mozgásképtelen volt, amikor megjött. Azért néha mankózott, sasszézva mankózott a barakkban. Volt néhány ismerőse, akihez előszeretettel járt. Egy félkezű jegyző, aki szintén nem ment ki dolgozni, idős is volt már. Akkor ott kibicelt. Kártyáztak meg sakkoztak. Ő nem játszott, nem tudta tartani a lapokat. Emlékszem a jegyző fél kézzel nagyszerűen tudta keverni, osztani a kártyát, és nagyon jól tudott ultizni. Ezeket élvezte nézni, ha nézhette. Igen. Hát mit csinált még? Ült az ágyon, olvasott, sakkozott.

*

Én ha lehetett, a dohánypajtába és a műhelyekbe jártam. Nagyon szerettem a mesterségeket figyelni. Az asztalosműhelyben, meg szemben vele a kovácsműhelyben. Ezek voltak a jobb munkahelyek, meg a tehenészet.

És csodáltam, ahogyan dolgoztak az asztalosok. Volt ott egy aranyos család, a Teszárikék, akikre emlékszem, Dávodról jöttek. Teszárik Ferenc. Asztalos volt, de hangszerasztalos. Az egy ritka szakma. A csurmában az asztalos műhelybe került, és a gazdasági munkák mellett, fusiba, hegedűt csinált. Ez az ember csodálatosan tudott hegedülni. Azzal a hegedűvel, amit ott csinált. Mi kölcsön adtuk a miénket, három hegedűnk is volt, mind benne volt a ládában, amit hoztunk. Különös véletlen folytán mind a három hozzám került, ez az egyetlen örökségem a nagy családból. Az egyik az ágy alatt volt, amin én otthon tanultam. Ezt a hegedűt kölcsön adtuk a Teszáriknak. Amit meg ő csinált ott, azzal a veje, a Hamang Pista kontrázott. A tábor vége felé, egy vagy két alkalommal bankettet csináltak, hogy mulasson a nép, még fél liter bor is jutott mindenkinek, hogy felejtsünk. És akkor még egy cimbalom is előkerült, amit szintén a Teszárik csinált. Volt egy nagybőgő, egy kontrás, brácsás, és egy egész zenekar ott szépen összejött. Még mindig bennem vannak a dallamok, amiket ott hallottam. Ilyen is volt.

Az iskolát illetően az idő összefolyik, azt hiszem egy évet jártunk. Hivatalosan kinevezett tanító nem volt. Az iskola olyan dolog, hogy volt is meg nem is. Később, talán ötvenkettőben-háromban, csináltak itt valami iskolafélét ebben a munkásszállóban (4), amit mutattam neked. Anyu tudott volna tanítani, de nem kapott lehetőséget. Fájt is neki, hogy ő nem taníthat. Egy vend tanító foglalkozott velünk, a Szamosvölgyi, rossz emlékeim vannak róla. És akkor sem rendszeresen. Volt úgy, hogy nem is tudtunk elmenni, mert sár volt. Gyalulatlan asztalokra emlékszem, hosszúakra, amilyen a munkásszállókban volt és hosszú padokra. Úgy fértek el a helyiség hosszában, így oldalra kellett nézni. Ott voltunk első osztályosoktól kezdve nyolcadikig. Hát mit tudott az a tanító csinálni? Semmit. Nem is ragadt ránk semmi. Inkább anyu foglalkozott velünk valóban, ha otthon volt, de amikor mosónő volt, akkor már nem sokat. De hát nem volt tankönyv sem. A csurmában nem is adhattak bizonyítványt, azt az állami iskolában kaptunk később. Oda tartoztunk a tedeji iskolához névleg, ez ilyen umbuldaszerűség volt, meg sem közelíthettük, amíg a csurma tartott. Nem lehetett vegyíteni a csurmásokat a szabadokkal, arra nagyon vigyáztak. Iskolai bizonyítványt azért adtak, az állami iskolából, ahova nem járhattunk. Annyi volt, hogy beírták, nekem például a hetedik és a nyolcadik osztályt. A bizonyítvány is megvan.

Mi még nehezen tudtunk olvasni, de a nővérem, a Kati, nagy könyvmoly volt, ő olvasott nekünk. Ő harmincnyolcas, két évvel idősebb nálam. Volt egy-két könyvünk, meg hát a Kati szerzett is magának, például a Manga Icától, a hármas barakkból. Ponyvákat. Falta a ponyvákat. És ott olvasta nekünk hangosan a Sándor Mátyást. Sosem felejtem el, még most is bennem van, ahogy ereszkednek le a villámhárítón. Szóval, élveztük nagyon, és ő is élvezte, hogy nekünk olvas.

*

Amikor jött a bizottság, mi mindjárt az első csoporttal voltunk, akiket hívtak. Sosem felejtem el, augusztus volt. Mi gyerekek mezítláb anyuval. Hogy apu ott volt-e akkor, nem is tudom, látod, erre nem emlékszem. Mi négyen gyerekek mentünk, és roppant üres érzés volt bennem. Mindenki örült, hogy megy haza, mi is vágytunk rá, de nem mehettünk. Szó se volt róla, hogy haza mehessünk. Maradtunk Tedejen. Aput végülis elfogadták éjjeliőrnek, anyut pedig borjúgondozónak. Tulajdonképpen két munkást adott a gazdaságnak a család. Még ha beengedtek volna is Hercegszántóra, nem tudtunk menni, mert nem volt pénzünk még útiköltségre sem. Nagyon szűkösen voltunk akkor. Hát gondold el: négy gyerek meg egy rokkant. Ki tud befogadni egy ilyen családot?

Leszerződtünk, és megkaptuk a halottasház (21) egyik részét. Itt… Itt a bivalyistálló (22), ezen a részen lett később a mi disznóólunk, és itt van a halottasház. Volt benne egy kis előtér, egy olyan méterszer méteres előtér, kis, ilyen léckerítéses előajtóval. Akkor itt jobbra mindjárt volt a betonozott szoba, ez olyan másfél méterszer négy-öt méter lehetett. Na, azelőtt itt volt a halott, aki meghalt a csurmában, azt oda tették. Ennek kötelező volt betonnak lenni, mert ha csorog vagy mit tudom én, szóval akkor rendben legyen. Volt még egy másik szoba emellett, ugyanilyen hosszú, de szélesebb, olyan négyszer öt méter körülbelül. Szoba. És volt egy kis konyha. A konyha egy része le volt választva spájzszerűségnek, de nem spájz volt az, hanem fűtő lett később. Mert apuval csináltunk egy kemencét, hogy lehessen fűteni, mert szalmát azt lehetett lopni a gazdaságból, nem szóltak meg érte. Már kenyeret is lehetett sütni, melegített is, jó volt. Itt már jobb volt: Berendezkedtünk. Tizenhárom éves voltam, a tizennegyedikben. Augusztus után a tedeji iskolába kerültünk. Én a hetedik, nyolcadik osztályt együtt, egyszerre végeztem az osztatlan iskolában. Délelőtt voltak az alsótagozatosok, délután a felsőtagozatosok. Itt az iskola, mindjárt mutatom neked, még most is megvan, csak most nem iskola az az épület. Itt van, igen, itt volt, tehát már a zárt területen kívül esett. Akkor már, szeptembertől iskolába jártunk, rendes iskola volt, de osztatlan. Rendes volt a tanító, tanítónő, egy házaspár tanított. Jó tanuló voltam. Apu ismeretsége révén kapcsolatba léptünk először a Szvetics igazgatójával, dr. Kiss Lászlóval, úgy tudom, innen pedig a Szele Tibor professzorral Debrecenben, a Kossuth Lajos Tudományegyetemen. Nagy matematikus, az első Kossuth-díjas professzor volt akkor, egy református püspöknek a fia. Az ő révén, protekcióval a Csapó, nem tudom a keresztnevét, megyei oktatási vezető volt akkor, bejuttatott a Hajdúnánási Kőrösi Csoma Sándor Gimnáziumba. De mielőtt még Nánásra kerültem volna, volt nekem egy nehéz nyaram. A gazdaságban dolgoztam. Mint a felnőttek. Aratáson például. Először kötöző voltam, ami könnyű munka, aztán nem jött a marokszedő, akkor markot is szedtem, meg kötöztem is. Olyan is volt, hogy a kaszás se jött, akkor hajnaltól késő estig kaszáltam, aztán megint markot szedtem. Volt a sarokvágás, azt sose felejtem el. A kombájn ment körbe-körbe, érted, normába dolgoztak, és a sarkokat lehagyta, azt mindig a sarokvágónak kellett levágni. Az étkezés pedig nagyon gyenge volt. Még akkor nem álltunk úgy, hogy disznó lett volna meg ilyesmi. Nem volt még pénzünk arra, hogy húst vegyünk. Ötvenhárom őszén kaptunk disznóólat, akkor kezdtünk süldőket tartani, kettő-három is volt, azt hiszem.

Ehhez jó emlék is kapcsolódik, még ugyanebben az évben. A mi volt helyünkre, a négyes barakkba muszosokat telepítettek be. Munkaszolgálatos, lapátos katonák voltak. Rendszeresen meneteltek, énekeltek és a lapáttal alakiztak. A szerencsétlenek. Mi aztán ott, valami úton-módon jóba lettünk velük, és hát hárman: a Vágó Jenő, az egy vagány pesti srác volt, a Kreibig Tamás, neki valami ezredes vagy ilyesmi volt az apja, s még egy harmadik. Rendszeresen jártak be apuhoz. Voltak sokan, de ez a három volt a kedvenc. Kulákok meg egyéb osztályellenség, és besegítettek nekünk. Ott volt a közelünkben a muszosok konyhája, és ezek a muszos fiúk mindig elhozták, ami ott megmaradt, egy-egy vödörre való moslékot. A Kreibig Tamással én külön is jóba voltam. Apu mondta neki, hogy én nagyon szeretem a matematikát, meg a fizikát, Tamás pedig egyetemet végzett, azt hiszem, nagyon ment neki a matematika. Engem különösen szeretett, mert mindent egyszerre megértettem. Elemi analitikus geometriára tanított, akkor még gimnáziumban sem voltam, s már fújtam az egész matematikát. Olyan fórom volt… és végig megvolt ez a fórom a gimnáziumban. Még egyetemen is sokszor abból éltem, amit a Tamás belém oltogatott. Függvényanalízist is például. Ez is a műszaki pálya felé vitt tulajdonképpen. Sokat foglalkozott velem és élvezte. Láttam, hogy élvezi azt, hogy én olyan gyorsan megértem, és élveztem, hogy foglalkozik velem.

A nánási gimnázium rossz választás volt, mehettem volna esetleg egyházi iskolába is, de azt mondták akkor anyuéknak, épp a Szeléék, hogy jó lenne, ha állami gimnáziumba mennék, mert onnan van remény bejutni egyetemre. Végül kisült, hogy onnan még nehezebb, mert a piaristáktól bejutottak az egyetemre sokan.

Nánáson én voltam az egész iskolában az egyetlen ikszes. Akkoriban még mindenhol külső-belső ellenséget kerestek, és rólam tudták, hogy Tedejről a csurmából való vagyok. Én lettem az első számú közellenség az osztályban. Ha kezdődött például a DISZ-taggyűlés, vagy akármilyen foglalkozás, az úgy kezdődött, hogy Apatini menjen ki. Akkor a kollégiumba is bekerültem. Hát, hogy ott mi volt… Ütöttek, vertek. Nekem például nem volt kötelező a szilencium, mert jó tanuló voltam. De állandóan kimenőmegvonásom volt, mivel összeférhetetlen vagyok. Hát persze hogy összeférhetetlen, ha ütöttek-vertek. Talán a tűrőképességem is kevesebb volt mint kellett volna.

A tanárok között volt néhány, akiknél nagyon jó voltam, dr. Tóth Lajosnál, az igazgatónál például. Ott volt viszont a kollégiumi prefektus, egy Tassy nevezetű, az úgy bántott, hogy iszonyat. És cukkolta, direkt uszította a gyerekeket. Öngyilkos lett különben ötvenhatban. A másik egy orosz tanár, a Bagdi, ő volt az igazgatója a kollégiumnak. Idegileg én ott tropára mentem. Lehet, hogy én is hibás voltam, de ha az embert elkezdik kiközösíteni, és eleve olyan helyzetbe kerül, hogy félnie kell… Sose felejtem el, egyszer azzal hívtak le a kollégiumi tanácsba megfenyíteni, hogy én csőnadrágba járok. Hát ehhez tudni kell, hogy egyetlen egy kis pepita nadrágom volt, amit már háromszor kinőttem. És az csőnadrágnak minősült. Nem azért hordtam én, mert az volt a divat. Hanem, mert csak az volt.

Érdekes módon a DISZ-titkár nem bántott, az olyan komoly volt. Az is kitűnő tanuló. Sőt, ő néha még meg is védett. De a többiek… Körülbelül másfél évig bírtam. Még egy csurmás volt ott, Klárinak hívták. Tehát akikkel mi együtt jöttünk a vagonban, de ő akkor nem került be, később jött Tedejre, amikor a csurmának már vége lett. Ők oda telepedtek le. Sose felejtem el, ő a szó szoros értelmében kisírta, hogy fölvegyék a DISZ-be. Mert hogy ő nem azonos a reakcióval, meg egy csomó ilyen… Még neki is nagyon nehéz volt. Sokat sírt, őt is bántották egy jó darabig, amíg be nem fogadták.

A csurmás orvos, dr. Nagy felesége is tanított ott. Rondán bánt velem. De nem sikerült neki. Történelmet tanított, előtte pedig az igazgató, a Tóth Lajos tanította a történelmet. Nagyon jó voltam nála, mert a logikám az mindig jó volt meg a memóriám. Vettem a lapot. Elmondott valamit, akkor én azt már fújtam, és nagyon tudtam. Ha látogató jött, akkor mindig az Apatini Ferenc…az kötelező volt. És még egy randa tanárom volt, a matematika. Tipikusan olyan matematikus volt, aki csak a könyvből… szóval nem gipszes, hogy mondjam, nem volt az matematikus. De szerencsére volt egy öreg, aki átvette, annál meg megint én voltam a Feri. Szóval nálam rengeteget számít az, hogy milyen a tanár. Az én zsánerem, vagy nem. Ha olyan valaki mint a Tóth igazgató vagy az öreg Magi meg a többi általában, akkor megy minden. Egyszerűen nem kellett a könyvet elővennem, olyan memoritásom volt, mindent vettem egy az egyben. De ennek az ellenkezője is bejöhetett. Ez a Nagyné meg akart buktatni, pedig előtte én voltam a legjobb történész az igazgatónál. Az csak nézett, hogy nem tudja miről van szó. Átvette, direkt miattam vette vissza akkor a történelmet, és semmi baj, hát minden ment, megkaptam az ötöst ott is. Volt ott a tanári karban egy erős református mag, az ellenzék, hogy úgy mondjam, a nem komonisták, az intellektuelek.

A tanulástól eltekintve, szörnyű volt. Tudod te mi az, fogságból gyerekként kijönni? Egyedül visszakerülni? Én is mindenkiben az ellenséget láttam. Hát bennem is volt valami olyasmi, ami erre a bántásra okot adhatott. Nem haverkodtam, nem cigarettáztam velük, nem voltam fenegyerek. A másik pedig az, hogy nem jártam társaságba. Erre később gondoltam, amikor hát úgy felülről néztem ezeket a dolgokat, és próbáltam analizálni, hogy nyilván ez is oka volt annak, hogy én az ellenség megtestesítője lettem. Nem tudtam úgy alkalmazkodni. Hát pénzem se volt, ruhám se volt, ha voltak az iskolában ilyen bankettek, majdnem minden két hétben voltak, a tanítóképzősökkel is összejárt a gimnázium… Én sose mehettem oda, mert nem volt egy nadrágom, nem volt egy ruhám, amit fölvegyek. Nem iszogattam velük… hogy mondjam, nem voltam benne a vérkeringésben. A másik az, hogy nem is igényeltem… Visszafojtott voltam. Nem az voltam, akit mindenki szeret… így nem is tudom, hogy mi volt az, ami hiányzott belőlem akkor. És ez a csurmának köszönhető. Ez annak is… ez annak köszönhető.

Próbáltam kimenekülni. Szemben a diákotthonnal volt egy kis plébánia, de ott is annyira féltek, annyira félt a plébános, hogy egyszerűen alig állt szóba velem. Mentem át misére is, nem volt szabad, mert majdnem mindig kimenőmegvonásom volt. Az egyik legjobb tanuló voltam az egész kollégiumban, és állandóan én voltam a fegyelmi téma. Akkor anyuék kivettek a kollégiumból. A másik éjjeliőr, Bagoly bácsi, apu váltótársa volt, összejárogattak az istállóban, és az hívott, hogy lakhatok náluk. De akkor már nekem annyira sok volt, az addigi inzultus, hogy idegileg kimerültem. Anyuék ezt észrevették, tudták, hogy valami nincs nálam rendben, így akkor a második végén bekerültem Debrecenbe a klinikára, az idegosztályra. És ott egy nagyon aranyos orvosnő kezelése alatt voltam. Elektrosokkos kezelést kaptam, több dózist is. Amikor meggyógyultam, akkor már nem mentem vissza az állami gimnáziumba.

Ettől kezdve jó ideig a memoritásom iszonyatosan visszacsúszott. Nekem, aki addig alig ismerte a tankönyveket, mindent első hallásra meg tudtam jegyezni. A kórház után viszont egy ideig sok gondom volt a magyar irodalommal, történelemmel. Ez már a piárban volt, a kecskeméti piarista gimnáziumban, a harmadikat már ott végeztem. Anyuval együtt odamentünk, megmondtuk az igazgatónak, hogy az állami gimnáziumban bántottak, üldöztek, jönnék hozzájuk, és akkor fölvettek. Fizikából, matematikából ott is a legjobb voltam, általában a reáltantárgyak iránti készségem, tehát ahol logikus gondolkodás kellett, az mind megmaradt. De a humán tárgyak nehezen mentek, és ez akkor már jegyekben is jelentkezett. Pedig eredetileg én nagyon jó irodalmár voltam, jól fogalmaztam, az irodalom és történelem volt a kedvencem. Ettől függetlenül, sikerült leérettségiznem annak rendje és módja szerint, hát magyarból volt kettesem, a többi, azt hiszem, mind jeles meg négyes volt.

Kecskeméten nem egyből a kollégiumba kerültem, előbb apuék egyik ismerősénél laktam, aki Hercegszántó orvosa volt valamikor, mikor ők még fiatalok voltak. Ötvenhat októberében viszont már a kollégiumba kerültem. Emlékszem, kimenőnk volt, és sokan voltak a főtéren, a kötél meg föl volt téve a csillag tetejére, és akkor húztuk: „Húzd meg!” „Húzd meg!” Ez kellemes emlékem még ma is. Húztam a kötelet én is mint a többi boldog ember. Persze nem kellett volna azt húzni, egyszerűbb lett volna vágózni, de a tömeg csak húzta. Húztuk. Én ötvenhatban csak így szerepeltem, mint kötélhúzó.

Érettségi után fizikusnak jelentkeztem, kutató alkat vagyok a mai napig is, ezt tudom. Próbáltam bekerülni a Debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemre. — Jól sikerült a felvételim, de nem vettek föl, helyszűke miatt. Akkor Debrecenbe mentem, az Atommagkutató Intézetbe dolgozni. Ipari tanulóként kezdtem, elektroműszerész szakmában. A Szele családnak volt egy ismerőse, a Schadek, ő lett az Atomki műszaki részlegének a főmérnöke. Sodronygyáruk volt valamikor Debrecenben. Ő vett föl engem oda inasnak. De ez egy beszari alak volt, mindent letagadott. Félt. Tudták, hogy ki vagyok, éreztették is velem. Egy Toka nevezetű párttitkár volt a műhelyfőnök. És az nagyon haragudott az ilyen reakciósokra mint én. Majdnem megismétlődött ugyanaz, mint Hajdúnánáson, a gimnáziumban. A többiek szerettek és mondták, hogy te Feri, ha egy mód van rá, menj innen, mert ez kiirt téged. És valóban, fél évig nem csináltam mást csak hatalmas, százötven amperórás akkumulátorokat mostam. Gumiköpeny, gumikesztyű, kénsav. Emelgetni, csatlakoztatni. Ronda nehéz munka. Nem bírtam. Nem is a fizikai része miatt, hanem mert nem engedett élni, csak bántott állandóan. Ott is volt politika, lent a műhelyben. A Schadek meg nem mert segíteni. Sőt: volt ott egy buzi mérnök, aki közvetlenül a műhellyel foglalkozott, és akinek valahogy én nem voltam szimpatikus. Fél év után gyorsan átmentem lakatosnak. Mechanikus műszerész tanulónak. Ott már nyugtom volt. Csak egy KISZ-titkár volt, az se nagyon foglalkozott velem. Hát csak mint az inasokkal, csak annyit. Rengeteg palackot cipeltem, rengeteg falat véstem, nehéz dolog volt.

Nehéz évek voltak azok Debrecenben. Volt egy váltás fehérneműm, ami rajtam volt, és így mentem, így lettem elküldve. Fiam mehetsz. Pénzünk nem volt. Ötven forint étkezési pénzt kaptunk csak mint inasok. Abból tartottuk el magunkat. Az volt a szerencsém, hogy akkor engem a Szveticsben már ismertek, beajánlottak egy családhoz, és ez engem az igazgató javaslatára fölvett ingyen lakni, annak fejében, hogy matematikára és fizikára tanítom a végzős lányukat. Közismert család volt egyébként. A Magyar Rádió karnagyának a nevét nem tudom, ismered-e? Annak az apjához, a Mikinek — úgy hívták, hogy Miki — a szüleihez kerültem. Az öreget meg úgy kellett hívni, hogy apika. Ha jöttek vendégek, akkor nekem is apikának kellett mondani. Öreg volt már, jópofa, jó lelkű ember mint a zenészek, karmesterek általában.

Hát ott laktam akkor náluk, az apikáék lányát tanítottam, amikor igény volt rá.

A szobám egy kis cselédszoba volt csak, olyan másfélszer másfél méteres, éppen hogy befért valami kis rökamiészerűség. Volt benne egy kályha, de abban nem lehetett tüzelni, mert nem volt kémény. Akkor azt csináltam, hogy lukacsos téglát, behúzgáltam ellenálláshuzallal, és akkor árammal ókor-ókor szabad volt befűteni. Egyébként hideg volt, sokat fáztam ott. Meg éheztem is. Ötven fillérért kaptam naponta ebédet az Atomkiban, ez aránylag normális volt, a reggelit, vacsorát viszont nekem kellett az ötven forintból biztosítani. Akkor kezdtem a lordok házába járni. Paradicsomos káposzta, kelkáposzta egy hetven, adag zaft harminc fillér, egy szelet kenyér harminc fillér. Majdnem mindig ez ment, kalkuláltam, hogy holnapra is jusson. Sőt, akkor még úsztam is, sportszerűen jártam uszodába, direkt azért, hogy kicsit fejlődjek fizikailag, mert le voltam maradva. Meg hát szerettem mozogni. A lány közben leérettségizett, és akkor apikáéknál finoman tudtomra adták, hogy most már nem kellek. Jött a következő páciens a helyemre, akit befogadtak, a Szellő Lajos. Őt énekelni tanította az apika. Akkoriban divatban volt a munkásművészek patronálása. A Szellő Lajos kútfúró brigádtól jött, az egyik szocialista brigád fölküldte Apikához, hogy foglalkozzon vele, mert nagyon jó hangja van. Hőstenor hang. Később aztán Pest is megismerte itt az Operában.

Ez után egy vasutas családhoz kerültem. Ott is korrepetáltam egy fiút. Egyke volt, nagy sportoló, csak éppen nem ment neki a matematika. Az apja mozdonyvezető volt, mindig mesélte, hogy az milyen előkelő, fehér kesztyűs szakma. Az asszony pedig női szabó volt. Jól ment nekik, a fő utcán laktak, akkor Vörös Hadsereg útnak hívták a mostani mai Piac utcát. Ott is egy sezlonyon voltam. A fiúval foglalkoztam, ezért lakhattam ott. Ott történt meg velem egy kínos eset. Az asszony mondta, hogy itt van a régi kenyér, azt ha kell, lehet nyugodtan fogyasztani. Én abban tudatban voltam, hogy ott ami kenyeret kitesznek, az már nem kell, minél szárazabb, annál kevésbé kell, és rájártam erre a száraz kenyérre. Kemény volt, de kis áztatás után jó volt. Egyszer vasárnap — ők külön ebédeltek, ilyenkor én mindig elmentem — az asszony rántott húst akart csinálni, kereste a prézlinek való kenyeret. Hát hol a kenyér? Akkor nagy szemlesütve bevallottam, hogy hát én úgy tudtam, hogy azt szabad enni, és én arra rájártam. Na, attól fogva aztán minden vasárnap megfogtak, megsajnáltak úgy látszik, és akkor ott, velük ebédelhettem. Húslevest, annak rendje és módja szerint. Sőt mi több: a ház alsó részén lakott egy öreg ezredes, régi katonatiszt, és mikor ezt megtudta, akkor kézen fogva elvitt engem egy vendéglőbe — akkor voltam életemben először vendéglőben — és ott rendelt ebédet, egy pikoló sört nekem, meg kávét, és azt ott akkor el kellett fogyasztanom. Aztán vasárnap vagy ők hívtak meg ebédre vagy a vasutasék, ahol laktam.

Közben inasként, egy éve dolgoztam mint ipari tanuló, még egyszer megpróbálkoztam az egyetemmel. Jelentkeztem fizika szakra. Volt, aki nyomott is, a Szeléék révén az intézet igazgatója, a Szalai professzor is javasolt, de nem sikerült. Nem ment, nem ment. Akkor kapott az intézet egy személyzeti főelőadót, egy pártfunkcionáriust, aki még a Szalai professzornak is dirigált, egy nagy parasztot. Érted? És az, a képmutató gazember, azzal adta át a munkahelyi javaslatot a zárt borítékban, hogy „Igen, igen javasoljuk Apatíni elvtárs, természetesen…” És közben be volt írva az, hogy mi volt az apám, és hogy nem javasolnak. Ez úgy derült ki, hogy én két helyre is beadtam a jelentkezésemet. A debreceni mellett bemondtam a miskolci egyetemet is. Amikor fölbontottam a borítékot, megtudtam, hogy el vagyok vágva.

A szakmunkásképzőt elvégeztem, fölszabadultunk. Hárman voltunk akkor ott az Atommagkutatóban, akik érettségivel tanultak szakmát. Arról volt szó, hogy aki a legjobban végez, azt tartják meg. A vizsgám jól ment, jó jegyeim voltak, jól rajzoltam. A vizsgabizottság elnöke egy nagyon vonalas fickó volt, a marxista tanfolyamon jól beleverhették a fejébe ezeket az alap és felépítmény, társadalmi viszony meg ilyen dolgokat. Politikai kérdés is volt. Na most itt jött be megint, amit a Tóth igazgatótól tanultunk Hajdúnánáson. Ez az elnök csak nézett: nagyon jó, nagyon jó… így végig. Aztán végül az eredményhirdetés: hát az egyik társam közepes, a másik meg négyes lett. Apatíni kitűnő. Odaadja a bizonyítványt… „Ó ezt nem adom magának — azt mondja — magának nem ez jár.” Hát mi? — „A piros jár” — azt mondja. Megyek vissza az Atomkiba, és ott közlik, hogy nem, már fölvettük a… másik társamat. Hát mondom, nem erről volt szó. Nem baj, szélnek voltam engedve.

*

Közben a szüléimről: mikor már kicsit összeszedtük magunkat Tedejen, a második évben, próbálkoztunk, hogy haza tudjunk menni. De az volt az akadálya, hogy a házban lakott a Vida Antal, a tanácselnöknek valami retyerutyája, a tanácsban volt valami korifeus. Nem engedtek be bennünket. Ötvenhat-ötvenhétben már vissza lehetett menni a határsávba. Anyu személyesen is volt Szántón, de nem sikerült. Apu kérvényt írt, mindig elutasították. A keze akkor még nem volt amputálva, két ujja közé beszorította a tollat, és úgy írt. Könnyítette a dolgát, hogy ő egészséges korában, amikor még ép volt a keze, nem csuklóból írt sosem, hanem könyökből. Látod, egész normális az írása. Nagyon szép írása volt neki. Később még amputált kézzel is tudott írni. Be tudta fogatni a tollat a kezével, sőt elektronikus műkeze is volt, tudta csukni, nyitni a tenyerét.

Aztán nagy hercehurca után mégis sikerült elérni, hogy visszamehessünk. Itt is ismeretség segített. Anyu valami ismerős révén írt egy magasabb rangú rendőrnek, az felülvizsgálta az ügyet, és az ő utasítására Bajáról — az volt a központ akkor — megkaptuk a engedélyt, ötvennyolcban vagy ötvenkilencben, nem tudom pontosan, hogy visszamehetünk Hercegszántóra. Ezt megelőzően viszont kellett egy nyilatkozat, ez másolatban itt van, hogy a lakó befogad bennünket. A saját házunkba. A szántói házunknak volt egy kisszobája, egy földes, talán háromszor három méteres, kis helység. Ezt ajánlotta föl a lakó, de úgy, hogy oda nem a konyhából, hanem hátul, a spájzon át lehetett bejönni. Ajtót vágtak a spájz és a kisszoba közé. Tehát a kamrán keresztül lehetett közlekedni. Megtaláltuk a régi vaságyat, az valamikor a nagymama emeletes ágya volt. Apunak volt egy ágya, tehát összesen három ágy volt. Mi gyerekek, ha összejöttünk volna, nem is tudtunk volna hol aludni, csak vagy az egyik, vagy a másik, vagy a harmadik, vagy a negyedik. Ezt meghaladóan volt még egy kisláda, de nem az, amin én aludtam Tedejen a csurmában, hanem egy valamikori lőszerláda. És még egy könyvszekrényt is megtaláltunk. Ez volt a kisszobában, plusz egy sparhelt. Hogy az honnan volt, azt már nem tudom. Így sikerült berendezkedni Hercegszántón. Mivel a kisszobába a konyhából lehetett valamikor bejutni, ott volt egy ajtó, azt most be kellett zárni, és azt eltorlaszoltuk a szekrénnyel. Tehát így voltunk leválasztva a lakónktól. Volt úgy, hogy jöttek vendégek néha, régiek, és hát azért olyankor intimebb beszélgetések is voltak, hogy mi történt, hogy történt, amit nem akartunk a tisztelt lakó tudomására hozni. Akkor apu bekapcsolta és hangosra tette a rádiót, és a lakó azt hallhatta, de nem őket. Később én kivetettem a hangszórót, és ráakasztottam az ajtó fölső, a székrény fölött kiálló részére, az egész ajtó rezonált, és így, szép hangosan próbáltuk a lakó tudomására hozni, hogy hát ne bennünket figyeljen, hanem a rádiót hallgassa inkább. Sőt, később ez addig ment, hogy állandóan szólt a rádió, éjjel-nappal, nem annyira befelé mint kifelé irányozva, tehát próbáltuk egy kicsit a lakó tudomására hozni, hogy örülnénk neki, ha elmenne.

Aztán később csak-csak megértette, nem tudom már meddig laktunk így, elég sokáig. A család ott nem tudott összejönni. Én is keveset voltam otthon, nem is lehettem, mert nem volt helyem. Gimnáziumba jártam Kecskeméten, meg akkor már Debrecenben voltam mint inas, aztán Pesten proli. Ha alkalmasint haza mentem — haza? — hát Hercegszántóra. Akkor arra emlékszem, hogy nagyon mostoha körülmények voltak, rossz levegő, hideg, barátságtalan volt az egész. A húgom szintén Debrecenben volt, a nővérem pedig akkor, azt hiszem, már végzett mint ápolónő, Pesten, a Nádor utcában lakott, ott volt egy nővérszállás. Az öcsém egy darabig még otthon volt, azután ő is a piaristákhoz került kollégiumba, három évvel később mint én. Ő valahogy gyakrabban volt otthon.

Egy-két dolgot még megtaláltunk a padláson. Az Auer-lámpát, például, amire emlékszem. Apu vette legénykorában, amikor uvarolt anyunak. Ő goblein-képeket hímzett, művészi fokon csinálta ezeket esténként, és akkor még nem volt a villany bevezetve a faluba. Volt viszont az Auer-harisnyás petróleumlámpa, ami igen erős fényt adott. Azt a padláson megtaláltuk. Akkor mit találtunk még meg? Hát a vadászfegyvert, amit annak idején apuval — mondom: én voltam a kéz, ő volt a fej — lezsíroztunk és a bőrtokjában a kamra bejárata fölé befalaztuk. Volt egy nagy kád a kamrában, azt annak idején a helyszínen rakták össze. Apu végig attól cidrizett, hogy ha valaki a téeszből el akarja vinni a kádat, akkor megbontja a falat, kiderül minden és odavész a vadászfegyver. Hát nem bontották meg, a nagy kád is a helyén volt.

Emlékeztem rá, és mondtam neki, hogy annak ott kell lenni, nem bontjuk ki? Erre mondja apu: „Honnan tudsz te erről?” Mondom: „Hát én csináltam veled, apu!” Amikor a lakó nem volt otthon, kibontottuk. Meglett a puska, ott volt a helyén.

Nem tudom már pontosan, hogy hogyan sikerült a lakótól megszabadulnunk. Azt tudom, hogy az egész falu ellene volt, nagy nyomás nehezedett rá. Hát a szomszédok is, a két tanú, akik aláírták, hogy a lakó beenged oda… ők is elhíresztelték ezt a faluban, hogy ilyen történhet egy nyomorékkal a saját házában. És főleg: szerették aput meg anyut, az egész falu nagyon szerette. És hát valóban megindult a nyomás, hogy a lakó menjen onnan ki a francba.

És amikor már kimentek, akkor átvettük a nagyszobát meg a konyhát is. Egy-két eredeti bútor — egy gyönyörű szép faragott kredenc például — még megmaradt, a többit meg kaptuk, hogy honnan, azt már nem tudnám megmondani. Kaptunk ágyat, meg ilyesmit ismerősöktől, hogy mégis el tudjunk valahogy indulni, most már a nagyszobában is, meg a konyhában is. Később aztán sokat könnyített a helyzetünkön, hogy anyu először a gyereknapköziben kapott állást, mint felügyelő tanár, és utána nagysokára engedélyt kapott arra is, hogy tanítson. Nagyon szeretett tanítani. Azt hiszem, vagy nyolc-tíz évet tanított még. Szerették a tanárok meg a diákok is. Amikor nyugdíjba ment, nagyon szépen búcsúztatták.

Hercegszántón kedves emlékem fűződik a Ferenc csatornához. Én Debrecenben rendszeresen úsztam a DKSA-ban, hiányzott az úszás, kimentünk apuval a csatornához. Az ott valami három kilométeres rész, körülbelül a zsilip és a híd között. Sose felejtem el, a meleg nyárban hínáros volt nagyon a víz, de hát olyan félméteres rész középen mindig szabad volt. Ladik is volt. És akkor apu még valahogy az evezőlapátot meg tudta fogni, bepréselte a kezébe egyik oldalon, a másikon is, és úgy tudott evezni. Én úgy úsztam mögötte, hogy nem gabalyodtam bele a hínárba, és akkor úsztunk, én úsztam, apu meg ladikkal ment előttem. És nagyon büszke volt rá, hogy bírom. Hát persze, hogy bírom, naponta négyezer métereket kellett leúsznunk, semmi ez a távolság, három kilométer volt körülbelül. Másik emlék is maradt bennem, de ez már később, a hatvanas évek dereka felé lehetett, vagy még később, a hetvenes évek elején volt. Az öcsém, ő mindig kocsival járó ember volt, levitt bennünket Szántóra. A házat akkor már eladtuk, csak látogatóba mentünk, anyu egyik tanítványánál szálltunk meg, őt ott mindig szívesen látták. Nos, akkor én nagyon vágytam rá, hogy visszamenjek a szőlőbe, oda, arra a környékre, ahol kiskoromban voltam apuval. Hogy megtaláljam a kutat, meg egy kis domb is volt ott valamikor, azon egy kis kunyhó a szőlőben. Nem is olyan kicsi, négyszer hét méter, előtér meg kemence volt benne. Valamikor a német menekülteket lakatta ott apu. Kis erdő is volt ott régen. A Temető utcától olyan két-három kilométerre volt, mindjárt a határ mellett. Anyuék mondták ugyan, hogy ne menjek, nincs ott már semmi. Nem baj, mondom, ha kipusztult is a szőlő, az a környék akkor is ott van. Nagyon vágytam rá, és kiszaladtam oda. És valóban. Teljesen sík volt a terep, egy dűlőút nem volt… Semmi. Csak sík terep, szántóföld és egy kis ösvényszerűség, ahol a határ ment. Egy olyan érzék halt meg akkor bennem… Már ez sincs. Akkor azt mondtam, az egész Hercegszántó, úgy ahogy van, nem érdekel most már.

*

Debrecenből haza mentem, anyuék akkor már Szántón laktak. Mondtam otthon, hogy az Atomkiból kirúgtak, végeztem, hiába hogy én voltam a kitűnő a hármunk közül, mégsem engem tartottak benn, akkor most mit csináljak? Hát akkor fiam, menjél Pestre. Ez már, úgy emlékszem, hatvanban volt, és akkor tényleg egy váltás fehérneművel és egy nadrággal meg egy kis bőrönddel följöttem Pestre. Jártam, több mint egy hétig, majdnem két hétig a különböző gyárakat, sehol nem vettek föl. Pedig kiváló minősítésű szakmunkás bizonyítvánnyal rendelkeztem. Nem volt hol laknom, a pályaudvarokra jártam, a Keletibe és a Nyugatiba. Nehéz idők voltak ezek. Razziák voltak mindig, ha jöttek rendőrök, egyből menekülni kellett, mert kizavartak. Akkor hazamentem anyuhoz, mondom anyukám, nem sikerült, nem vettek fel. Hát az baj. Azt mondja, van nekem, egy ismerősöm a MOM-ban, a Czánki, az énnekem osztálytársam volt. Ő volt a legbutább gyerek az osztályban, tizenkilences vörös kommunista. Hát menjél hozzá fiam. És akkor elmentem a MOM-ba, kerestem a Czánkit, modtam, én vagyok a Brankának a fia. Hú, hát akkor jó! Egyből fölvettek. Mondom, az a baj, hogy én műszerész vagyok. Az meg esztergályos főnök volt ott, műszakvezető. Nem tesz semmit, azt mondja, majd esztergálni fogsz. Így. Gondold el, elég nehéz volt, mert inaskoromban tanultam esztergálni, de hát önállóan nem nagyon dolgoztam, az az igazság. No, és akkor ott a MOM-ban, egyből három, váltott műszakba kerültem. Lakásom is lett, apu egyik régi ismerőse, a Rippék befogadtak. A Ripp Miksával apu valamikor lóügyekben volt kapcsolatban. Ott laktam néhány napig, amíg sikerült valami lakást szerezni, albérletet kinn Budaörsön, a Gazdagréti úton. Ez egy szűk kis szoba volt, éppen befért egy rökamié, meg egy kis szekrény, slussz, semmi más, még a fal is úgy volt hozva, hogy a vécé ott volt mellette, állandóan zúgott. Attól függetlenül, mint boldog fiatalember laktam ott, és hát elég szépen fizettem a két-háromszázforintos lakbért, ami sok volt akkoriban, és onnan jártam be dolgozni három műszakban.

Alighogy följöttem, még hatvan őszén behívót kaptam. Előtte én megkérvényeztem az egy éves felmentést, a törvény szerint az az első szakmunkás évben járt, úgy volt, hogy akkor nem hívnak be. Igenám, csak hogy mivel direkt behívót kaptam, mégis le kellett mennem Bajára a kiegészítő parancsnokságra. A végén létszámfeletti lettem, és nem hívtak be. Visszatérve, láttam, a cuccom mind ki volt téve, és mondták, sajnos a szobát már kiadták másnak. No, most akkor mit tegyek? Kezdődött a második csőlakásom vagy két héten át. Nagyon nehéz volt akkor albérletet találni. Jártam a Nyugatiba, a Keletibe. De a rendőrök akkoriban keményebbek voltak. Volt egy kis papír bőröndöm, egy váltás fehérnemű, volt egy pulóverem meg valami tisztálkodási cucc, szappan, törülköző, ez volt minden vagyonom akkor. És közben három műszakban dolgoztam a MOM-ban proliként. Ráadásul ez késő ősszel volt már. Úgy volt, hogy bent a MOM-ban zuhanyozhattam, megborotválkozhattam, de nem lehettem ott. A Keleti meg a Nyugati pályaudvarokat elég jól fűtötték akkor, ott a padon elfeküdtem vagy ültem és úgy aludtam, mikor nem éjszakás műszakban dolgoztam. Az könnyebb volt, amikor éjszakás voltam, mert akkor napközben nem volt razzia, jobban tudtam pihenni. Éjszaka viszont az volt a probléma, hogy a rendőr kétóránként megjelent, kizavart, mert nem volt jegyem. A többieket is, rengetegen voltunk. Akkor nem úgy volt mint most, hogy hagyják a csöveseket nyugodtan. Ott volt a kis kofferom, mintha utazó lennék valóban, az igazolvány, munkahely minden megvolt, nem voltam munkakerülő, tehát mint állampolgár rendben voltam. Így csak mindig fölszólítottak, hogy tessék kimenni, ha nem utazik. Kizavartak. Rendben van, akkor az ember álldogált egy kicsit és visszament, de az rizikós volt. Jobb volt átmenni a Nyugatiba vagy onnan a Keletibe. Egyikből a másikba. Elég mozgalmas időszak volt. Ahhoz hideg volt már, hogy kint aludjon az ember a padon.

Reggelig valahogy kihúztam. De benn a munkahelyemen kiszúrták. Látták rajtam, hogy fáradt vagyok meg nyamvadt vagyok meg mit tudom én… Jó kollegális kapcsolatban voltam ott a többi proletár társammal, hogy így mondjam, egy a sok közül, tulajdonképpen rangon aluli, mert én vidéki voltam. Mindenki segített, kerestek, csak nem találtak lakást. És akkor egyszer azt mondta nekem az egyik kollegám, hogy ide figyelj, hát a raktárban van hely. Volt egy kis fűtött raktár a műhely beszögellésében, arrafelé lehetett kimenni műszak végén, és abban volt egy betegszállító hordágy a szekrény mögött. Mondta a társam, hogy jelentkezzél állandó délutáni műszakra. Az mindig volt, az a legrosszabb műszak. Aki a három műszakot csinálta, az tudja. Akkor este elmész zuhanyozni, és mikor mész hazafelé a délutáni műszakkal, tíz óra után, akkor nem balra mész, hanem jobbra, be a kis raktárba, azt mi nyitva hagyjuk. Eloltod a villanyt, kihúzod az ágyat, és megvagy reggelig. A reggeli műszak amikor jön, akkor szépen megint fölmész a mosdóba, átöltözöl, mit tudom én, és az éjszakai műszakkal ki tudsz menni a MOM-ból. Vigyázni kellett, ott nem lehetett bármikor ki- meg bejárni, a MOM valamikor még egy katonai üzem volt, tudod. A délelőttöm gyakorlatilag szabad volt, és akkor eljártam a lordok házába meg a csoszogóba. Ezeket a talponállókat, köpdösőket így hívtuk annak idején. A lordok háza a körtéren volt, oda az öreg lordok jártak, szintén csőlakók. Arra kellett vigyázni, hogy nehogy kimenjél vagy elmenjél kenyérért, mert mire visszatértél, már ráharaptak a megmaradt kajádra és elvitték. A csoszogó az a Petőfi hídnak, ha Buda felé megyek, a jobboldali részén volt, egy olyan körépület. Ez egy fokozattal jobb volt. Az is randa volt, de lehetett ott tejeskávét kapni olcsón, főzeléket meg ilyesmit. Jó volt ilyen szempontból. Hát nekünk jó volt.

Két hétig így voltam a raktárban, ott aludtam. Akkor az öreg Czánki, a műszakvezető, aki engem fölvett a MOM-ba, ezt megtudta, és akkor odajött és éktelenül leszúrt, hogy nem szégyellem magam, hát hogy gondolom én ezt, hogy ott alszom, meg mit tudom én mi. Ha valami bajom van, mért nem szólok neki? Na ide figyelj, azt mondja, most nem mész sehova, hazajössz velem Budakalászra. Mert ott lakott. Anyunak az osztálytársa volt, meséltem neked, de mivel tizenkilences szekfűs vagy mit tudom én mi volt annak idején, egész jól föltornázta magát, műszakvezetői beosztása volt ott a forgácsolóban. Tehát ő vett engem föl és ókor-ókor még segített is egy kicsit, de csak addig, amíg proli voltam. Nos, akkor kint laktam Budakalászon. Ez azt jelentette, hogy nap mint nap fél négykor keltem, hogy háromnegyed hatra beérjek. Akkor még fapados HÉV-vel lehetett jönni. Hideg volt, az egész telet ott töltöttem. Az öreg Milka néninél laktam. Szerb asszony volt, aki ismerte az anyut is, meg mindent, tehát úgy voltam ott tulajdonképpen, mint egy ismerős. Fűtetlen szoba volt, és elég mostoha körülmények, de azért jó volt, a csőlakáshoz képest tökéletes. Akkor ott laktam addig, amíg ténylegesen be nem hívtak a következő év májusában katonának.

Akkor már benn kellett maradni. Mivel érettségizett voltam, meg szakmám volt, sőt tulajdonképpen három is: mert mint elektroműszerész kezdtem, mechanikus műszerészként végeztem, és mint esztergályos dolgoztam. A légierőhöz kerültem. Ott a legmodernebb dolgokat tanultuk, a vadászrepülőgépeket. Volt egy féléves úgynevezett tisztes iskola, amit elvégeztettek velem. Érdekes módon, mint proli semmiféle káros megkülönböztetésben nem volt részem. A katonaságnál sem. Érted? Addig végig éreztem az üldözést, de proli koromban ez kimaradt. Körülbelül négy évig voltam így. A honvédségnél az összes repteret bejártam, és mint különleges szerelő szereltem le, őrvezetőként. Egy krumplivirágot is adtak a tisztes iskolára való tekintettel. A tisztes iskolán sokat tanultunk, és tudom, hogy amikor matematikai dolgokról volt szó, akkor a főhadnagy vagy a tiszt, aki tartotta az előadást, mindig zavarba jött, mert látta, hogy én értem, meg jobban tudom. Úgy hogy több órát nekem kellett leadni a századnak, a több tag osztását több taggal például, és akkor így egy kis tekintélyem is lett a többiek előtt. De ez nem jelent semmit, mert nem voltam KISZ-tag, KISZ-élet meg káderélet az ott is volt. Elvárták, hogy az ember politikailag is aktív legyen. Nem felejtem el a politikai oktatásokat. Olyan blődségeket mondtak ott, hogy az iszonyatos. Hogy húsz év múlva már kommunizmus lesz, meg mit tudom én… Hát ismered ezeket a hülyeségeket. Később századhoz kikerültünk, akkor repültek éjjel-nappal. Ez eléggé mozgalmas meg érdekes meg új volt, a legmodernebb technológiákat tanultam ott, úgyhogy gyakorlati, szakmai téren ez kétségtelenül jó volt. Amikor leszereltem volna, még rá kellett húzni valami három vagy négy hónapot, nem tudom pontosan mennyit. Akkor volt valami helyzet. A végén vissza kellett jönni a MOM-ba, mindenkinek a munkahelyére kellett visszajönni.

A következő lakhelyemet az öcsém menyasszonya révén szereztem. Már akkor ő Pesten volt, régi híres család lányának udvarolt. Nem tudom, menyasszonya volt-e a Kornélnak vagy csak komolyan udvarolt neki, kint Pasaréten laktak. A lényeg az, hogy a frigyből nem lett semmi. Az ő társaságuk révén jutottam el egy idős asszonyhoz, a Panni nénihez, aki akkor már özvegy volt, egyedül élt. A Tinódi utcában volt a lakása, a Petőfi-híd pesti hídfőjénél, a malommal szemben. Roppant elegáns társaság volt mindig nála, ami kis társasági viselkedés ragadt rám, stílusban, beszédben, mozgásban, azt én mind ott kaptam, És ő nagyon megszeretett engem, a Panni néni. Segítettem is neki, ha kellett fát hordani meg ezt-azt. Ha pedig társaság volt, én voltam a kisinas, főztem a teát, meg a kávét, ezt is ott tanultam meg. A feleségemet is ott ismertem meg, a Dórikát. Egyszer születésnapi ajándéknak kaptam, hogy egy csinos kislánynak fognak bemutatni, a Gebei Ferenc ügyvéd lányának, a Dorottyának. Az öreg a Gebei nagyon rátarti volt. Bocskaitól kapták a nemességet annak idején. Erősen reformátusok voltak, hajdúságiak, a felesége szintén odajárt ebbe a társaságba. A Dórikával megszerettük egymást, összeházasodtunk, így kerültem ebbe a családba. Az anyósom nagyon szeretett engem, de a Gebei nehezen fogadott el. Lehet, hogy azért, mert ők református vőt szerettek volna.

Közben jártam a MOM-ba. Nehéz volt, három műszakban kellett esztergálni. Tipikus proli életet éltem, azzal a tarkítással, hogy tulajdonképpen ágybérlő voltam a Panni néninél. Őt is zsenírozta, hogy proli vagyok, ő is szerette volna, ha én egyetemre kerülök. Hát mondtam, hogy ez reménytelen dolog, próbáltam már többször, de nem vagyok káder, és hiába… A Panni néni mégis biztatott, így aztán a vége az lett, hogy nemcsak a feleségemet, az egyetemi felvételemet is neki köszönhetem. Elmondom, hogyan történt.

A MOM-ban volt néhány gyerek, akik mint káderek: a KISZ-titkár, a helyettese meg ilyenek esti iskolán tanultak. Képezték őket. És ezek jöttek hozzám, én pedig segítettem nekik matematikából, fizikából, kémiából. Ez nekem nagyon ment, kapásból oldottam meg példákat, és pedagógiai érzék is van bennem. Én nem annyira arra figyelek, amit én mondok, hanem arra, amit ő mond, akinek magyarázok, és akinek tényleg meg kell érteni azt, amit mondok. Érted ezt? Nem érted. Nem baj, te pedagógus vagy. Tehát foglalkoztam néhány gyerekkel, ez úgy eljutott az oktatási osztályra, és akkor jöttek, hogy hát van érettségije, nem akar tanulni? Csodálkoztam is rajta, hogy hát hülyék ezek, nem tudják, hogy… Aztán tudtam csak meg, hogy ha az ember, nem tudom én hány évet ledolgozik, akkor már nem a szüleit nézik, nem azt nézik, hogy a piárban végzett, csak azt, hogy munkás. Akkor már a származásom éntőlem adódik. Érted ezt? Én mint munkásfiatal jelentkezhettem az egyetemre. Mondom a Panni néninek, hogy jelentkezem, meg javasolnak is. „Jaj de jó, Ferikém, akkor be fogsz jutni az egyetemre.” Igen, de baj van, mondom, hát se KISZ-tag nem vagyok, se párttag, semmi. Nem fog ez menni most sem. „Nem baj Ferikém — azt mondja — írjál valamit magadról, de minél kevesebbet! De egy mondathoz ragaszkodj, szó szerint így írd: tagja vagyok a KISZ-nek és a szakszervezetnek.” — így mondta nekem. Kiderült, hogy ez tényleg olyan kulcsszó volt, ami mindent megnyitott előttem. A MOM-ból én már vállalati javaslattal, mint munkáskáder, nem mint ikszes mentem. Ha jól tudom, mi akkor úgy voltunk Debrecenben, hogy az ottani MTH-ba tartoztunk, de törzsállományilag tulajdonképpen a budapesti Hernád utcai műszaki továbbképző iskolában voltunk bejegyezve. Tehát itt képezték az érettségizett ipari tanulókat. Amikor a MOM-ba jöttem, akkor én ezt az iskolát mondtam csak be, a debrecenit nem. Úgy néz ki, hogy a millapom ott maradt Debrecenben. Itt szűz lappal kezdtem. Mint melóst, sose kádereztek le.

Szóval hatvannégyben jelentkeztem, beírtam KISZ-t az önéletrajzomba, annak ellenére, hogy soha semmi közöm nem volt hozzá. Ez volt az egyetlen alku az életemben. Sőt, úgy írtam be, hogy édesanyám nyugdíjas pedagógus, és az apám is nyugdíjas. Nem írtam, hogy katonatiszt. Na és most kapaszkodj meg. Felvételi. Hát pesze a szakmai rész az ment simán. Jött a politikai, attól féltem. Mindig ott buktam meg. És akkor mondja a kiszes: „Látom, hogy KISZ-tag, mondjon valamit a KISZ-életről.” Hát mondom, tulajdonképpen még csak most alakul, sok a probléma, majd megoldjuk, meg valami ilyesmi. „Értem, értem, értem. Hát csak így tovább. Föl vagy véve.” Így mondta nekem az a faszi. Hát ilyen se volt még az életemben.

Egy darabig még ott laktam az albérletében, aztán egy kellemetlen félreértés miatt tovább kellett állnom. Végeztem az egyetemet, az utolsó előtti évben nősültem meg. Karcsi bácsi amikor megtudta, hogy egyetemre jelentkeztem levette rólam a kezét, azzal, hogy én most már nem leszek közéjük való. Ettől függetlenül, proli életet éltem továbbra is, műszerészként váltott műszakban esztergáltam reggel hattól kettőig, vagy kettőtől tízig vagy tíztől reggel hatig.

Ez így ment egy darabig, pedig járt volna állandó délelőtti műszak, hogy délutánra tudjak menni egyetemre. Aztán nemsokára állandó éjszakásként dolgoztam, hogy napközben tudjak tanulni, és az esti előadásokra bejárhassak. Az utolsó években már fönn voltam az irodaházban. Rengeteg rajz volt az utolsó két évben, egyszerűen fizikailag nem bírtam úgy, hogy éjszaka dolgozom. Mentem a KISZ-hez, a párthoz, a szakszervezethez, a munkaügyire is, hogy segítsenek valamilyen munkához, mert nem tudom így befejezni az egyetemet. És akkor fölvettek a munkaügyre. Addig nekem mint állandó éjszakásnak szép fizetésem volt, a százalékot is mindig leadtam pontosan, háromezer forint körül kerestem. Amikor fölmentem az irodaházba, ott levették a fizetésem a felére, ezerkétszáz vagy ezernégyszáz forintot kaptam. De nekem az fontos volt, hogy az egyetemet befejezzem. A diplomatervem különleges volt, a prof szerint is sok eredeti gondolat volt benne. A munkaügyis vezetőm, akinek tulajdonképpen köszönhetem, hogy az egyetemet be tudtam fejezni, felajánlotta, hogy írjunk közösen szakcikket az én témáimból. Akkor én úgy gondoltam, hogy nem adom a nevemet ehhez. Egy darabig a munkaügyön voltam, onnan aztán az egyik évfolyamtársam fölvitt a fejlesztési osztályra. Nagyon jó hely volt az akkor szakmai szempontból. Pneumatika, hidraulika, célgépesítés, tömeggyártás, mind a mi reszortunk volt. Tanfolyamokra, mérnöktovábbképzőre jártam, annyira, hogy én aztán ott befutott mérnökként dolgoztam elég sokáig, egészen a módszerváltásig. Akkor megváltozott az életem.

*

A hatvanas évek vége felé megkezdtük szentendrei házunk birtokbavételét. Ez örökség volt, még Tedejen voltunk, amikor nem sokkal a csurma után örököltünk Irén nénitől egy házat Szentendrén. Irén néni anyu nagynénje volt, nagyon szép háza volt neki a Futó utcában a Duna-part felőli részen. Én jöttem föl anyuval még Tedejről, amikor Irén néni már nagyon beteg volt. Nagyon szerette anyut és mondta neki, hogy a házat rá fogja hagyni. És akkor ehhez tanúként a lakókat hívta, mert a ház lakott volt, éppen ez volt vele a baj később, amikor az Irén néni meghalt, és mi oda beköltözhettünk volna. Lakott ott egy kántortanító, a Gyapjas, meg egy cigány család. A családfő a tanácsnál dolgozott, valami funkcionáriusként. A tanítónak a fia is ott lakott egy ideig, a hátsó kis kamrában, kislakásnak hívtuk azt a részt, a Futó utcára nézett. A tanító jóindulatú volt, aránylag normálisan viselkedett, úgy emlékszem, olyan harmincezer forintot követelt a lelépésre, meg is kapta, és akkor kiment a Duna felőli részből. Ehhez tartozott akkor egy kisszoba, konyha és egy nagyszoba. A másik családdal rengeteg probléma meg veszekedés volt, azt tudom, az nagyon megkeserítette az életünket.

Hatvanhétben, amikor én megnősültem, akkor először mi abban a kislakásban kezdtük meg ifjú házaséletünket, aztán nemsokára jöttek anyuék is. A hercegszántói házat eladták, én mint három műszakos proli sajnos nem tudtam részt venni a költözésben. Később fájt ez nagyon, mert akkor ott rengeteg irat meg emlék eltűnt. Raktak egy nagy tüzet, és mindent, ami a padláson volt és éghető volt, azt ott elégették. A nagyobb értékek, persze, a csurma idején pusztultak el, a régi, igen értékes könyvek, ritkaságok a padlásról. Amikor visszakerültünk Szántóra, akkor hallottuk, hogy hogyan kótyavetyélődtek el a könyvek, széttépték lapokat, élesztőt árultak benne például.

A szántói ház ára jószerint a költözésre volt elég anyuéknak, apu egyik keze már amputálva volt akkor, a jobb kezét vették le először. Később amputálták a másikat is, mert a röntgenfekély miatt annyira zsugorodott. Akkorra már neki nem volt se keze se lába. Közben ment a veszekedés a cigánylakóval, hogy ki megy ki, kié az udvar, meg egy csomó ilyen dolog miatt. Pökhendi volt, megvoltak az összeköttetései a tanács felé, tartotta magát nagyon keményen. Elég nehéz évek voltak azok, de már nyugodtabb körülmények között. Szentendrén eléggé jól berendezkedtek szüleim, már örültek is egy kicsit az életnek.

Nagy protekcióval sikerült elintézni orvosi úton, hogy apu műkezet kapjon, nagyon drága dolog volt még az akkor. Bioáram volt benne, ami az izmokat működteti, azt érzékeli egy kis computerszerűség, az működtet egy motort, ami a kezet csukja-nyitja. Így képes volt arra, hogy kezet fogjon, megfogjon dolgokat. Akkor bennem is élt még sok ilyen alkotói vágy, én is terveztem műkezet, de aztán nem tudtam kivitelezni. Aztán hatvankilencben valami oknál fogva be kellett apunak vonulni kórházba. A húgomhoz került, aki akkor orvos volt a törökbálinti tüdőszanatóriumban. Egy kis külön szobában volt ott apu. Szépen beszéltek vele, ápolgatták, és akkor egyik percről a másikra… Mondták, az ápolónő éppen bent a szobájába, apu kért valamit, egy pohár bort vagy sört, nem tudom már, és mire az ápolónő kitöltötte, ő egyik percről a másikra meghalt. Tüdőembólát kapott, ezt a húgomtól tudom. Hetvenkét éves volt akkor. Gyors halála volt, nem szenvedett apu. Meg is érdemelte. Ugyanekkor anyu epekő miatt, éppen Pesten volt kórházban. Ő nem tudta, hogy apu meghalt. Csak később tudta meg, mert éppen akkor műtötték volna, meg is műtötték, sikerült is a műtét. Én nem voltam akkor ott a kórházban, de a húgomék mondják, hogy akkor anyu végrendeletet írt, hogy minden négyfelé osztódjon. Anyunk ez után nem sokáig maradt a Futó utcai házban, a lakót végülis nem sikerült kitenni, olyan nagy lelépést követelt volna, hogy azt nem tudtuk megadni. Akkor a Kornél öcsém eladatta azt a gyönyörű nagy házat. Anyu Izbégre került a lakótelepre, ahol már te is jártál nála. Ott halt meg három évvel ezelőtt, kilencvenegy éves korában.

*

Kérdeztél a testvéreimről, nézzük sorban. A Kati nővéremnek jó sora volt, már előbb bekerült a Szveticsbe, Debrecenben, én akkor még a nyolcadikat jártam. Jó dolga volt, megtalálta a társaságát. Ott volt a Rétei Piroska, szintén egy ezredesnek a lánya, akkor ott volt a Rudnyánszky Lívia, az akiről már mondtam, hogy még nálunk is volt Tedejen, nyári munkán. Kitűnően végzett, orvosira nem vették föl, de ő mindenáron orvos akart lenni, mert olvasta a „Réztábla a kapu alatt” című könyvet, és őt az nagyon megfogta, mondta is, hogy annak a hatása alatt határozta el, hogy orvos lesz. Hát hogy az legyen, elment ápolónőképző tanfolyamra Debrecenbe. Elvégezte, nagyon jó ápolónő volt, följött Pestre, és itt, a Tétényi úti kórházban, itt figyeltek föl rá, hogy ő több mint ápolónő. És akkor innen javasolták egyetemre. Persze, nem Pestre, hanem Pécsre, mert oda volt összeköttetés. Úgy hogy másodszorra már fölvették a Katit az orvosira, ott végzett Pécsett. Még hallgató korában megismerkedett a jelenlegi férjével, ő is medikus volt. Pesten reménytelen volt elhelyezkedni, de nem is ragaszkodtak Pesthez, Csornára pályáztak és megnyerték a pályázatot. Ott kaptak lakást, aztán házhelyet, meg bizonyos segítséget, szép, kétszintes lakóházuk van. Tehát ők sínen voltak végig, jó kapcsolatba kerültek a falu vezetőivel, tanácselnöktől kezdve a főkönyvelőig. Úgy hogy ők aránylag jól asszimilálódtak. Elvégezték a szakorvosit, előbb a Kati lett főorvos, úgy tudom, aztán a Sándor. Ő sebész főorvos, még aktív, a Kati már nem. Egy lányuk van, a kis unokahúgom, ő is orvos, radiológus Kaposvárott.

Az Anna húgom negyvenegyes, egy évvel fiatalabb mint én. Kezdettől fogva problémás volt, mert a csurmában beszűrődést kapott. Ő is mindjárt a Szveticsbe került, de már mint fertőzött beteg. Nehezebb sorsa volt mint a Katinak. Elkülönítették, hogy ne fertőzze a többieket. Nagyon jó fejű volt, főleg matematikából meg reáltárgyakból. És mégis nehezen tudott leérettségizni, mert akkor már erősen fertőzött tébécés volt. Nagyon megviselte, hogy szinte börtönben tartották ott. Őnála így jelentkezett a csurma következménye. Tüdőgondozóba került, megetettek vele egy fél mázsa past, tudod, amit annak idején, az ötvenes évek végén, a tűdőbajosoknak adtak, és helyrejött, rendbe jött a tüdeje. Nos, akkor ő is ápolónő lett. A tüdősöket nem engedik ki mindjárt dolgozni, a környéken kellett maradni, ellenőrzés alatt, ő akkor már ott ápolónőképzőbe is beiratkozott, és mint ápolónő jelentkezett az orvosira, úgy végezte el, szintén Pécsett. Amikor anyuék már eljöttek Hercegszántóról, akkor az Anna ott lakott velük Szentendrén, és ott ismerkedett meg a környékbeli görögkeleti plébános fiával és összeházasodtak. A fiú érettségi után szakmát tanult, és a Kornél öcsém vette őt föl a felvonógyárba liftszerelőnek. Azóta is ott dolgozik nála, most már sokat van külföldön is, jól megy neki. Az Anna viszont aztán orvos lett a tüdőgondozóban, Törökbálinton, ott kaptak lakást, utána beszálltak egy társasház építésbe, már kétszer cseréltek, most Budaörsön van nekik egy szép lakásuk. Tudom, hogy ő sokáig volt alorvos, nagyon sokáig, jó orvos volt, mindenki szerette, de nem lehetett főorvos, mert nem biccentett. És a hetvenes évek közepén vagy a nyolcvanas évek elején, már nem tudom, megtörtént ez a biccentés, egyből főorvos lett és ő vezette az osztályt. Az Annáéknak egy fiuk van, műszaki pályán, villamosmérnök.

A Kornél… az külön téma. Őneki Tedejen nem kellett dolgozni, mert még kicsi volt. Hogy úgy mondjam, szociológiailag ő épp az én ellentétem. Sose felejtem el, egyszer a gazdaságban egy zetor traktorral mentünk dolgozni, kaparni kellett, ezt úgy hívták… Elől a zetor, mögötte a három kaparógép összeszerelve, mindegyiken egy néger. Semmi rugózása nem volt, nagyon rázta az embert a gép. De jó normája volt, főleg éjszaka, lehetett vele keresni. És akkor az öcsi összehaverkodott a párttitkárral — tudta mindenki, hogy a traktorvezető a párttitkár — erre az átadta neki a kormányt, hogy ő vezesse a traktort. Olyan tíz éves körül volt a Kornél, több nem lehetett. És ő ott akkor már a traktoron szépen, kényelmesen vezetett, élvezte, mi meg hátul rázattuk magunkat. Mi köptünk, amikor jött az a párttitkár-traktorvezető, ő haverkodott vele. Az ő szerencséje a volt hercegszántói orvos révén alakult, akit anyuék még fiatalkorukból ismertek. Ennek a doktornak a veje a felvonószerelő vállalat igazgatója. Ő atyai gondozásba vette Kornélt, amikor Pestre került. Először szakmunkásnak tanult ő is, majd azonnal fölvették az egyetemre ösztöndíjasnak. A vállalat igazgatói és társadalmi javaslata neki nem okozott problémát, ő ezeknek a szervezeteknek igen korán oszlopos tagja lett. Az egyetemen is lett rövidesen ismerőse, mert az emelőgépesek felső szinten kevesen vannak, ismerik egymást. Igen gyorsan végigjárta a ranglétrát, Marschall-bottal a zsebében, mint fiatal diplomás mérnök. Rövidesen az igazgató helyettese lett, majd igazgató annak nyugdíjazása után. A módszerváltáskor ő is váltott, és pozícióját megtartva, eladta vállalatát egy világcégnek. Ebbe a környezetbe is nagyszerűen alkalmazkodott. Felesége igen tehetséges közgazdász, jó pénzügyi szakember. Komoly, felsőszintű minisztériumi állása volt régen is és most is. Jól élnek, előkelő társadalmi helyzetükre tekintettel, családi kapcsolatom igen laza velük. Vigyáznom kell arra, hogy makacs fejemmel és elveimmel, magatartásommal, nehogy blamáljam őket környezetükben. Két lányuk van, főiskolai végzettséggel, külföldi gyakorlattal.

Végül magamról röviden a nyolcvanas évek végétől. Az úgynevezett rendszerváltás elején még mint fejlesztő mérnök dolgozhattam. Munkakörömben hozzáférhettem bizonyos fejlesztési-beruházási információkhoz. Ezek szerint horribilis méretű, gyakorlatilag nem fedezhető nyugati valutát kellett külföldi beruházásokba invesztálni. Végre is hajtották ezeket az önpusztító intézkedéseket. Az akkor hatezer fős ipari nagyvállalat szétesett, privatizálódott. Többszöri osztozkodás, illetve névváltoztatás után egy kis maradék része a mai napig még létezik. Hát ide kerültem én is. Mérnökre, fejlesztő mérnökre gyakorlatilag nincs szükség, visszakerültem fizikai állományba. Proliként kezdtem, s bizonyos értelemben proliként végzem. Az ötvenet már jóval túlléptem. Ambícióimat a biztonságra kellett váltanom, a gyerekeim akkor még mindannyian tanultak, és feleségem sem dolgozhatott rendszeresen. Négy gyermekem van, s ma ennek a döntésemnek is köszönhetem, hogy mindegyik diplomás lehetett. Talán majd kompenzálják apjuk betanított munkási diplomáját, aki öreg korára bátortalan lett a „váltáshoz”. Talán a csurmának köszönhetően is. Amire egyébként egy kicsit büszke is vagyok. Úgy is mint legyőzött, de úgy is mint győztes.

Jegyzetek

^*A szöveg az Apatini Ferenccel készült nyolcórás magnófelvétel szövegének szerkesztett változata.

¹ A zárójelben lévő számokhoz lásd a XIX. számú térképet.

² A tanya a tábor központjától kb. 1 km-re, észak-északkeletre volt.

³ A dohányszárítóról — vagy dohánypajtáról — van szó.

⁴ A dohányszárítótól északra volt egy bognár-, egy kovács- és egy asztalosműhely (12).

⁵ Azonos a korábbi munkásszálló épületével (4).

⁶ A tábor központi épületeiről minden irányban kb. 50 méter.

⁷ A IV. barakk északi részében, a felvonulási épület felől nyíló bejárattal volt az iroda.