Áldott, békés

Csendes éj, szentséges éj világunknak csak egy viszonylag kicsiny és egyre kisebbedő hányadára borul, a glóbusz más részein viszont bősz háború dühös taréja berzeng s a béke lágy szemébe kurrogat. Ezt amúgy Richard mondja a János király negyedik felvonásában, valahol már idéztem, és nem kizárt, hogy még fogom is, lévén fölöttébb kifejező és napról napra aktuálisabb. Karácsonyi gyertyagyújtogatásunkkal egyidejűleg legalább hét olyan háború tombol, amelyeknek mindegyike tízezernél több halálos áldozatot követelt, és még ki tudja, mennyit fog, pusztító erejük pedig fölöttébb változatos. Közöttük a legfiatalabb és egyben a legabszurdabb a pólyáskorú szudáni háború, amely idén áprilisban tört ki, a hadviselő felek a Szudáni Fegyveres Erők egyfelől, és a szintén szudáni Gyorsreagálású Erők másfelől. Ez a csetepaté októberig nagyjából tízezer halálos áldozattal és még több sebesülttel járt, ötmillióan váltak hajléktalanná, ám ebben a lakosság semmi szokatlant vagy különöset nem talál. Szudán 1956-ban lerázta a gyarmati igát, ahogy erről a hazai sajtóban is olvashattunk, azóta ez folyik, valamit valamiért.

Szudán története részint végtelen történet, vagy legalábbis most annak látszik, részint pedig modellértékű. Jöjj el, szabadság, te szülj nekem rendet, sóhajtották a harmadik világ népei, a szabadság pedig eljött és háborút szült. Myanmar például 1948-ban vált függetlenné, azóta pedig egyhuzamban polgárháborúkkal múlatja az időt, a halálos áldozatok száma úgy kétszázezer körül lehet. Vagyis manapság a gyilkolászás nem annyira országok között, hanem inkább országokon belül folyik, korunk népei a saját házuk táján keresik az ellenséget, és mit ad isten, rendre meg is találják. Így egyszerűbb, kézenfekvőbb, nem kell sok ezer kilométeres távolságokra utaztatni a csapatokat, kevesebb üzemanyag fogy, az eredmény viszont a legkényesebb igényeknek is megfelel. Korunk jellemző konfliktusa tehát a polgárháború, amely az otthon édes melegében abszolválható, a vitézek legkésőbb reggel nyolckor megjelennek a csatatéren, délután fél ötig hadakoznak, utána mindenki az otthonába tér.

Már amennyiben akkor még az otthon is, és a harcos is megvan. Ha nem, akkor nem.

Ilyen például az etiópiai polgárháború, amely napjaink, sőt az elmúlt évtizedek egyik legvéresebb konfliktusa, hallani róla viszont nemigen lehet. Részben talán azért, mert a harcoló felek hol abbahagyják, hol újrakezdik, a közönség pedig az ilyesmit nem honorálja, másfelől azért, mert a hírszerkesztők se honorálják. Nem kizárt persze, hogy némely kezdő és izgága riporterpalánták időnként avval állnak elő, hogy anyagot hoznának onnan, a szerkesztő azonban leinti őket. Lerágott csont, mondja unottan, és neki van igaza.

Különös képződmény a mexikói drogháború, immár tizenhét esztendeje tart, a róla szóló Wikipedia-szócikk terjedelme a Háború és békéével vetekedik, áldozatainak száma négyszázezer körüli, tehát az ukrajnai háborúénak csaknem a kétszerese, létezéséről viszont a világ nemigen vesz tudomást. Regények, vagy pláne filmek ettől még születhetnek róla, részint mert közel van, mármint Hollywoodhoz, részint mert a drog körül forog, arról pedig mindenki tud emezt-amazt. A külvilág eleve nézőként közelít hozzá, ismerős dramaturgiai ötletekre vágyik, és közben a pattogatott kukoricáját keresi.

A drogháborúban tehát még van valami kecs és kellem, az életnek valamelyest naposabb oldalához kapcsolódik, viszont Ukrajnának az oroszok általi lerohanása akkora gyalázat, hogy azt talán csak a mi hős lelkű vezetőnk képes tolerálni. Eddig nagyjából kétszázezer áldozatot követelt, és ki tudja, még mennyit fog, az oroszoknak ez gyakorlatilag mindegy. Az ukránoknak nyilván nem annyira, őket azonban senki se kérdezi. Szinte még csak tegnap kezdődött, de Putyin felől folyhat tovább az idők végezetéig, ember van elég, fegyverből, lőszerből futja, az Oroszországi Föderáció Fegyveres Erői néven ismert képződmény pedig értékes harci tapasztalatokkal gazdagodik.

A vietnámi háború az amerikai baloldali békemozgalmak megerősödéséhez vezetett, az ukrajnai háborúnak effajta következményei garantáltan nem lesznek. Észak-Vietnám tudatosan arra törekedett, hogy addig kitartson, míg az amerikai társadalom türelme végképp el nem fogy, nem kizárt, hogy Ukrajna célja valami hasonló, viszont ez őneki sajnos nem fog bejönni. Egy nyári felmérés szerint Oroszország lakossága a mostani vészterhes időkben a hatalom iránt jóval lojálisabb, a társadalmi és gazdasági gondok megítélésében pedig jóval elfogadóbb képet mutat, mint a háború előtt. Természetesen az élelmiszerárak a háború kezdete óta mind meredekebben törnek felfelé, az emiatt nyugtalankodók aránya pedig tavaly csaknem hatvan százalék volt, ami az adott helyzetben magától értetődő, sőt elvárható. Azóta telt-múlt az idő, a berzenkedők aránya viszont nem nőtt, hanem csökkent. A helyzet felfoghatatlan: az árak kitartóan emelkednek, ám erről az orosz társadalom mind kevésbé vesz tudomást. Ezt a jelenséget illetően egy és csakis egy természettudományos magyarázatot tudunk elképzelni, jelesül azt, hogy vodka még mindig van, a többség hozzá is jut, belekortyol, szája a füléig szalad.

A háború ködképe, ha egyáltalán volt ilyen, legott oszladozni kezd.

Egyébiránt ma már a háború se a régi. Apáink, nagyapáink, szépapáink idején még ennek is megvolt a maga rituáléja. Kellett hozzá egy agresszor, nevezzük, mondjuk, Hannibálnak, aki megkísérti a lehetetlent, elefántokkal kel át az Alpok láncain (közben az elefántok sajnos kimúlnak, de hát nem lehet szerencséje mindenkinek), majd egy Cannae nevű város bevételével olyan győzelmet arat, amelyet a jobb katonaiskolákban évezredek múltán is tanítanak. Manapság a harcoló felek beérik szerényebb eredményekkel is, idegen népek helyett rokonaikat és volt iskolatársaikat gyilkolásszák, így olcsóbb, egyszerűbb, az öröm pedig ebben is megvan, legalábbis egy darabig. Később viszont unalmas lesz, pláne ha közben magunk is hősi halottá avanzsáltunk. Előttünk a szürke és eseménytelen örökkévalósággal, amelyben aligha találunk örömet.