Bodor Ádám: „Sosem kedveltem a személyiségek körül kialakuló kultuszokat”

Sokszor mesélt a tizenévesen megtapasztalt börtönévekről, de mi a legkedvesebb emléke gyerekkorából?

Nincsenek kiemelten kedves emlékeim. Ifjúkorom meghatározó élménye a természethez kapcsolódik, különös vonzalom ébredt bennem a hegyek iránt. Ez a kötődés aztán jótékonyan végigkísérte a fiatalságomat, az akkori idők fenyegetései elől mindig biztos menedéket jelentett.

Ma miért van szüksége az erdélyi havasok nyújtotta menedékre?

Korábban sem menedékként tekintettem ezekre a helyekre, csak lassanként azzá váltak. Ma kedvtelésből és ragaszkodásból keresem fel őket újra és újra – korai életem tényleges színtereit.

Nem idegesíti az Erdélyt hamisan idealizáló kép újjászületése, Wass Albert kultusza?

Erdélyt főleg azok képesek ma is idealizálni, akik nem ismerik, és talán soha nem is fordultak meg a tájain, ezért nem is kell őket komolyan venni. Wass Albert pedig író volt, Farkasverem című regényét ifjúkorom emlékezetes olvasmányaként tartom számon. A személyiségek körül kialakuló kultuszokat viszont sosem kedveltem, a tapasztalat pedig arra késztet, hogy illik az ilyesmit mindig némi gyanakvással kezelni.

Személyével alig van jelen az irodalmi életben. Hogyan tartja a kapcsolatot az olvasóival?

Sehogy, hacsak nem éppen maga a könyv az igazi kapcsolattartás eszköze. Annak kell helytállnia önmagáért, személyes varázsomat más területeken kamatoztatom. Természetesen ismerek önmenedzselő típusú írókat is, akiknél a látványos részvétel fontos a könyv elő- és utóéletében, de én az ilyesmitől távol tartom magam. Bízom abban, hogy a döntő pillanat, amikor a könyvet megveszik, a közreműködésem nélkül is bekövetkezik.

Van olyan történet a világirodalomban, amelyet sajnál, hogy nem az ön ötlete volt?

Nem jut ilyen az eszembe, bizonyára azért, mert nincs is. Általában meg vagyok elégedve a sajátjaimmal, másokat olvasva pedig örülni tudok egy-egy jó ötletnek.

Legújabb műve a Sehol címet viseli – ezek a novellák most kerültek elő a fiókból?

Úgy néznek ki, mintha eddig röstelltem volna őket közzétenni? Semmit sem tartok a fiókban. Csaknem valamennyi az elmúlt ősszel keletkezett.

De akár születhettek volna évtizedekkel korábban is. Hogy csinálta, hogy Erdélyben és Magyarországon is átcsúsztak a művei a cenzorok rostáin?

Áttelepülésem után Magyarországon politikai szempontból csak egy kényes írásom jelent meg – A részleg –, ha jól emlékszem, 83 késő őszén, de akkoriban itt már langyosabb szelek fújdogáltak, igaz, azért feltűnést keltett. Erdélyben más volt a helyzet, ott az írásaimat elemezve a cenzorok bizonyára röstelltek a hazai társadalmi közérzetre ismerni, a történeteimet máshová képzelték.

Műveiben a nők sokszor még a többieknél is kevésbé szerencsés alakokként jelennek meg. A Sinistra körzet Connie Illafeldje szőrös volt, négykézláb járt és állati nyelven beszélt. Kiről mintázza ezeket a karaktereket?

Szegény Connie Illafeld! Ő bizony megszívta, tényleg eléggé elállatiasodott. Meglehetősen rég írtam, ha jól emlékszem, valami kényszerkezelést lehet a bajok mögött sejteni, gyanítom, az akkori politikai rendőrség keze lehetett a dologban. Megnyugtatásul közlöm, ő kitalált személy, azok viszont, akik őt bántották, nem egészen. Egyébként az alakjaimat senkiről sem mintázom, a képzelet szülöttei, múzsáim sincsenek. Mi tagadás, van közöttük néhány kifejezetten peches teremtés is. Rossz pillanataimban születtek volna? Ha ez lenne is a látszat, van ugyanakkor néhány kívánatos nőalakom is, ők talán az ígéretes külsejükkel képesek az előbbieket feledtetni.

Többször is hangsúlyozta már, hogy teljes életet tudott élni a diktatúrában. Hogyan sikerült?

A teljes élet örömeit máig nem sikerült megismernem, röstellem, ha korábban ilyen hülyeségeket mondtam. Az viszont igaz, hogy akkoriban, bár nagyon szegényen, kötöttségek nélkül tudtam kedvemre bánni az idővel, sok mindent megengedhettem magamnak, például azt is, hogy hónapokra elvonuljak a hegyekbe.

Nem tart attól, hogy egyszer eljönnek a műveiben megrajzolt végnapok?

Nem keverném a fikciót a tapasztalható valósággal, szó sincs végnapokról. De valóban elég labilisnak látom Európa belső viszonyait, amelyekre alapozva a nyugati tájakon a világháború után a közösség jövőjét megálmodták.

Újabb elnyomó rendszer születik Oroszországban, Kínában, de az Orbán-rendszer is errefelé közelít. Ön osztozik ezekben a félelmekben?

Ennek a lehetőségét nincs okunk kizárni. A diktatúra a szabadság talaján nő ki, az igazi demokrácia jogi környezete erre is lehetőséget ad. Miközben az is igaz, hogy Kelet-Közép-Európától keletebbre a történelmi emlékezet a tekintélyelvű berendezkedések felé mutat. Ezek a társadalmak a rezignáltságuk mentén, fokozódó önérzettel rejtett ambíciókat ápolnak. Európa nyugati és keleti része között nem csak gazdasági különbségek léteznek, a mentalitásbeliek kiegyenlítődésére garanciát pedig épp a stabil gazdasági háttér jelenthet. Kérdés, hogy a fennálló kettősség mennyire feszíti szét az európai közösség kereteit, és az meddig képes az ébredező indulatokat kordában tartani.