„Liberális apparatcsik volt”

Augusztus 30-án, 91 éves korában elhunyt Mihail Szergejevics Gorbacsov, a Szovjetunió Kommunista Pártjának utolsó hatalmon lévő főtitkára. A változások nagy tanúja, Adam Michnik másfél évvel ezelőtt adott nagyszabású értékelést a Gazeta Wyborczában a Szovjetunió sírásójának pályájáról – ezt az interjút tesszük most közzé.

Paweł Smoleński: 1985. március 11. Mihail Szergejevics Gorbacsovot megválasztják a Szovjetunió Kommunista Pártjának főtitkárává. Nagyon gyorsan meglepetést okozott – a hívei számára csakúgy, mint azoknak, akik tiszta szívből gyűlölték. És ezek száma egyre csak szaporodott.

Adam Michnik: Nehéz ma beszélni róla, különösen mindannak a kontextusában, ami ma Oroszországban történik. Akárhogyan is nézzük, ő nyitotta meg a börtönöket és a lágereket, és biztosan nem a másként gondolkodók és a politikai foglyok iránti szeretetből, hanem mert úgy gondolta, hogy ennek egyszerűen nem szabad így mennie. Lehet mondani, hogy következetlenül, túl későn és túl lassan csinálta, de az oroszok számára ez valódi változást hozott. Ezt a kurzust vitte tovább Borisz Jelcin is. Az ő ideje alatt – akárcsak Gorbacsov alatt – ocsmány dolgok történtek Oroszországban, de senki nem jutott politikai okokból rács mögé, azért, mert szembefordult a hatalommal.

Sajnos most újabb teljes változást éltünk meg. Ha Putyin valamiben következetes, hát az az ellenfeleinek a lecsukása. Ki tudja, hogy valaha kiszabadul-e Navalnij? A politikai gyilkosságok is a legsötétebb cári és szovjet időket idézik. Ezért is gondolok szomorúsággal, keserűséggel a mai Oroszországra. A gorbacsovi–jelcini vakáció után visszatért a régi, szörnyű kerékvágásba.

Gorbacsov alig 52 évesen lett a Kreml ura, a szovjet vezetés normáit tekintve fiatalon. Nagyon kellett tehát értenie a Kreml működését, ha egyszer idáig eljutott. A legmagasabb szférákba Jurij Andropov vezette be, aki sok éven át a KGB-t irányította – sötét alak, bár a birodalom viszonyaiban minden bizonnyal igen jól eligazodott. Minek kellett az ősz KGB-snek egy ilyen ember?

Gorbacsov valóban remekül értette a Kremlt, végül is Andropov, majd az ő helyettese, Konsztantyin Csernyenko után lett főtitkár, s ők az SZKP megcsontosodott, brezsnyevi, neosztálinista többségét képviselték. Egyszerűen becsapta őket azzal, hogy ő majd megjavítja a rendszert. És szükségük volt rá – sok diktatúra így működik, rendszerint korlátolt, buta emberek tartják fenn, de néha akad köztük intelligens és jól tájékozódó személy is. Ez utóbbiak pedig rájönnek arra, hogy a kretenizmus egyszerű, ha nem is villámgyors út a politikai temetőbe. Számomra úgy tűnik, hogy Andropov ezért nyúlt Gorbacsov hóna alá: Gorbacsov volt az egyetlen valódi egyetemi végzettséggel rendelkező szovjet pártfőtitkár. Fiatal volt és kevésbé vaskalapos, de vitán felül hűséges a létező szocializmushoz.

Egy évvel a hatalomra jutása után Gorbacsov uszkorenyijéről, gyorsításról, meg glasznosztyról, nyilvánosságról kezdett el beszélni. Ez a két jelszó lett a peresztrojka, vagyis az átépítés, a szovjet birodalom megújításának a veleje. Mikor világosodott meg benned, hogy Gorbacsov ezeket komolyan gondolja?

Ma már tudom, hogy mielőtt főtitkár lett, Kanadába utazott, ahol Alekszandr Nyikolajevics Jakovlev volt a szovjet nagykövet. Jakovlev intelligens, igazi értelmiségi alak volt, aki korábban propagandavonalon töltött be magas posztokat. Ezekből egy, a hetvenes évek elején megjelent cikke miatt penderítették ki. Az antihistorizmus ellen című írását az SZKP antiszemita és nacionalista frakciójának a kritikájaként értelmezték, és a szerzőt mintegy büntetésből a tengeren túlra száműzték.

A két úr Ottawában hosszú sétát tett a tóparton, hogy ne tudják őket lehallgatni. Arra a következtetésre jutottak, hogy a Szovjetunióban így nem mehetnek tovább a dolgok. Miután főtitkárnak választották, Gorbacsov politikai bizottsági tagot csinált Jakovlevből, ő lett a peresztrojka elméleti kútfője és főideológusa. Később maga mellé vette Eduard Sevardnadzét, akit megtett külügyminiszternek. Az SZKP Központi Bizottságát telerakta egy rakás fiatal tudóssal, jogásszal, közgazdával, és megnyitotta előttük a gyors karrier útját. Ez lett a legszűkebb rohamosztaga.

Akkoriban persze nem tudtam erről, mert fogalmam sem volt, ki az a Mihail Gorbacsov. Amikor meghallottam azt a szót, hogy „gyorsítás”, nem vettem komolyan, jött egy új főtitkár, bemondott valamit, és kész. Fokozatosan lett meg benne a bizalmam. Miután kijöttem a börtönből (1986-ban – a szerk.), szenvedélyesen olvasni kezdtem a szovjet sajtót, és egyre gyakrabban vettem észre valamiféle új tónust és stílust. Az Ogonyok hetilap például új, nem hivatalos társaságok, csoportok létrejöttéről adott fotókkal illusztrált hírt. És ezeken a fotókon a szolidaritásbeli és a KOR-beli kollégáim ábrázata köszönt vissza: hasonló arcok, hasonlóan nyírt szakállak, ugyanazok a pulóverek. (KOR a. m. Munkásvédelmi Bizottság, 1976 és 1977 között a lengyel ellenállás legfontosabb szervezője – a szerk.) Abból, ahogy a történelemről írtak, vagy ahogy az irodalomkritika festett, lassan meggyőződtem arról, hogy a változások mélyek és messzemenők. Amikor pedig megnéztem Tengiz Abuladze Vezeklés című, a zsarnokságról és a sztálinizmussal való leszámolásról szóló filmjét, arra jutottam, hogy hohó, a dolgok már nagyon messzire mentek.

Kedvelted Gorbacsovot?

Rokonszenvet éreztem iránta akkor is, amikor még nem ismertem, főként az őt körülvevő emberek miatt. Jól ismertem mind a két Jakovlevet, Alekszandrt és Jegort, a nagyszerű újságírót, a Moszkovszkije Novosztyi főszerkesztőjét, a független orosz sajtó atyját, aztán Vitalij Koroticsot, az Ogonyok főszerkesztőjét, Andrej Gracsovot, Gorbacsov ta­nács­adóinak utolsó főnökét, egy igazi, nyugati stílusú entellektüelt. A Le Monde moszkvai tudósítója akkoriban Bernard Guetta volt, közeli cimborám. (Ma írásai a Magyarnarancs.hu-n olvashatók – a szerk.) Remek kapcsolatai voltak a Kreml környékén, az elemzéseiben szimpátiával és megértéssel követte Gorbacsovot. De tudtam a kritikus véleményekről is, például a történész Jurij Afanaszjevéről vagy Gavril Popovéról, aki Moszkva első polgármestere volt.

Mindezek alapján a következőre jutottam: Gorbacsov olyan figura, aki véletlenül nekimegy egy házfalból kiálló téglának, és a ház összedől. Ennek a metaforának, amit persze orosz újságírók találtak ki, megvannak a maga erényei és hibái is. A gyengesége az, hogy mindent a véletlennel magyaráz: azért történt az, ami történt, mert úgy jött ki a lépés. Pedig nem volt ez véletlen. Gorbacsov mindent megtett a létező szocializmus megreformálásáért. De a létező szocializmus reformja szükségszerűen a létező szocializmus végét hozta el.

Olyasmire vállalkozott, ami nem volt kivitelezhető. Vajon a képzelőerő hiánya, a beképzeltség, a naivitás, netán a megfelelni akarás vezette? Végül is ki ne vágyna arra, hogy nagy formátumú vezető legyen, akit a világ minden szalonjában szívesen fogadnak, úgy hivatalosan, mint magánjelleggel?

Gorbacsov nem volt bohóc. Nem valamiféle álarcosbálban lépett fel, hogy becsapja a Nyugatot. Hívő, deklarált ellenreformátor volt. A kommunista blokk két nagy reformkorszakot élt meg: a Prágai Tavaszt és a Szolidaritást. Csehszlovákia egyértelműen megmutatta, hogy a kommunista párt felől képtelenség megreformálni a rendszert, mert a végén jön a Varsói Szerződés. A Szolidaritás pedig a proletariátus által fosztotta meg a legitimációjától a proletárdiktatúrát. Gorbacsov ellenreformációja nem is annyira a reformáció elvetésén alapult: úgy állt neki ellent, hogy elfogadta az alapvető kritikai tételeit, átvette bizonyos ideáit és fordulatait.

Személyesen Gorbacsovot sokkal később ismertem meg, interjúztam vele, és aztán többször találkoztunk, részt vettem az alapítványa által szervezett konferenciákon, meghívott Moszkvába a különféle jubileumaira. Nagyon rokonszenves ember benyomását tette, ami persze nem változtatott az alapfelálláson, hogy liberális apparatcsik volt. Nem a vérszomjas fajtából, de mégiscsak. Rendes ember volt, de az apparatcsik mentalitását sosem tudta levetkőzni. Ebben az értelemben Alexander Dubčekre emlékeztetett. Ő is azt akarta, hogy a szocializmus jó legyen, és jó dolgokat csinált, mint például a Brezsnyev-doktrína feladása. Azzal támadták, hogy eladta Németországot, Lengyelországot, az egész szovjet blokkot. Azt felelte erre, hogy Németországot a németeknek adta oda, Lengyelországot a lengyeleknek, és nincs miért szemrehányást tennie magának. Ennek dacára mindig úgy okoskodott és úgy érvelt, mint egy apparatcsik.

A Szovjetunió felbomlásának az éveiben a pályája olyan, mint egy szinuszgörbe. Többé-kevésbé ugyanakkor engedte ki a száműzetésből Andrej Szaharovot, mint amikor a szumgajti vérengzés történt. (1988. február végén a Baku közeli Szumgajtban azeri csőcselék több napon át véres pogromot folytatott a városban lakó örmény kisebbség ellen. A halálos áldozatok számát a korabeli hivatalos források 32-re, az örmények több százra teszik. Ez volt az első nyílt, erőszakos etnikai konfliktus a Szovjetunió felbomlás során – a szerk.)

Szaharov kiszabadulása óriási esemény volt. Gorbacsov nagyra tartotta őt.

És vajon miért? Biztosan nem az ellenzéki bátorságáért.

Tisztelte Szaharovot, annak dacára, hogy miután Andrej Dmitrijevicset Duma-képviselőnek választották, folyton Gorbacsovval szemben lépett fel. Gorbacsovnak ez nagyon nem tetszett. Nem okvetlenül becsülte a másként gondolkodói bátorságát sem. De végül is Szaharov háromszor kapta meg a Szovjetunió hőse kitüntetést, ugyanennyiszer a Lenin-díjat, akadémikus volt, a hidrogénbomba atyja. Brezsnyev erre magasról tehetett, de Mihail Szergejevics nem. Ugyanakkor szinte betegesen vonzódott az egykori apparátusi kis cimboráihoz, akik egytől egyig szabályszerű kretének voltak.

Ami pedig Szumgajtot illeti, nem ő szervezte a pogromot, és nem is bátorította.

De nem is akadályozta meg, pedig tudta, hogy nagyon rossz irányt vettek a dolgok az azeriek és az örmények között. És a tetejébe még engedte is kiszivárogni a pogrom hírét. Miféle főtitkár az, aki nem ura a saját országának?

Épp ez a diktatúrák paradoxona. Ha engedsz a gyeplőn, előbb-utóbb kicsúszik az irányítás a kezedből. Még a legszűkebb környezete is meg volt győződve arról, hogy Gorbacsov épp a Kaukázusban tört meg. Szumgajt után és a liberális moszkvai értelmiség – Szaharov, Jelena Bonner – hatalmas nyomása alatt elkezdett engedni az örmények követeléseinek. Viszont nem tudott sikeresen leválni a neosztálinista ellenzékéről sem, mert közel akarta magához tudni őket, és rosszul is mérte fel a szándékaikat.

Miért?

Mert az SZKP apparátusában nevelődött. Azt gondolta, hogy az a Jegor Ligacsov, aki a helyettese és szövetségese volt, aztán a legádázabb kritikusa lett, talán rosszul kombinál, de akkor is jó elvtárs. Ligacsov visszaemlékezéseiben van egy részlet, ahol Alekszandr Jakovlevet, aki szintén a Politikai Bizottság tagja volt, CIA-ügynöknek nevezi. Ez hallatlan, felfoghatatlan, de jól mutatja, milyen feszültségek és érzelmek feszítették a szovjet hatalom szívét.

Gorbacsov egyszerűen alulbecsülte és nem értette a vele szemben álló erők dinamikáját – pontosabban az általa felszabadított folyamatét. Amikor 1988-ban ő és Jakovlev külföldre utaztak, a leningrádi Szovjetszkaja Rosszija közölt egy cikket egy bizonyos Nyina Andrejeva tollából, Nem mondok le az elveimről címmel. Oroszország majd’ két hétre megdermedt, mert addig senki nem ment neki Gorbacsovnak és a peresztrojkának ilyen vad sztálinista pozícióból. Ligacsov és pár keményvonalas PB-tag viszont megdicsérték Andrejevát, a sztálinisták lélegzethez jutottak. A helyzet csak azután csillapodott, hogy Gorbacsov és Jakovlev hazatértek, és az Izvesztyija válaszcikket közölt.

Hasonlóképpen alakult az afganisztáni kivonulás is. Ez nagyszerű, politikailag zseniális húzás volt, ám a tábornokok, a hadsereg és a teljes katonai-ipari komplexum ellenére lépte meg. Tudta, hogy Afganisztán veszélybe sodorja a Szovjetuniót, és ezt a Brezsnyev-doktrína hívei egyszerűen képtelenek voltak felfogni. Az akkori idők viszonyai közt ő volt az ideális politikus a Szovjetunió elbontásához, ami szintén a szándékai ellenére történt meg. Kivonult Afganisztánból, mert Afganisztán rossz volt a kommunizmusnak. Ugyanezen okból fogadta el a Népek Tavaszát Kelet-Európában. Abban hitt, hogy a kommunizmust meg lehet javítani – különben bele sem fogott volna. Paradox módon ebben a sztálinistáknak volt igazuk, amikor óvtak tőle és az ötleteitől, mert érezték, hogy minden széthullik. Azoknak is igazuk volt, akik naivitást hánytak a szemére. De ha nem lett volna ilyen naiv, még ma is a Brezsnyev-korszakban élnénk. Gorbacsovban nem tudatosult, hogy az egész világot megváltoztatja, ráadásul a jó irányban. Mindezért rendkívül hálás voltam, vagyok és leszek neki, és minden alkalommal védeni fogom.

Kitől?

Oroszországban nagyon nem szeretik. Kijivben, Vilniusban, Kaunasban, Tallinnban, Rigában, a Kaukázusban sem, csak más okokból. Oroszországban azért, mert lerombolta a birodalmat. A balti köztársaságokban és a Kaukázusban meg azért nem, mert az ő kormányzása alatt tankok mentek oda rendet tenni.

Azt éppenséggel a saját szememmel láttam, hogy a balti köztársaságokban az OMON (különleges rendőri alakulat – a szerk.) fegyvertelen emberekre lő. A Litvánia pacifikálására tett kísérlet, a vilniusi tévétoronynál gyilkoló mesterlövészek mégiscsak azt jelentette, hogy a brutalitásra játszik.

Ez természetesen szörnyű volt. De ha ismerjük a birodalom, e rendszer történetét, néhány tucat áldozat nem igazi brutalitás. Ha összehasonlítjuk ezt azzal, ahogyan Sztálin elvtárs leszámolt Csecsenfölddel vagy a krími tatárokkal, Litvániával, Lettországgal, Észtországgal, akkor miről is beszélünk?

Szeretett egy lépést előre menni, aztán gyorsan egyet hátra.

Mindkét oldal szorongatta, muszáj volt lavíroznia.

Az ő jóváhagyása nélkül az OMON nem lőtt volna Vilniusban.

Még szép, hogy lőtt volna. Senki nem kérte a beleegyezését. Gorbacsov azt mondta, hogy felül kell kerekednünk a pártellenes, szocialistaellenes, nacionalista irányvonalon Litvániában. Ezt úgy értelmezték, mint a hadsereg bevetésére adott parancsot.

A rendszer addigra teljesen szétesett. 1989-ben voltam Moszkvában egy konferencián a külügyi intézetben. Az előadók teljesen elfogadhatatlan nyelven beszéltek, mintha a brezsnyevi politikai bizottságot hallottam volna. Délután elvittek a Dumába a régióközi képviselőcsoport ülésére. Ott meg pont az ellenkezője zajlott. Mint valami Szolidaritás-gyűlésen: óriási rendetlenség, és mindenki egymással verseng a radikalizmusban. Oroszországban minden rengett, mozgásban volt, lüktetett ekkor, Gorbacsov semmit nem tudott kontrollálni. Jó volt az apparátuson belüli játszmákban – ám amint az események színhelye az utca lett, lebénult. Amikor Gennagyij Janajev és a többi keményvonalas neosztálinista a Krímből Moszkvába vitette, nem állt ki az emberek elé, mert nem tudott kommunikálni a tömeggel. Viszont még ekkor is biztos volt abban, hogy ő kormányoz. Borisz Jelcin viszont jól tudott bánni az emberek érzelmeivel, és lelökte Gorbacsovot a trónról.

Gorbacsov nem bírta Jelcint, és ez kölcsönös volt, jóllehet a történelemben ugyanazon a polcon, a reformerek polcán vannak. Az egyetlen politikai esélye az lett volna, ha megegyezik Jelcinnel, ha nem rivalizál vele, hanem enged egy fél lépést. De nagyon erős volt benne a hatalmi ösztön, e nélkül nem is lett volna pártfőtitkár. Nehéz arra játszani, ami lehetetlen.

Jelcin, aki természetéből fakadóan autokrata volt, legalább megpróbált demokrataként viselkedni, nagy energiákat fektetett ebbe, és személyes kockázatot is vállalt. Gorbacsov nem feltétlenül – ő megmaradt pártembernek. Nem sokkal azután, hogy visszatért a krími házi őrizetből Moszkvába, megtartották az SZKP utolsó kongresszusát. Valójában Gorbacsov szólította fel a kommunista pártot önmaga feloszlatására, de mindvégig abban a hitben volt, hogy valami kikerekedik ebből, egy szervezet, ami rendbe rakja a szocializmust, és azt ő fogja vezetni. Aztán Jelcin (1991 novemberében – a szerk.) az orosz Duma ülésén egyszerűen betiltotta az SZKP-t. Az a benyomásom, hogy egészen a Szovjetunió feloszlását véglegesítő, Oroszország, Belarusz és Ukrajna által megkötött belavezsai egyezményig Gorbacsov szentül hitte, hogy a végén sikerülni fog neki, és mindent megtett, hogy megmentse a birodalmat. Csakhogy ez a verseny addigra már le volt futva. És mindig a megcsalt férj értesül utoljára. De a Szovjetunió az ő számára mindig is Oroszország volt. Nem vette tudomásul, hogy Ukrajna – és a balti köztársaságokról vagy Kazahsztánról már ne is beszéljünk – valahogy mégsem Oroszország, és nem is szeretnének az lenni.

Nem értette a nemzeti mozgalmak dinamikáját.

Ahogy egyetlen nagyorosz sem – bár ő sem nacionalista, sem soviniszta nem volt. Sehogyan sem fért a fejébe, hogy Ukrajna például független szeretne lenni. Hiszen a történelemben volt Nagy- és Kis-Oroszország, a birodalom Kijevben fogant meg, miről vitatkozunk? Ez a gondolkodás mind a mai napig él Oroszországban. Alekszej Navalnij vagy Mihail Hodorkovszkij is nagyorosz, még ha mérsékeltek is. Generációk fognak eltelni, mire ezt ledolgozzák. Pontosan úgy, ahogy a lengyel gondolkodásban mélyen gyökerezik az a képzet, hogy Vilnius, Grodno, Lviv az Lengyelország. És ha nincs a II. világháború és Sztálin, ma is így lenne. És ez nem a bunkó nacionalisták nézete volt, hanem a legnemesebb embereké.

Kihez hasonlíthatnánk Gorbacsovot?

Kicsit olyan volt, mint Alexander Dubček, kicsit mint Milovan Djilas. Annak idején kollégiumi szobatársa volt Zdeněk Mlynář, a Prágai Tavasz későbbi hőse, még később a Charta ’77 egyik társszerzője. Jól megértették egymást, mert a peresztrojka nagyon hasonlított a Prágai Tavaszhoz, csak épp jó pár évvel később történt, és nem lehetett pacifikálni. Lengyelországban senki hozzá hasonló szabású nem volt hatalmon. Egyszer megkérdeztem, hogy olvas-e szamizdatot, mert Jaruzelski például olvasott. Nagy szemeket meresztett, hát persze, hogy olvas, és megemlítette a ki­adó nevét is. Csakhogy az nem szamizdat volt, hanem valamiféle pártkiadvány arról, hogy mit írnak a másként gondolkodók, a kommunizmus ellenségei. Egész egyszerűen a párt belső, önmagába zárt világához tartozott.

Jelcinnel fasírtban volt, de Putyinnal már nem feltétlenül, vagy nagyon szőrmentén.

Jelcin visszavonhatatlanul szétverte a Szovjetuniót, ami Putyin szerint a 20. század legnagyobb hibája volt. Mihail Gorbacsov mindig is ugyanezt gondolta. Másodsorban pedig Gorbacsovnak volt 5 százalék támogatottsága, Putyinnak meg 80. Gorbacsov nem értelmiségi volt, nem traktált senkit az igazságaival. Politikus volt, és a politikusnak számolnia kell a reáliákkal.

Mit lehet a rovására írni?

A litvánok, a lettek, a kaukázusiak szidhatják. Az oroszok úgyszintén, mert a kormányzása a válsággal, a korrupcióval, a fél­évente egyszer fizetett nyugdíjakkal, az állam és a birodalmi büszkeség szétesésével kapcsolódik össze. Ennek a szimbóluma az a kép lehetne, amit Moszkvában láttam a Kreml tövében: egy medve, az orosz erő és hatalom jelképe láncra verve táncol, a nyugati turisták meg aprópénzt hajigálnak az idomár kalapjába.

De én nem tudom szidni. Gorbacsov mérlege szerintem egyértelműen pozitív.

Ő maga sikerként vagy vereségként látja a munkásságát?

Vereségként. Azt gondolta, hogy mindent meg lehetett volna oldani az ő elképzelése szerint, meg lehetett volna reparálni a szocializmust, csak nem hallgattak rá. De így van ezzel minden vezető, a bolgár Zselju Zselevtől Lech Wałęsáig.

Fordította: – bbe –