Özönlenek hozzá mind a nemzetek

Az október 7-i barbár eseményeket követően az elmúlt hetekben felerősödtek azok a vallási-teológiai indíttatású antiszemita és Izrael-ellenes állítások, amelyek szerint a zsidó nép, szemben a kereszténységgel és a muszlim világgal, saját nemzeti létébe, önnön partikularitásába zárkózott, rituálisan a többitől elkülönülő párianép.

A zsidósággal szemben a kereszténység üzenete egyetemes, hiszen Jézus az egész emberiségért áldozta fel magát, így hát „nincs többé zsidó vagy görög, rabszolga vagy szabad, férfi vagy nő, mert mindannyian eggyé lettetek Krisztus Jézusban” (Gal 3:28). S hasonlóképp univerzális az iszlám is, ugyanis az umma fogalma a nemzeti határokon túlmutató, az azok fölött átívelő iszlámhoz való tartozást és az iszlám tanítását rendezőelvként elfogadó közösséget jelenti, amely messze meghaladja a nemzeti és etnikai közösségek kereteit.

A fenti nézet jelentős mértékben hozzájárult az ún. helyettesítési vagy meghaladás-teológiai elmélethez, amely szerint Isten Izraelt véglegesen elvetette, s helyét a kereszténység foglalta el, amely immár „verus Israel”-ként, azaz igaz Izraelként tekint önmagára. A kereszténység meghaladás-elmélete a legkorábbi századoktól az ókori Izraelre mért minden csapásban, a második templom elpusztításában éppen úgy, ahogy a zsidók saját földjükről való elűzésében, vagy akár a modern Izrael állam elpusztításának szándékában igazolva látta önmagát. De hasonló nézetek olvashatók ki azokból a muszlim állításokból is, miszerint az iszlám a hiteles judaizmus, a muszlimok az igazi zsidók, ők a Tóra örökösei, hiszen már a Korán sem tekintette Ábrahámot zsidónak, sokkal inkább valamiféle premuszlimnak (3:67-68).

A mostani hanuka és karácsony idején, az izraeli események miatt, amikor sajátos fénytörést kaphatnak a fenti állítások, a zsidósággal kapcsolatosan érdemes néhány összefüggésre felhívni a figyelmet.

Jóllehet a történelem során sokszor vetődött fel a zsidó univerzalizmus gondolata, így a felvilágosodás, a liberalizmus vagy akár a modern jogvédő mozgalmak gondolatvilágában, például a teremtéstörténettel összefüggésben (férfi és nő egyaránt Isten-képmású), a fogságból történő szabadulás és a szabadság fogalmának, avagy a társadalmi és szociális igazságtalanságok kíméletlen prófétai kritikájának összefüggésében – ám ezek a filozófiai vagy ideológiai gondolatkísérletek inkább kívülről értelmezték a hagyományt, s inkább egy-egy eszmekör saját múltbéli beágyazásához és történeti megalapozásához keresték a biblikus megfeleltethetőségeket.

Mindamellett a biblikus hagyományon belül, nem pusztán különféle célzatos külső értelmezések okán, jócskán akadnak textusok, amelyek ab ovo univerzalisztikus szándékkal íródtak, a zsidó népen túlmutató igénnyel, a más népekkel való ilyen-olyan kapcsolatok racionális vagy erkölcsi-morális „határzónáinak” kijelölése céljából.

Ámosz próféta könyvének eleje (1:3-2:1) egyfajta vallásilag megalapozott „nemzetközi jognak” (Max Weber), a környező népek közötti általános erkölcsi normának, avagy tán egy konvencionális – formális vagy informális megállapodáson nyugvó – jogrendszernek a megsértéséről számol be, amit az Isten kivétel nélkül minden népen számonkér és megtorol.

Az Ámosz által felsorolt vétkek elgondolkodtatók: a szöveg megemlíti Gileádnak a damaszkusziak általi kíméletlen és barbár elpusztítását, megengedhetetlen harci eszközök bevetését (hárúc – vas cséplő), s a foglyok eladását rabszolgáknak; Gáza és Tírusz bűnét, akik az egész lakosságot, köztük asszonyokat, gyerekeket és idős embereket elhurcoltak (gálút selémáh), s kiszolgáltatták őket az edomitáknak; az ammoniták förtelmes gyalázatát, akik terhes asszonyokat hasítottak fel; s szóba kerül a moábiták bűne, akik edomita holttesteket gyalázták meg, a csontok elégetésével a teljes megsemmisítést szándékozva elérni, semmibe véve a holtakat is megillető jogokat (mispát), vagyis világossá téve, hogy a már korábban megbüntetett Edom ellen sem lehet vétkezni, éppen úgy, amint a testvérgyilkos Káinnak is kijárt a védelem.

De a megbüntetett népek sorában ott van Júda, amely az Isten parancsolataitól eltérve a „hazugságok vezetésére”, a hamis istenekre bízva magát, eltévelyedett (táá). S ott van Izráel, ahol elszaporodtak a szociális bűnök, s az igazságossággal szembeni vétkek: a gazdagok gyalázatos fellépései a szegényekkel, a nincstelenekkel szemben, vagy a jogtalan túlkapások a kiszolgáltatottak vagy épp a fiatal lányok (naará) kárára. S ugyancsak Izráel igyekezett elhallgattatni az igazságot rendíthetetlen elkötelezettséggel hirdető, a fennálló hatalommal rendre konfrontálódó prófétáit, arra utasítva őket, hogy „ne prófétáljatok!”, ám közben nagy becsben tartva a hamis prófétákat, azokat a korabeli „közszolgálati bértollnokokat”, akik nem az igazságot tartották szem előtt, hanem uraik megrendeléseinek kívántak eleget tenni.

A fentiek meglehetősen pontos képek adnak a nemzetközi porondon elvárt, s az izraeliták által elfogadott konvencionális katonai magatartásról és a háború törvényeiről. Mindenesetre Max Webernek igaza van, amikor egyfajta „nemzetközi jog” elemeit érzékeli a fent idézett szövegben, továbbá egy határokon túlmutató, „univerzális” hatályú „nemzetközi erkölcsöt” is: gyerekek, nők és idős emberek túszul ejtésének és az irracionális, öncélú kegyetlenkedéseknek az isteni törvények általi, vagyis megkérdőjelezhetetlen elutasítását.

Egy másik hely a Héber Bibliából Ésaiás (2:2-4) és Mikeás (4:1-4) könyvében egyaránt megtalálható látomás, amely feltételezhetően közös forrásból átvett, az univerzalizmus gondolatának igen régi és minden valószínűség szerint közismert jövendölésbe foglalt textusa. A szöveget messiási látomásként szokás idézni, mint az utolsó napokra vonatkozó víziót, amikor „a nemzetek özönlenek az Örökkévaló hegyére”, mert megértik, hogy kizárólag az egyetlen Isten képes igaz tanítást (tóra) nyújtani. A megrendítő látomás a sokszor idézett képpel zárul, amely szerint a népek „ekevassá kovácsolják kardjaikat és dárdáikat szőlőmetsző késsé, és nemzet nem emel kardot nemzet ellen, és nem tanul többé hadviselést”.

A messiás-eszme, az emberiség megváltás-reménye nyilvánvalóan univerzalisztikus gondolat, hiszen a jobb emberiségről szóló, s az idők végezetére datált látomás az ember egészét és az egész emberiséget magába foglalja. A sajátos ebben a messiási reményben az, hogy a nemzetek, a népek a maguk különbözőségeiben továbbra is megmaradnak. Vagyis egyetlen nép sem uralja a többi népet, Izrael nem triumfál győztesként, nem „imperialista gyarmatosító”, s nem is egy vallási-teokratikus birodalom képe bontakozik ki, épp ellenkezőleg: a nemzetek az Örökkévaló elé viszik ellentéteiket és vitáikat, amelyek aztán ott rendeződnek majd, hogy ezt követően békében szétválhassanak. Nem asszimilálódik egyik nép a másikába, nem is integrálódnak valamiféle közös hatalmi rendszerbe. A látomás nem a hatalomért folyó harc végső szakaszáról szól, de nem is az azonos vallásba, vallási béketárgyalások mentén valamiféle ökumenikus „egyvallásúságba” megtérő nemzetekről. A szöveg sehol sem ítélkezik, még csak nem is szól a bálványokat imádó, a sok-sok istenséget tisztelő, következésképp téves vagy bűnös úton botorkáló nemzetekről. A nemzetek és a népek egymástól különbözve megmaradnak, még akkor is, ha a konfrontációk – amelyeket az idézett szöveg életszerűen és bölcsen nem ignorál, de nem is emeli fel a hangját a pluralizmus ellenében – Isten ítéletének köszönhetően oldódnak fel, ám a prófécia „utópisztikus realizmusa” és evilági jellege korántsem jelenti azt, hogy azon a napon, amikor „az Örökkévaló lesz az egyetlen, és az ő neve lesz az egyetlen” (Zakariás 14:9), az emberiség is eggyé lesz.

A béke víziója tehát nem a nemzeteket és a vallásokat szünteti meg, hiszen a másságról mint valóságról tudomást vesz és azt elfogadja, vagyis józan módon harccal és küzdelemmel is számol, mindössze egy nemzetek feletti, közös, összemberi, vagyis univerzális törvényes rend és törvénykezés biztosítéka jelenik meg a prófétai horizonton. Ésaiás és Mikeás látomása nem a birodalmi berendezkedéssel szembeni hatalom- vagy uralomnélküliség utópiáját szólaltatja meg, hanem a heterogén, egymással viszálykodó nemzetek valóságát, amelynek békéjét a próféták hite szerint a pax Dei biztosítja.

Ahol tehát a kardok ekevassá alakítása utópisztikus, ott a sok nemzet és sok nép létezése realitás.

Végezetül és röviden megemlítendő a zsidó hagyományon belüli gondolat, az ún. hét noahita törvény univerzalizmusa, vagyis az a kódex, amely az egész emberiségnek adatott még a Szináj-hegyi törvényadást megelőzően, s amelynek szabályai (a bálványimádás, az istenkáromlás, a gyilkosság, a lopás, a vérfertőzés tilalma, valamint a törvényszék kötelező felállítása) valamennyi kor valamennyi emberére vonatkozó természetjogi kötelezvény, amelynek gyakorlása minden embert erkölcsi lénnyé avat, s mindenki számára lehetővé teszi, hogy a jámborok közé tartozzék, és részesedhessen az eljövendő világból. Vagyis egy olyan erkölcsi univerzumról van szó, amelyet nem az ember, hanem az Isten hívott létre, ám amelynek minden ember a lakójává válhat.

Egyfajta nemzetközi jogot, egyetemes törvényt, vagyis a minimális erkölcsi normák meghatározását említi a szöveg, amelynek elfogadása az emberiséget puszta ember mivoltában, nemzeti vagy vallási hovatartozásától függetlenül egy családdá avatja. Pluralizmusa egyértelmű, miközben egalitárius jellege megkérdőjelezhetetlen. Mindenkire egyként vonatkozik, s ahogy a Talmudban olvasható: „semmit sem szabad a zsidóknak, ami tilos a többi népnek” (Szanhedrin 56a), ám amelynek fordítottja nem igaz: „semmi sem tilos a zsidóknak, ami megengedett a többi népnek”.

Összegezve: közös szabályok a háborúk lebonyolítására, isteni legitimációjú törvények és bíróságok, az állam fellépését korlátozó intézkedések, a hatalom mindenkori szabad kritikája, bíráskodási szabályok és alapvető erkölcsi törvénygyűjtemény.

Az univerzalizmus nem a görög filozófiának vagy a kereszténységnek köszönhető, s nem is a klasszikus liberalizmus hagyományának, Kantnak vagy a nyugati gondolkodásnak, netán a globalizálódott, saját emberjogi elvárásait a többi népre ráerőltető imperializmusnak. Az univerzalizmus sokféle kontextusban kifejezhető, de a gondolat mindenhol megtalálható, ahol önmagamat a világ részének tekintem, s nem úgy szemlélem a környező világot, vagy annak bármely szegletét, mint legyőzendő, elpusztítandó és megsemmisítendő romlottságot, avagy olyasvalamit, amit szent kötelességem önnön világomhoz, vallásomhoz és értékrendemhez alakítanom.

Ehhez persze számot kell vetni azzal, hogy nem mi vagyunk ama kitüntetett pont, amelyhez „özönlenek mind a nemzetek”.

Feltéve persze, ha lesznek még nemzetek, s akadnak még járható utak a népek zarándoklatához.