Mindenségvágy és semmiérzés

A tizenkét évesen a katolikus vallás ellen is lázadó Kassák Lajos idősödvén újra közel került gyermekkora Isten-élményéhez, a vallási ünnepek léleknyugtató, lélekemelő miszticizmusához – Istenhez. Ez az Isten azonban már nem ugyanaz a Mindenható volt, mint a gyermekkora Atyaúristene: a Teremtő az ő személyes Istene lett.

A művész is teremtő, de örökkévaló – az emberi világban örökre megmaradó – csak a műve révén lehet. Sartre szerint – mondta Hankiss Elemér a Formateremtő elvek a költői alkotásban című konferencián – a „Lét és a Nemlét ellentétében, dialektikájában keresendő minden műalkotás lényege, minden esztétikum forrása. Valahogy úgy értette ezt [Sartre], hogy a műalkotás pillanatonként lerombolja a meglévő, az adott valóságot, s helyébe új, más valóságot állít; e két valóság, a két Lét közötti Nemléten, a Semmin csap át a megsemmisülés és az újrateremtődés feszültségének: az esztétikumnak a szikrája.” Ez az ellentét az élet és a halál, a teremtés és a rombolás, az új és a régi ellentéte is.

„A kereszténység többek között az ember és Isten viszonylatában megmutatkozó misztérium elismerését jelenti, ami éppen abban áll, hogy a keresztény Isten nem kér az alárendelő vertikális viszonyból. (…) nélkülünk Isten mintha erőtlen volna, Krisztus pedig arról tanúskodik, hogy Isten nem lehetne teljes létében Isten, ha nem venné magára az emberi sorsot. Claudel egészen addig megy, hogy Isten nem fölöttünk, hanem alattunk áll, azt akarván ezzel mondani, hogy nem úgy találunk rá Istenre, mint valami érzékfölötti ideára, hanem mint egy másik önmagunkra, amely létünk sötétjében lakik, és azt autentikussá teszi. A transzcendencia nem nehezedik rá többé súlyként az emberre: az ember különös módon a transzcendencia kiváltságos hordozójává válik” – olvasható Merleau-Ponty A közvetett nyelv és a csend hangjai című írásában.

Az Akik eltévedtek című Kassák-regényből valók az alábbi sorok: „Miben higyjek, Istenben, a Semmiben? – fölemelte a karját, és előremutatta az egyik ujját. – Ilyen egyedül vagyok! Hinni? Csak önmagamban tudnék hinni, de én olyan gyönge vagyok, sokkal gyöngébb, mint a szamárkóró a mezőn. (…) Mezei virágnak, vagy szelíd háziállatnak kellett volna születnem.” Levélregényéből idézek: „Gyermekkoromban hányszor üldögéltem egyedül a határban, s ahogyan magam elé bámultam, láttam, hogy a roppant kiterjedésű sík földek valahol mesze, nagyon messze összeérnek az éggel, és megborzongva úgy éreztem, addig tart a világ végtelensége, s aztán kezdődik a semmi. Lappangott bennem a vágyakozás, hogy egyszer elinduljak a végtelen végére, ahol elképzeléseim szerint egy szakadéknak kell lenni, amelybe az ember kedve szerint belelógatja a lábait. Így fantáziáltam, de soha nem volt hozzá bátorságom, hogy elinduljak. Mennél többet gondoltam rá, annál bizonytalanabbakká váltak elképzeléseim, s ilyenkor nehéz, zavaros álmok leptek meg éjszakára. Körülbelül itt tartok ma is. (…) A világ végtelen, s csak tájékozatlanul bolyong benne a lélek, és örökké változó, hogy ujjaink között újra és újra szétfolynak a már egyszer összefogott dolgok. Mindig egyedül vagyunk, és mindig alá vagyunk rendelve a mindennek, ami számunkra alig is egyéb a semminél, mert megismerhetetlen és sohasem lehet felette hatalmunk” (Anyám címére).

Isten támasza az esendőségének tudatában lévő hívő embernek: útmutató, védelmező apa, a kérdésekre, kétségekre válaszoló tanító. Isten a gyönyörködtető és félelmetes természet, a megmagyarázhatatlan világ. A halál ismerője és a halálfélelem enyhítője. A minden és a semmi. E kettő érzetéhez nem szükséges sem vallás, sem egyház. Elég hozzá a személyessé tett Isten: az önmaga számára teremtett, az önmaga részévé vált mindenható.

Az istenkeresés az idegenségérzet legyőzéséért folytatott harc. Megtalálása segítség az élet elviseléséhez és a meghalás, az elmúlás tudomásulvételéhez. Kassák Lajos is egy „Isten-kísérlet” (Visky András). Az ő istenkeresése önmaga megtalálásához vezetett, megtalált Istene pedig énjének megtartó – alkotó – részévé vált az elhagyandó világban. Kassák Braque-ra vetített viszonya Istenhez: „Teremtőd megengedte hogy magad is / új és újabb világokat teremts / vér és veríték nélkül / napok, csillagok koszorújába foglaltan. // Nyugalmad partján fény forrásánál élsz / nem fog össze itt mindent a hit kegyelme.” (Braque).

Kassák mintegy istenként, Isten helyett érez együtt minden létezővel. Így jeleníti meg az Isten számára érdektelen világ gyönyörű-kegyetlen sokféleségét: „Az eldobott kő / megült Isten mély ölében. (…) ne keresd az Istent / a ködön túl rejtőzik vakon / ne keresd e követ / tört szárnyú madár volt / egy macska gyomrában / alszik. // Én látom szegényt” (A legenda vége).

Mindenhatóságérzetének manifesztációja az egyik öregkori énversének részlete: „megsokszorozódik / elosztja magát / az élet sűrűjében. // Csupa üvegtüske éles kő már. / Az óramutató intésére / összetömörül / és emberré változik. // Felel / mindenért / mindenkinek. (…) Vet arat / szül és eltemeti halottait. / Se ostora se revolvere / s akik gyűlölik azok is / engedelmeskednek neki. / Romboló / és építő egy személyben. Tervek fogamzanak meg benne / házak és városok sokasodnak körülötte / az ő erőitől duzzadón. // Íme e történések titka / szál vörös rózsa / kinyitott vaslakat // én” (Vándorlás körben).

Mindenségvágya semmiérzéséhez, haláltudatához kötődött. Mit gondolt-érzett Kassák a semmiről? A harmincöt éves korában született hosszúversében, A ló meghal a madarak kirepülnek-ben ez áll: „az ember elhányja csikófogait és néz a semmibe”. Öregkori versében a szorongásukat imával oldó utasokról írja: „Jó nekik, / meg tudnak kapaszkodni a semmiben” (Párizs repülőterén).

Kassák önállósulásával, alkotóvá válásával felül tudott kerülni semmiérzésén. Amit lázadásával – tizenkét évesen otthagyta a gimnáziumot, és lakatosinasnak állt – elvesztett, amitől megválni kényszerült – az apai támasz és a vallásos hit –, vajon felért-e azzal, amit általuk nyert: az önmagával rendelkezés szabadságával? A lét végességéből eredő szorongását oldhatta az alkotás, ami pillanatnyi – az euforikus teremtő aktus idejéig tartó – megnyugvást, boldogságot adhatott neki. Az alkotás révén Kassák időtlenné „istenülve” legyőzte a „semmit”. Úgy érezhette, hogy az „istengyilkolás” bűne alól – tizenkét évesen a temetőben parittyával kilőtte az üveg alatti Krisztus-kép szemét – a másokban földi megválthatóságot sugalló műveivel „bűnbocsánatot” nyert. A lélektan nyelvére lefordítva: gyilkoló, pusztító késztetései alkotási szenvedéllyé szelídültek. (Mérei Ferenc Deviancia és reménység című írása szól erről a „…vett a füvektől édes illatot.” Művészetpszichológia című tanulmánykötetében.)

Alkotásaiban képessé vált a létezés misztériumának érzékeltetésére. Árvízleírását idézem: „A sötét éjszakában, mint egy érzékeny, hepehupás fémlap, visong és nyugtalankodik a kiöntés. Csönd van a töltésen, de mindenki érzi, hogy a víz alatt most kárhozatba megy a gyönge vetés, hogy élet- és halálharc folyik ismeretlen erők között, érzik, hogy milyen tehetetlen az ember, milyen együgyű és szánalomra méltó gyámoltalanságában” (Azon a nyáron). Részlet egyik lírai prózájából: „…mindig vártam valakire vagy valamire, hogy segítsen rajtam, kézen fogva vezessen ki a sűrűségből, amelyben reménytelenül kallódom. Sajnos mindez ideig, ha nevemen szólítottak, idegennek éreztem a nevem, s ha benéztem a tükörbe, úgy láttam, hogy egy ismeretlen idegen férfi áll előttem, aki hiába ragaszkodik hozzám, nem tudok vele egy életre összebékülni. (…) Mélységek ásítanak felém, kifürkészhetetlen, sötét vermek, melyekbe alá se mernék szállni jóvátehetetlen bűneim tudatában. Hátha ott gyűltek össze mindazok, akiktől gyűlölettel elfordultam éppen akkor, mikor nélkülözhetetlenül számítottak segítségemre, hátha ott sírnak elhagyott kedveseim, hátha ott csakugyan összetalálkoznék azzal a magammal, akivé az általános törvények szerint lennem kellett volna. Mozdulatlanul ülök és lehunyom a szemeimet, hátha így rábukkanok az útra, amely kivezet a fájdalom pillanataiból. A csend hideg és mély körülöttem. (…) vannak pillanatok, hogy az ember együvé érzi magát a világgal, mint aki még nem szakadt le a mindenséganya köldökzsinórjáról. Számon tartja a szél iramait, füvek zizzenését, a kigyulladt fények villanását, s úgy érzi, ami távol van, az is benne van kimeríthetetlenül és megtagadhatatlanul. Bizonyosan tudom, hogy nincs nagyobb fájdalom a magános ember feleszmélésénél. Könyörögni szeretném: Szegj egy falat kenyeret és nyújts felém egy pohár vizet. Szeress vagy büntess érdemem szerint. Te, ismeretlen, akit folyton hajszolok, hallom a lába dobbanását és nem tudok a nyomába igazodni. Kint szél kerekedett, összezavarja a hulló eső szálait, s a szálló cseppek koppanva hozzáütődnek az ablaküveghez és fehéren vérezve szétcsurognak rajta. Aludni lenne jó vagy talán meghalni, hidegen és tisztán feküdni négy szál gyertya között, elcsendesedett szívvel és megfagyott mosollyal az ajkam körül. De mégsem, hiszen igazánból és jóvátehetetlenül még nem szakadtam el semmitől, még emlékezem a múltra s nyugtalan vágyaim még hajszolnak a jövő felé. Kétségtelen, hogy vannak még dolgok, amiket el kell végeznem, vannak még ellenségeim, akiket le kell győznöm, és vannak még szerelmek, amiket el nem mulaszthatok. Lehet, hogy egyszer még rátalálok arra a tájra, amit fájdalom és szégyenkezés nélkül otthonnak nevezhetek, lehet, hogy összeakadok még azzal a vándorral, aki emberemlékezet óta engem keres ezen a földön, s akit én eddig a legközelebbi utcasarkon mindig szerencsétlenül elkerültem. S éppen most, éppen ezekben a kétségbeejtő pillanatokban nagyon is tisztában vagyok vele, egyszer ez az idegen előbukkan a semmiből, hogy hangosan dobogó szívére öleljen. Talán éppen most, még egy pillanat és nyílik az ajtó, és betoppan hozzám ő, aki én magam vagyok” (Kint esik, Ujság, 1940. szeptember 15.). Ezekben a sorokban benne foglaltatik a teremtőképesség tudata, a bűnösségérzet és a mindenségvágy, a folytonos kereséskésztetés zaklatottsága, de legfőképpen a saját fizikai létébe zárt ember magánya – a létezés melankóliája.

A mindenségérzet megszületésének kassáki ábrázolása az Angyalföldben: „Szél fújt észak felől, a füvek tövében csillogott a dér, a nyárfák levelei mint vékony ezüstlemezek ragyogtak és neszeztek a fölkelő napban. (…) S mintha nem is gondolkodó, tevő-vevő ember lenne, hanem maga is minden különösebb jelek nélkül a füvekkel, fákkal, a szagló, nyers földdel s az elérhetetlen magas egekkel tartana rokonságot.” „Ki tudja – jelenik meg a titokzatos létértelem ugyanebben a regényében –, merre kellene fordulnunk, hogy háttal legyünk a rossznak, s úgy merítsük be tenyereinket a forrásba, hogy halat emeljünk ki belőle, ha éhesek vagyunk, s tiszta legyen a víz, ha inni akarunk belőle. (…) Vannak órák, mikor a dolgok levetik álarcaikat, mikor a szögletek letompulnak, s a sebek észrevétlenül begyógyulnak a csöndben.”

A létezés misztériuma Kassák istenhite. Mindenségvágy és semmiérzés. „S így a folyó partján, szemben a sziget erdőjével s a hatalmas ég alatt, ha magába száll az ember, akkor siralmasan ráeszmél, hogy semmit sem tud önmagáról, és az az érzése, hogy sohasem ismerhet meg semmit és sohasem győzhet le semmit, mert a világ végtelen, s csak tájékozatlanul bolyong benne a lélek és örökké változó, hogy ujjaink között újra és újra szétfolynak a már egyszer összefogott dolgok. Mindig egyedül vagyunk és mindig alá vagyunk rendelve mindennek, ami a számunkra alig is egyéb a semminél, mert megismerhetetlen és sohasem lehet felette hatalmunk.” Létszorongását a vízmellettiség oldja: „Olyan megelégedett és mégis betelhetetlen sohasem voltam, mint most. Annyira rámszabottnak és elbírhatónak még sohasem éreztem a sorsom, mint amikor itt kint állok a folyó partján, nem egyszer naphosszat, kora hajnaltól késő estig. Talán csak a zsugori érezheti így magát, ha elrejtőzve a kíváncsi tekintetek elől, kincseivel babrál, talán csak a gyermek lehet ilyen önfeledten boldog, ha félálomban szendereg, semmire sem gondol, de érzi, hogy az anyja keze ringatja bölcsőjét.” A megnyugvásérzést, az időtlenségboldogságot a nagy víz látványa váltja ki belőle: „Alig tudom tartani magam, hogy ki ne rohanjak a Dunához. A vastag falakon, egymás mögé bújtatott házsorokon át is látom a széles, kék folyó hömpölygését és érzem annak a titokzatos erőnek a vonzását, amivel a szabad vizek hatnak rám. Ha csak percekre is ott ülhetnék most a parton, horoggal a kezemben! Mennyire megnyugodnék, mert elfelejteném a múltat és nem lennék kíváncsi a jövőre. A horog zsinege, ez a vízbe lógatott egyetlen cérnaszál, mintha maradék nélkül összekötne a világgal, az utolsó fűszállal csakúgy, mint a legmagasabb heggyel, a földdel és az éggel, az ismerttel és az ismeretlennel egyszerre. (…) milyen gyönyörű ez a mai nap, csupa fény és csupa dal és én mégis milyen árvának és vigasztalannak érzem magam” (Anyám címére).

Horgászás közbeni létérzékelése húsz év múltán is hasonló: „Kis pont voltam a mindenségben, ez nem a legjobb érzés, de ha meggondolom, hálásnak kell lennem érte, mert ez az érzés táplálja művészetem gyökereit. Nem elidegenedés ez a világ dolgaitól, ahogyan némely kritikusom mondja, hanem az összetartozandóságnak szinte fájdalmas érzése.” Nyolcvan felé közeledve veti papírra: „boldognak érzem magam, hogy eleven darabja vagyok a végtelenül tiszta természeti valóságnak” (Szénaboglya).

Életében Kassákot az alkotás – a létrehozás folyamata és a megteremtett mű – mentette meg a semmitől: az önsorsrontástól és a megsemmisüléstől. Halála után pedig – a dolgok természetéből adódóan – immár teremtményei vannak kiszolgáltatva a semminek: a felejtésnek.