Az író meg a vitézkötés

„Sajnálatos, hogy a nyugati szellem minden betegsége magyar elméket is megmételyezett. Nem mertük hinni, hogy magyar szellem ilyen gyógyíthatatlan kórságba essék. Hogy magyar ember ennyire sötét dekadens lehet! Hogy őserejű népnek ily vigasztalhatatlan felfogású, ily megrendítően beteges képzeletű írója támadhat! A leghanyatlóbb nemzet legdekadensebb korszakában sem íródhatott volna ennél elszomorítóbb könyv” – egy fiatal író Bolondok című novelláskötetéről írta a fentieket 1897 márciusában a Jelenkor, mégpedig valószínűsíthetően maga a folyóirat szerkesztője, Palágyi Menyhért. A megbélyegzett, kiátkozott írót Thury Zoltánnak hívták, és első ízben 27 évesen minősítették „kórságnak” azt, amit s ahogyan írt, de később mások is ezt a megvető-kiközösítő minősítést biggyesztették rá. Kell-e ezek után magyaráznom, miért születik Thuryól színrebontás – inkább szorul mentegetődzésre, hogy miért csak most, holott Thury évtizedek óta a legkedvesebb íróim közé tartozik. Nincs okom kerülgetni annak okát, mi keltett bennem éppen manapság olyan érzést, hogy ami Thuryval életének rövidre szabott idejében (1870-től mindössze 1916-ig élt) történt, számos tekintetben a bennünket övező viszonyokra emlékeztet; hogy mást ne mondjak, munkái időről időre politikai előítéletekből fakadó ízlésbeli differenciákba ütköztek.

Sokszor kellett olyan korlátokat áttörnie, amelyek a XXI. században sem ismeretlenek. Ha egy pillanatig visszatérünk a Bolondok-kötet „kritikájára”, annak Thury magyar mivoltát tagadó indulata (mutatis mutandis) kínosan emlékeztet némely, a jobboldal eszmekörében ma működő szerző vértolulásos megnyilatkozására, maga Palágyi pedig azokra a kortársainkra, akik elhivatottnak érzik magukat annak eldöntésére, ideológiai ellenfeleik vajon magyarok-e. Azóta már tudjuk, hogy Palágyi az írástudók mindenhez mindig és mindenkinél jobban érteni vélők típusába tartozott, jellemző módon például 1911 novemberében Tisza István folyóiratában, a Magyar Figyelőben ugyanilyen ádáz indulattal rontott neki a darwinizmus egész hazai irodalmának, melyet mindenestől „maradi” szellemi termék gyanánt marasztalt el – ebben az állítólag univerzális hozzáértésben szintén akadnak utódai. Más kérdés, mennyire érvényes az, amit Thury Zoltán „gyógyíthatatlan” szellemi kórságáról állított. Legyintéssel mégsem intézhetnénk el ezt az epizódot, ha az akkori idők konzervatív sajtója az Asszonyok című Thury-dráma bemutatója után nem vonta volna ugyanígy kétségbe a szerző magyarságát, csak mert az ellenkező szellemi oldal örömmel üdvözölte Thury „európaiságát”. Amikor Zlinszky Aladár a Benedek Elek szerkesztette Magyar Kritika nevű folyóiratban azt találta írni, hogy „Thury Zoltán európai színvonalon álló ember, ne mondja senki, hogy tehát nem magyar, hogy az az író, aki a nagy modern drámaírók eszmevilágában él, nem él egyszersmind magyar világban, nem érez a mi szivünkkel is. Thury Ibsennek és Hauptmannak a tanítványa. De Magyarország igenis Nyugot, és a magyar társadalom összetételében és fejlődésében ugyanaz, mint a többi európai társadalmak.” Több se kellett az Alkotmánynak (a gróf Zichy Nándor vezérlete alatt működő Katolikus Néppárt napilapjának), mint a „Nyugot” és az „európaiság” pozitív megítélése. Erre még rátett egy lapáttal valami, amitől a jobboldal vezető orgánuma szinte vértolulásos dührohamot kapott, tudniillik az, hogy nemcsak némely színikritikusok üdvözölték rokonszenvvel Thury drámáját, de a Budapesti Napló polgári-liberális főszerkesztőjének, Vészi Józsefnek a Thury-premierhez időzített vezércikke is így foglalta össze (s tette a dráma tendenciáját politikailag félreérthetetlenné): „A főhős végre-valahára egy magyar ember, aki megutálta a frázisokat s dolgozni akar a népért. Hadat üzen a társadalmi hagyománynak, küzd a humanizmus igazságainak diadaláért. Földet a zsellérnek, emberi önérzetet a parasztnak, tisztességet a szorgalomnak – ez az ő jelszava. A nemzeti egység a közös morális javak becsüléséből és a jövőbe vetett azonos hitből meríti táplálékát. A keserű igazság tehát az, hogy nemcsak hanyatlunk, hanem foszlunk is. (…) Az írott jognak egysége s az állampolgári kötelék még nem alkot nemzetet. A nemzeti egység egyetemes társadalmi öntudatot és szolidáris lelkiismeretet is feltételez. Ahol csak a múlt kapcsolja egymáshoz az embereket, ott a nemzeti bomlás van folyamatban.” Ennél visszafogottabb állítások is elegendőek lettek volna ahhoz, hogy a másik oldal hörögni kezdjen dühében, amiért Vészi az európaiságot emberi-írói mércének merészeli tekinteni. Az Alkotmány valósággal toporzékolt: „Öklünk szorul össze s kezdjük már nem is magunkban, de félhangosan szidni a szerzőt, hogy miért merészelt tollat kezébe venni, a színház igazgatóságát, hogy Hübele Balázs módjára minden elfogadható indok nélkül előadatta a darabot, a színészeket, hogy a nekik felajánlott szerepeket nem dobták a sutba. Ne gondolják se a szerző, se az intendáns, se az igazgatóság, se a színészek, hogy a magyar közönség oly bárgyú, hogy minden ostobaságot bevegyen. Mérget mernénk venni rá, hogy a külföld legkisebb színpadán is restellnének ily hitvány kompozicióju, az emberi életet, lelket, szivet oly kevéssé ismerő s merő abszurdumokkal túlontúl telitett darabot előadni. Nem akadna olyan ember, aki elfogadná, nem akadna, aki előadatná s a közönség is csak egyszer nézné meg és rögtön elítélné halálra, a legcsúfosabb halálra…” (Noha a lap színikritikusa, Dostál Károly leszögezte már mindezt, a szerkesztőség továbbra sem bírt magával, és pár nap elteltével újra nekirontott – immár nemcsak a drámának, hanem az egész Thury-jelenségnek: „Nem igaz, hogy az emberi jogokért és az igazságért küzdenek, mikor Dreyfusért lármázzák tele a világot, és Zolát sem a verizmusáért dicsőítik. Most pedig nem azért írnak ódás lendületű vezércikkeket és tárcákat Thury Zoltán lehetetlen darabjáról, mert az szép és művészi alkotás, hanem éppen, mert ennek az ellenkezője. Tehát reklámot kell neki csinálni minden áron, mivel Thury is a céhbe tartozik. Szeretném tudni, hogy a kazárlapok miért tartják a pornográfiát képben, írásban és színi előadásban művészetnek? És miért nem irodalom és művészet a mai kazárlapok előtt az, amiben nincs szemérmetlenség és nuditás? Tessék elképzelni a legszemérmetlenebb pornográfia korlátlanságát és hozzá ezeket a gyerekeket! A vallásos szülők gyermekei is úton-útfélen ki vannak téve a romboló látni-, hallani- és olvasnivalóknak, de ezek erkölcsi elvadulása kell a szabadkőmüves-zsidó világszövetkezetnek.” Hogy pornográfiának a szemérmes Thury-darab a közelében sem járt, sőt erotika még halvány célzások formájában sem fordul elő benne, azt a Thury-életmű ismerőinek még bizonygatni is fölösleges, de a megvadult jobboldal, „kerül, amibe kerül” alapon (ismerjük ennek mai receptjét), mindent bevetett (úgymond „a gyermekek védelmében”), amit kompromittálónak vélt. Az efféle kiátkozósdinak persze akadtak előzményei is. Amikor például Thury (lévén gyakorló újságíró) cikket talált közölni a hazai antiszemitizmus ellensúlyozására alapított Egyenlőségben, az Alkotmány vehemens indulattal csapott le rá, hogy azt mondhassa: „Aki ezt írta, maga is zsidó.” Az Egyenlőség nem hagyta szó nélkül a támadást, és feltette a kérdést: „Mit akar azzal a nyomós argumentummal az Alkotmány, hogy aki az Egyenlőség czikkét írta, maga is zsidó? Alkotmányéknál ez argumentum? Jól tudják, hogy Thury Zoltán keresztény, azért fogják rá, hogy zsidó. Ez nem az Alkotmány igazságszeretetét jellemezi, hanem azt a saját külön intelligenciát, mely ilyesmivel akar hatni.” Ez idő tájt bőven akadtak más, szintén Thuryt támadó hadműveletek is. Amikor például néhány fiatal pályatársával együtt, „modernek” néven, asztaltársaságot alapított, ennek hírére a Pesti Hírlap Tóth Béla nevű főmunkatársa, az Esti levél sorozat állandó szerzője rontott neki dühöngő indulattal, mintegy igazolva az igazán szelíd természetű Benedek Elek róla adott jellemzését: „Veszendőbe megy minden napja, melyen agyon nem üthet valakit”. Ráadásul az agyonütendőket általában „demokrata zsidó firkonc” névvel illette. Tóth Béla „üt, ver, tör, nyúz, korbácsol, kínoz, fojtogat irgalmatlanul soha meg nem szűnő haraggal, pihenés nélkül mindenkit, aki nem úgy gondolkozik mint ő”. A Thurynak adresszált Esti levélben ez állt: „A mai fiatalság zordon fönséggel vonul be a kávéház különszobájába és megalakitja a Modernek nevű társaságot, melynek programja: büszkén lobogtatni a költői fenség zászlaját a szerkesztői önkény pöcegödre ellen, melynek undok polipkarjai a szent liget zöldjébe disszonanciát kiáltanak. Minek a különszoba, minek a határozott program? Tessék jót írni, édes felebarátaim, és tüstént nincs szükség különszobára. Önök bevonulnak a világirodalom Pantheonjába, elevenen, sok pénzzel, nagy hírrel, Yokohama és Hajduszoboszló lelkesedése közepett. Az igaz, hogy ez kicsit nehéz.” A megtámadott fiatal író válaszában bukkan elő (sajátos kontextusban) a vitézkötés: „Tisztelt uram, a mi modernségünk mindössze annyit jelent, hogy nem az a publikum vagyunk, akinél ott kezdődik a kunszt érteke, hogy magyar ember-e a poéta vagy a művész? Nem a vitézkötéses irodalmat szeretjük… Üssenek agyon a hazafiak, ha nagyot vétkeztem, mert még azt se bánom, ha nem leszek magyar, hanem csak ember. Ezek után nem szeretném, ha Tóth ur bíró lenne és én vádlott abban a gyanúban, hogy megöltem az apámat. Tóth ur fölakasztatna – kihallgatás nélkül.” Thurynak (életében egyszer) szerencséje volt: amikor (1903-ban, az Új Század hasábjain) azt találta írni, hogy „Magyarország sohasem volt meghódított tartomány, a kincsek sohasem hadizsákmány utján jutottak Bécsbe, senki ezeket meg nem vette és igy ezek elvitelét igaz ember bátran lopásnak nevezheti”, ezért a cikkéért pedig ún. felségsértési per indult ellene, melynek ügyésze kijelentette: Thury „nem csak mint magyar ember, hanem mint elismert magyar író is vétett a király személye ellen”, az esküdtbíróság azonban nem Tóth Béla-féle figurákból állt, és fölmentette a vád alól – így hát az író szabadlábon távozhatott. Mi pedig – a méltányosság kedvéért – jegyezzük fel azt is, hogy a műveire reflektálók sorában akadt azért néhány másféle tollforgató is, nemcsak a Katonák című drámáról négy alkalommal megemlékező Ady, de egy Osvát Ernő nevű is, aki akkor a Magyar Kritika hasábjain írt róla néhány olyan mondatot, amely az utókor szemében többet nyom a latban, mint a Palágyi-félék összes fanyalgása (más lapra tartozik, hogy az idő tájt még nem sokat számított, mit ír az elismeréssel később is mindenkor szűkmarkúan bánó Osvát az Ulrich főhadnagy című kötetről): „A megfigyelések mámorosai között egy, aki tisztán lát.” Azt is Osvát vette észre, hogy Thury „merengve is szenvedélyes”, ezzel egyidejűleg pedig leszögezte: „Ma, amikor a hideg, kegyetlen, józan hősök vannak divatban, jólesik a gyengék e kultusza.” Ekkor még jóindulatú cikket közölt Thury könyvéről a később öntudatosan ellenséges Budapesi Hírlap is: „Thury Zoltán szemhatára nem széles, de amit egyszer megnézett, azt jól megnézte. Őszinteségre, becsületességre törekszik. Egyes munkálatai ellen sok kifogást lehet tenni, de bizonyos, hogy tartalmas ember és öntudatos író.” A Thuryra leselkedő veszedelmek azonban (bár a korábbitól eltérő, mindazonáltal nem kevésbé veszedelmes formában) újra jelentkeztek: tudniillik ezek a támadások már az egzisztenciáját fenyegették. E téren újfent Palágyi Menyhért nyitotta a sort, aki 1892-ben, a Magyar Szemle hasábjain arról értekezett, hogy „a napi sajtó, mely tulajdonképeni istápja és fenntartója az elbeszélő irodalomnak, azt követeli munkásaitól, hogy a napi szükséglethez alkalmazkodjanak. Ez az oka, hogy novellistáink és regényíróink könnyen beleesnek a tárczastilbe és a csevegő hangba. Az újságírás okozza, hogy fiatal elbeszélőink a hangulat és pointe-vadászathoz szoknak és lassankint elvesztik az igazi ihletet, melyet a széppróza megkíván.” Lényegében ezt a támadást folytatta a kor legfőbb kultúrpolitikai hatalmának számító Gyulai Pál a Kisfaludy Társaság ünnepélyes közgyűlésén, ahol a tárcaelbeszélésekről tartott előadást. Az ő szövegében már az is benne foglaltatott, hogy „midőn nem belső ösztön, hanem külső körülmények ragadják az írókat valamely térre, az már kórjel. E kórságnak két gyógyszere van. Az egyik, ha a szerkesztők több tekintettel viseltetnek az irodalom iránt, a másik, ha az írókban több az önérzet, vagy ha úgy tetszik, a büszkeség. A tárcaelbeszélések erőszakolása – rontása az irodalomnak.” Thury sem tehetett úgy, mintha nem venné észre, hogy a „kórság” mint esztétikai minősítés vele kapcsolatban újra előtűnik, ráadásul Gyulai gondolatmenete még ijesztőbben folytatódott: „A sajtó önkénye tereli elbeszélő költészetünket a tárcaelbeszélés felé. (…) Ha vizsgáljuk némely tárcaelbeszélés hatását, látni fogjuk, hogy azt nem mindig esztétikai ok idézte elő, hanem valamely politikai, társadalmi napi érdek. (…) Az írók önérzetének ébrednie kell a szerkesztők és kiadók önkénye ellen.” A Gyulai-féle támadás után Thurynak nemcsak azért volt mitől tartania, mert a szövegben vissza-visszatérő motívumként megint felbukkant az az állítás, hogy amit ő művel, az „kórság”, de mert éppen akkor jelent meg Tárcanovellák címmel kötete, ez akár kihívásnak, sőt provokációnak is számíthatott. S ha ennyi nem volna elég: ez idáig szót sem ejtettünk Katonák című drámája kálváriájáról, amely darabot négy alkalommal játszotta el a Vígszínház. (Az Alkotmány akkor még beérte ilyen stílusú beharangozással: „Nem akarunk a Vígszínházról szólni, de a Vígszínház a Lipótvárosban van s annak az erkölcsi színvonalához alkalmazkodik.”) Gond abból lett, hogy a dráma ötödik előadását már betiltották, és hasonló sorsra jutott a darab a vidéki nagyvárosokban, Debrecenben és Nagyváradon is, sőt, amikor lefordították olaszra, hiába akarta a világhírű Ermete Zacconi Milánóban bemutatni, kísérletét (ráadásul már a főpróba stádiumában) hatóságilag betiltották. Meglehetősen szokatlan fejlemény volt, hogy akadt olyan napilap (a Vészi József szerkesztette Budapesti Napló), amely 1899. január 15-én a szerző erre reflektáló válaszát is közölte. A Levél Debrecenbe méltóságos Ortenburgi Melzer Ferenc ezredes urnak, a debreceni 70-ik számú cs. és kir. gyalogezred parancsnokának több pusztán önérzetes reflexiónál: előre és visszafelé ható érvénnyel Thury és a vitézkötés viszonyát is egyértelművé teszi: „Azzal a rendelettel, amivel ezredes úr egy nagy és intelligens publikum előtt lehetetlenné tette a darabomat, Magyarországot bántotta meg, s aggodalomba ejti bennem nem az írót, hanem a polgárt. Én vagyok Magyarország, egy atom az egészből. Én mint polgár nemcsak hogy nem titkolom, de fennen hirdetem, hogy ebben az országban én vagyok az úr, minden ezredesei az ármádiának nekiesnek a magyar irodalomnak s kiválogatni kezdik belőle azt, ami nem a forsrift szerint készült.” Hogy a fentiek után a drámájával történtek nem vették el a kedvét újabb színdarab megírásától, Thury írói becsületét (legalábbis az én szememben) még nagyobbra növeli. Asszonyok című művét 1900 márciusában, a Nemzeti Színházban nem tiltották be, de a Thury kontra magyarság konfliktust (mint az előadásról megjelent eszmefuttatások mutatják) a sajtó ellenséges érzelmű lapjai tovább éltették, mi több, ma is létező dimenziókba ültették át. A Magyarország hasábjain például Sebestyén Károly így összegezte a véleményét: „Thury darabja nem honi földről való. Új drámája nem élmények, tapasztalatok, szerzett meggyőződések resultansa, hanem idegen hatásoké. Minden idegen benne előttünk; semmi sincs itt, ami közvetlenül megkapna, érdeket keltene, hozzánk tartozandósága révén erősen foglalkoztatna.” Komor Gyula a Pesti Hírlap hasábjain nemcsak annak a nézetének adott hangot, hogy „gyönge a darab”, de (alighanem megrendelt) rosszindulata arra is kiterjedt, hogy (mint korábban az Alkotmány cikkírója) ő is rosszindulatú megjegyzésekkel próbálja csökkenteni a közönség pozitív reakciójának értékét: „Bár a felvonások végén zajos tapsok hallatszottak, e tapsok nem tették reánk az elfogulatlanság benyomását.” 1906-ban bekövetkezett haláláig Thurynak már nem sok alkalma adódott, hogy visszafizesse a másik oldaltól kapott előítéletes ellenszenvet, de amikor Magyarországra is elérkezett Gorkij pétervári bebörtönöztetésének híre, és a mélységesen retrográd Rákosi Jenő „adománygyűjtést” kezdett szervezni az Otthon-körben „a szegény rab Gorkij javára” farizeus jelszavával, Thuryból kivételesen kitört a lefojtott düh, s ezúttal ő volt az, akit a Budapesti Hírlap vezértollnoka kihozott a sodrából. Egy frissen indult lap, a Nap hasábjain 1905 februárjában így válaszolt a jótékonysági felhívásra: „Az önök kis irodalmacskája, a magasabb cél nélküli mesemondás, az olcsó viccelés, a felületes, zavaros, kapkodó bölcselkedés. Ez a sneidig belletrisztika protegálná Gorkijt? Ugyan, ugyan. S miért nem sepernek a maguk háza előtt? Mert igaz ugyan, hogy önöknél nem fenyegeti az írót a veszedelem, hogy agyonlövik vagy felakasztják a politikai magatartása miatt, de lesújtja, tönkreteszi a közöny, amivel ez a léha kis civilizáció viselkedik a komoly szó iránt… Miért nem jut eszükbe az, hogy mi lesz néhány olyan komoly művészükkel, akit az üres és szemtelen stréberség leszorít az érvényesülés teréről?” Fentiek ismeretében – úgy vélem – az alkalminál mélyebb, átvitt értelmet kap, sőt, Thury egész pályafutására vonatkozik az, amit az ünnepelt szavaiból Ady jegyzett fel a Debrecenben, Thury tiszteletére rendezett banketten: „Higgyék el, kérem, magyar színdarabot írni nagy luxus. Magyarul írni egyáltalában nagy luxus…”