Pokol négyszázmillióért

Európa talán legsikeresebb és ebből fakadóan egyöntetű csodálatnak örvendő országa az év utolsó előtti napján tartalmasnak látszó gazdasági helyzetképpel örvendeztette meg az effélékre fogékony publikumot. Meglepetésekkel a dokumentum nem szolgál, vagy ha mégis, akkor avval, hogy egyáltalán létrejött. Annak ellenére, hogy nem lózungokból áll, hanem számokból és adatokból, viszont azokat értelmezni kéne, az pedig korántsem oly egyszerű, mint gondolnánk. A négy alapművelet ismerete kéne hozzá, vagy legalábbis az összeadásé és a kivonásé, mármost ezeket a tudnivalókat vagy elsajátította a gyerek az iskolában, vagy nem sajátította el. Nyájas olvasóm találgathat, ha akar, de fölösleges, a 24.hu e tárgyban készült anyaga már a címében is minden különösebb lacafacázás nélkül fogalmaz: „Akadémikusok a PISA-teszteredményekről: a magyar diákok negyede funkcionális analfabéta és képtelen önállóan számolni.” Egyszerűbben szólva arról van szó, hogy unokáink az iskolában sem írni-olvasni, se pedig számolni nem tanulnak meg. Nyilván azért nem, mert egyértelmű számukra, hogy Mária országában az érvényesüléshez számos különféle út vezet ugyan, ám az elme pallérozása nem tartozik ezek közé. A felcseperedő porontynak attól több pénze nem lesz, evvel együtt a gondos szülő képes lehet meggyőzni őt arról, hogy esetleg talán igen. Tanulj, tinó, ökör lesz belőled, persze ezt el is kell tudni magyarázni a serdületlen emberpalántának, és akkor a jövője sínre kerül. Vagy nem, de hát a szülő ennél többet aligha tehet.

Minden attól függ, hogy a csemete otthon milyen útravalót kapott. Egy normális ország normális oktatási rendszerében nyilván olajozottan menne ez az egész, de hát országunk tudvalevőleg nem normális, hanem szellemi és erkölcsi toprongy, az új generációkat pedig ennek megfelelően neveli. A maga szempontjából teljesen igaza van, similis simili gaudet, meg aztán egy értelmes, jól képzett generáció megjelenése a hazai munkaerőpiacon nagy vérfrissítést jelentene. Már ha volna rá igény, de nincs. Kormányzó urunk nem kezdeményező kedvű, kreatív ifjakat, hanem fegyelmezett feladat-végrehajtókat kíván látni az alattvalói között, ilyet pedig annyit talál, amennyit akar. Hogy aztán az ország mire megy velük, az egy másik kérdés, de arra tippelek, hogy sokra nem nagyon.

Viszont a magyar gazdaság, akárhogy is nézzük, a pöcegödörben foglal helyet. Mária országa gazdasági értelemben, ha nem is egészen totálkáros, de annak a peremén imbolyog. Segítő kéz sehol, de mért is volna. Nyájas olvasónknak is be kell látnia, hogy ennyire elfuserált országnak mentőövet dobni senki se akar. Hogy mért nem, azt valaki kompetens személytől kell megkérdezni, bár szerintem ez a körülmény mélyreható magyarázatot nem kíván. Kormányunk élén felfuvalkodott, pökhendi alakok kevélykednek, akikkel jó ízlésű ember egy asztalhoz le nem ül. Fröccsözni se, vacsorázni meg még kevésbé, tudja ugyanis, hogy ezek botrányosan viselkednek, belekötnek az élő fába is, végül pedig az egész számlát az ő nyakába fogják varrni.

Lopnak/rabolnak is, de nem úgy, nem ott és nem akkor, ahogy ezt a kunfajta, nagy szemű legények általában feltételezik. Pontosabban: úgy is, hiszen a lopás az emberi nem által birtokolt anyagi javak átcsoportosításának legegyszerűbb és leghatékonyabb módszere, viszont van egy – szemre kevésbé tetszetős – vonása, jelesül az, hogy mozgatórugói között a haszonelvűség, másképp fogalmazva az emberi értelem morzsái is felfedezhetők. Mármost az igazi magyar úr semmi effélével nem rokonszenvez, vagy ha mégis, a lebonyolítást a kertészére vagy a lovászára bízza. Ő maga üldögél a karosszékében, időnként szivart vesz elő, meg egy százdolláros bankjegyet, előbbit a szájába dugja, az utóbbit a kandallóban égő fahasábok közé, rágyújt, orcáján derű és elégedettség honol. Nyájas olvasóm most persze azt hiszi, hogy elszaladt velem a ló, holott ilyesmiről szó sincs. Valójában a helyzet az, hogy nemzetünk legjobbjainak eszelős pénzszórása az emberi képzelőerő határain messze túlmutat. Igaz, ezt 2010 óta mindenkinek volt lehetősége megtanulni, evvel együtt újra és újra rácsodálkozunk. Köszönhetően többek között Hadházy képviselőnek, aki az efféle mentális zavarok iránt egyfajta perverz érdeklődést mutat, most például a Nógrád megyei Tar községben megépült fideszes pokolról hozott nyálcsordító beszámolót. A poklot értsük szó szerint, négyszázmilliós projekt, a gyehenna földi mása, nyilván avval a céllal találták ki, hogy orbánhitű polgártársainkat válogatott gyönyörökkel delektálja. Maga az objektum egy kilencvenhét négyzetméteres pince, bortárolásra nem alkalmas. Tartozik hozzá egy üres fogadóépület, egy ház Szurdokpüspökiben, egy biciklitároló, pár száz méter út, színpadtechnika (?), néhány bicikli és egy kávézó teljes berendezése.

Négyszázmillió forint.

Anyai ágon volt az eleim között egypár érdekes figura, egyikük például fogadásokat szeretett kötni, mindegy, mibe és mekkora summáról, csak fogadás legyen. Itt ez a csikó, ott pedig az a széles medrű kanális, lefogadom, hogy ez a csikó azt átugorja. Nagyobbacska termőföldeket, gyümölcsösöket, házakat tett fel rá, a csikó ugrott, de rosszul. Lábát törte, a vízbe zuhant. Odalett a család minden vagyona, és még a szerencsétlen csikó is elpusztult.

Ilyen fogadások akkoriban előfordultak emitt-amott, felmenőm tehát nem volt sokkal ütődöttebb, mint a kortársai, és csak a család jövőjét kúrta el.

Ezek a mostaniak viszont mások vagyonát tüzelik el az udvaron, és az eredeti tulajdonosok szeme láttára. Őket ez nem érdekli, isszák a vodkát, és boldogok.