Baloldali aktivista?

Gulyás Márton, a Partizán stúdióvezetője hétórás életútinterjút készített velem abból az alkalomból, hogy április végén egy majdnem ezeroldalas válogatás jelent meg a 2000 és 2022 között publikált, de könyvben még meg nem jelent írásaimból. Örömmel tettem eleget a meghívásnak, gyakran néztem a Partizán adásait, Gulyást tájékozott, jó interjúkészítőnek tartottam, és annyiban a politikai véleményünk is megegyezett, hogy azt hiszem, mind a ketten úgy véljük, Orbán Viktor vezetésével Magyarország rossz irányban halad. A kötetbe foglalt írások mintegy fele politikai publicisztika, ezek többnyire az Orbán-kormány politikájával, világképével foglalkoznak, illetve a 2022-es választás esélyeit latolgatják, annak a tévesnek bizonyult reménynek a szellemében, hogy az ellenzéki összefogás legyőzheti Orbánt. A kötet másik felének írásai részben irodalmi vagy történeti esszék, részben pedig fejezetek egy megíratlan önéletrajzból.

Timár Virgil fia – Babits pedofil regénye?

A beszélgetés során egyre világosabbá vált számomra, hogy a politikai nézeteink sokkal távolabb állnak egymástól, mint gondoltam. Az interjúba beépült politikai-világnézeti viták nem keltettek különösebb érdeklődést. Ellenben a K. történetei című önéletrajzi sorozatom egyik, 1909-ben megjelent fejezete, amelyben a saját gyerekkori pedofil élményeimről írtam, jó alkalom volt Gulyás Gergely kancelláriaminiszter számára, hogy tízvalahány évvel később elmagyarázza a kormány­infó közönségének, hogy a pedofíliát nem a pedofil cselekményekkel gyanúsított katolikus papok terjesztik, hanem az olyan liberális, baloldali szerzők, mint jómagam. Gulyás Márton rákérdezett a véleményemre, én pedig elmondtam, hogy a gyerekekkel szembeni erőszakot, a visszaélést a felnőtt hatalmi helyzetével a legaljasabb bűncselekmények közé sorolom, ugyanakkor az érzelmi, akár az erotikával átszőtt érzelmi kapcsolatot gyerek és felnőtt között differenciáltan kell megítélni. Az erről szóló irodalmi művekre hivatkoztam, mindenekelőtt Babits Timár Virgil fia című regényére, amelynek témája egy szerzetes tanár és egy diák közötti érzelmi kapcsolat. (Az interjú során tévesen egy másik Babits-regény címét említettem, ezt azonban utóbb korrigáltam.) Gulyás Márton sehogy se akart leszállni a témáról, mindenképpen azt szerette volna, ha kijelentem, hogy a pedofília bűncselekmény, a felnőttek közötti homoszexualitás pedig csupán szexuális orientáció, én azonban irtózom az efféle sommás kijelentésektől, és nem mondtam ki a Márton által igényelt mondatokat, alkalmat adva ezzel a jobboldali és sajnos nem csak a jobboldali sajtónak, hogy a pedofília szószólójának állítsanak be. Ez az írás nem a pedofíliáról, nem a szexuális bűncselekményekről szól, de ha már írnom kell róluk, hadd mondjam el néhány mondatban a véleményemet. A felnőttek által elszenvedett szexuális bűncselekmények egy részének kivizsgálását a hatályos jogszabály magánindítványhoz köti: a büntetőeljárás csak akkor indul meg, ha azt a sértett akarja. Úgy vélem, ez a korlátozás helyes: egy efféle eseménynek számos olyan mozzanata lehet, amelyről az áldozat még egy zárt tárgyaláson sem kíván beszélni. Ha az áldozat kiskorú, az eljárás hivatalból indul meg. De a magánindítványra ebben az esetben is szükség lenne, azzal a különbséggel, hogy az indítványt a szülőnek, a kiskorú gondviselőjének vagy a gyámhivatalnak kellene benyújtania. Egy bizonyos életkoron túl egy kiskorúnak is joga van hozzá, hogy beleszóljon, akarja-e, hogy a vele történt eseményről, amelyet áldozat létére is szégyell, rendőrök, szakértők, tanúk és bírók kérdezzék ki, holott ő inkább elfelejteni szeretné az egészet. Sok esetben indokolt, hogy a kiskorút a jogi eljárás megkezdése előtt pszichológus hallgassa meg. Ez az írás nem erről szól, csak azért hozom szóba, hogy azok, akik a pedofília védelmezőjének írtak le, elolvashassák, és ha akarják, megérthessék, mit írtam és mit gondolok.

Gyerekek és nevelők

Több alkalommal is írtam nem szexuális természetű bűncselekményekről, amelyeket felnőttek gyerekekkel, többnyire a felügyeletükre bízott kiskorúakkal szemben követtek el, de ezekre Gulyás Márton nem kérdezett rá, így a sajtóban sem jelentek meg. A fentebb említett K. történetei sorozatban a Zászlófelvonás című fejezet arról szól, hogy az úttörőtábor vezetője zászlófelvonáskor elmondja, éjjel felnyitotta néhány táborlakónak a szüleihez írott levelét. Az egyikük azt írta, rosszul érzi magát a táborban, kéri a szüleit, vigyék haza. A táborvezető közölte a levélíró nevét is, majd az árulót átadta a közmegvetésnek. A pajtások vagy tízen rávetették magukat társukra, és verni kezdték. Ettől a táborvezető megijedt, leállította a verést azzal, hogy nem érdemli meg, hogy hozzáérjenek. Be lesz zárva egy szobába, mondta, délután már jönnek érte a szülei, és elviszik. Az esemény nem lehetett olyan ritka. Gazdag Gyula A sípoló macskakő című filmjében az építőtábor vezetője bontogatja a forró teavíz fölé tartva a táborlakók leveleit. Számos iskolában volt egy-egy keménykezű tornatanár, aki hatalmas pofonokat kevert le a fiúknak; volt iskola, ahol ez szinte kitüntetésnek számított. Meghallgatva a velem készült interjút, a fiam azt írta, az iskolában mindenki tudott róla, hogy az alkoholista tanár fogdossa a tizenkét-tizenhárom éves fiúkat, tudott róla az igazgató is, de nem történt semmi, amíg valaki tetten nem érte, hogy egy mentálisan visszamaradott kisfiút a szertárban meztelenre vetkőztetett. Ekkor eltávolították az iskolából, de büntetőeljárás nem indult ellene. Az igazgató fájdalmas kokikat osztogatott a gyerekeknek – írta a fiam –, olykor büntetésből, olykor merő szórakozásból, mert a folyosón szembetalálkozott egy gyerekkel. Ügy ezekből a kokikból sem lett.

Édes Anna és Angela Davis

Gulyás Márton baloldali aktivistának mondja magát. A demokratikus ellenzék, amelynek tevékenységében 1971-től kezdve részt vettem, ugyancsak baloldali volt. Azt képzeltem tehát, hogy nézeteink között áthidalhatatlan ellentétek aligha lehetnek. Csak arról feledkeztem meg, hogy mi, a kommunista diktatúra demokratikus, liberális ellenzéke, a kommunista uralmat soha, egy pillanatig sem tekintettük baloldalinak. Azt gondoltuk, hogy a baloldal demokratikus, egyenlőségpárti, s így szükségképpen az elnyomottak, a kiszolgáltatottak oldalán áll. Az interjú közben kellett rájönnöm, hogy Gulyás Márton, aki feleannyi idős, mint én, részint történelmi ismeretei hiányos volta következtében, nem látja az alapvető különbséget a szabadságpárti baloldal és a kommunista önkényuralom között. Az interjú során szóba került a falkép, amelyet Kemény György festett a lakásomban 1970–71-ben. Hogy mi kerüljön a falra, azt jobbára az a baráti társaság vitatta meg, amely szombat estétől vasárnap hajnalig borozgatott a lakásomban, és itt-ott besegített a művésznek. Valaki felvetette, hogy a falra kerülő filozófusok között nincs nő. Utóbb nyilvánvalónak tűnt, hogy Rosa Luxemburg arcképének kellett volna a falra kerülnie, hiszen a német kommunista párt egyik alapítója Leninnel is szembefordulva úgy vélte, szabadság a forradalom győzelme után is csak akkor van, ha az magában foglalja az ellenzék szabadságát is. Ennek ellenére megfeledkeztünk róla. Viszont ezekben a hetekben folyt Angela Davis fekete polgárjogi harcos pere, akit azzal vádoltak, hogy ő csempészte be a tárgyalóterembe azt a pisztolyt, amellyel az egyik vádlott agyonlőtte a bírót. A szocialista tábor a vádlott szabadlábra helyezését követelte, a budapesti rendőrség viszont megakadályozta, hogy a Budapesten tanuló, a vádlott mellett tüntető, főként harmadik világbeli diákok megközelítsék az amerikai követséget. Az amerikai esküdtszék végül a vádlott felmentésére szavazott, Angela pedig végiglátogatta a kommunista vezetőket, Fidel Castrót, Honeckert, Brezsnyevet, hogy köszönetet mondjon a mellette folyó kampányért. Angela Davis portréja remekül sikerült, de a jelenlévőket bosszantotta, hogy az ellenzéki szoba falára került nő olyan politikusoknak hálálkodik, akik a saját országukban börtönbe zárják azokat, akik élni próbálnak emberi jogaikkal. Angela végül ott maradt a falon, idős korára a kommunizmustól is eltávolodott, s az amerikai börtönviszonyok javításáért küzdött. Gulyás Márton ellenben nem értette meg az 1971-es kétségeket, és felháborodott azon, hogy egyesek lemeszelték volna a polgárjogi harcos portréját. Ez a vita, a „mi a baloldaliság?”, „ki a baloldali?” vitája 1971-ben sem volt újdonság a létező szocializmus eszmetörténetében. Kosztolányi baloldali elutasítása már az 1920-as években megkezdődött: az Édes Anna zárófejezetében maga Kosztolányi ábrázolja szarkasztikusan a róla szóló politikai vitát. E vitát aztán Heller Ágnes 1957-ben megjelent bugyuta könyve emelte filozófiává. „A hagyományos erkölcs revíziója tekintetében – írja Heller – ő [Kosztolányi] járja végig legkövetkezetesebben a magyar dekadens értelmiség erkölcsi nihilizmusának útját. (…) A proletárerkölcs tartalmától való visszariadás megerősítette a burzsoáziához, a polgári erkölcshöz fűződő kötelékeket. Ez kifejeződött a régi, elvont polgári normák csontvázához való görcsös ragaszkodásban.” A klasszika-filológus Szabó Árpád már tíz évvel korábban, 1947-ben kitaszította Kosztolányit a haladó írók sorából, méghozzá téves idézetek alapján, hiszen egy, a baloldallal szembefordult író esetében minden megengedhető. Ezzel a szemlélettel fordult szembe – 1947-ben akár bátornak is nevezhető kritikájában – Vas István. „A társadalmi ellentéteket senki sem vette érzékenyebben észre, mint Kosztolányi. S csak a mi újabb, hatdioptriás kritikánk nem veszi észre, hogy az Édes Anna gyökeresen politikai regény.” Az elemzést erőteljes, ütős mondat zárja: „Mert ha van értelme ennek a fogalomnak: örök baloldal – Kosztolányi egyike azoknak, akik újra és újra értelmet adnak neki” (Vas István: Az ismeretlen isten, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1974, 30–34. oldal).

Visszagondolva az augusztusban felvett interjúra, megerősödött bennem a meggyőződés, hogy Gulyás Mártonnak erről az örök baloldalról nincs tudomása. Arról a baloldaliságról, amely kívül áll a baloldali pártok taktikai húzásain. Ezzel a baloldalisággal gondolkodása hátterében az ember akarva-akaratlan igazat ad Édes Annának, aki brutálisan meggyilkolta gazdáit, mert csak ezzel a szörnyű tettel tudja visszaszerezni emberi méltóságát, amelynek létezéséről nem is tudott, sem a gyilkosság előtt, sem utána. Leírva ezt a mondatot azzal is számolnom kell, hogy írásom megjelenése esetén a Rogán-sajtóban nemcsak a pedofíliának leszek a védelmezője, de a brutális gyilkosságnak is. Az írás kockázatos üzem, ha kiállok Édes Anna igaza mellett, az nagyobb kockázat, mint a víz alatt közvetlen közelből lefényképezni egy háromméteres emberevő cápát. Ez a cápa képernyővédőként most mégis ott díszeleg a számítógépem nyitó oldalán, én pedig sértetlenül megúsztam ezt a kalandot is, ahogy megúsztam azt is, hogy állambiztonsági követőemberek kergettek az utcán, pedig nem vagyok egy nagy futó.

„Testvér lészen minden ember”

Az interjú során Gulyás Mártonnal újra meg újra vitába keveredtem, és egyre kevésbé értettem, hol is vagyok. Bejátszottak például egy videófelvételt: éppen azt mondom a Keleti pályaudvaron a földön heverő hajléktalanoknak, ne követeljenek lakást, mert az irreális követelés, ráadásul még ellenszenvet is kelt azokban, akik – 1989-ben – százezreket költöttek arra, hogy lakásuk legyen. Ha biztonságos, fűtött hajléktalanszállást követelnek, az reális, megvalósítható követelés, ahogy az is, ha azt követelik, hogy épüljön több olcsó bérű szociális lakás, ahogy épültek ilyenek az 1900-as években, de még a Hor­thy-rendszerben is. Gulyás Márton nem a véleményemmel vitázott, hanem azzal folytatta, hogy mint zenekedvelő embernek kell legyen némi érzékem az utópiához is. Azt hiszem, a meglepetéstől szóhoz se jutottam, de ha érdemben próbáltam volna válaszolni, nyilván azt mondom, a műalkotásokban megjelenő reményeket nem lehet és nem is szabad azonosítani a politikai illúziókkal. „Testvér lészen minden ember”, énekli a kórus a IX. szimfóniában. No persze, Elysium lánya lágy szárnyának védelmében.

Vitáztunk egy sort arról is, hogy vélekedett a demokratikus ellenzék arról, hogy a nyolcvanas évek közepétől az úgynevezett szocialista nagyüzemekből nagy számban bocsátottak el munkavállalókat. A létező szocializmus egyik hamis dogmája az volt, hogy a szocializmusban nincs munkanélküliség, munkásokat csak a kapitalista országokban tesznek ki az utcára. A szocialista ipar termékei azonban a nyugati piacokon egyre inkább eladhatatlanná váltak, de megrendült a Szovjetunió gazdasági helyzete is, már nem lehetett arra számítani, hogy mindent átvesznek, amit a testvéri országok gazdasága kínál. Ebben az időszakban, az 1980-as évtizedben számos, a csőd szélén tántorgó szocialista nagyüzem között az Ózdi Kohászati Művek (OKM) különösen rossz helyzetben volt. Két év alatt nyolcmilliárd forint adósságot halmozott fel, a dolgozók száma tizenkétezer volt, miközben Nyugaton a hasonló méretű kohászati üzemek két-háromezer dolgozóval működtek. A gazdaságirányítás szervei meghatározták, mennyi lehet az átlagbér egyes üzemekben: ahhoz, hogy az üzem mérnökei, technikusai, gyakorlott szakmunkásai megfelelő fizetést kaphassanak, nagyszámú rosszul fizetett, szakképzetlen munkásra is szükség volt. Ráadásul a város vezetése akadályozta, hogy Ózdon más üzem is működhessen: álláspontjuk szerint Ózd a vaskohászat városa, amelynek egyetlen nagyüzeme az OKM. Általánossá vált a nézet, hogy a gyár állandó vesztesége csak azzal csökkenhető, ha a tizenkétezer munkásból ötezret elbocsátanak. A munkanélküli segély bevezetését a politikai irányító szervek mereven elutasították, ez ugyanis egyértelmű beismerése lett volna annak, hogy munkanélküliség szocialista körülmények között is létezik. Ehelyett az irányított sajtó hatalmas hangerővel szólt arról, hogy véget kell vetni az álhumanizmusnak, a rosszul dolgozó munkásokat el kell bocsátani. A sajtó fenekedése azonban csak ellenséges hangulatot teremtett a munkájukat vesztett tömegek körül. Ahhoz, hogy a közvélemény bűnösnek lássa a munkanélkülieket, jogi eszközökre is szükség volt. Az Elnöki Tanács 1984. évi 19. számú törvényerejű rendelete 1984. október 29-én bevezette a szigorított javító-nevelő munka elnevezésű új büntetést. A javító-nevelő munka „csak” azt jelentette, hogy az elítélt munkabéréből hónapról hónapra levonták a pénzbüntetést. A szigorított javító-nevelő munkára ítélt személy a törvényerejű rendelet szövegezése szerint köteles „a kijelölt munkahelyen dolgozni”, a kijelölt „helységben tartózkodni”, a kijelölt „szálláson lakni, és annak rendjét megtartani”. A kijelölt szállás általában a munkahelyhez legközelebbi „büntetés-végrehajtási intézet” volt, magyarán a börtön. Ózdi útjaim egyikén szemtanúja voltam, hogy délután, amikor a műszak véget ért, több száz ember igyekezett vissza kijelölt szállására, a börtönbe. A törvényerejű rendelet nem csinált titkot abból, hogy az elítéltek nem követtek el semmit, amiért megbüntethették volna őket. A törvényerejű rendelet indokolása kimondja: „A közveszélyes munkakerülők számának emelkedése a bűnözés emelkedésének veszélyét hordja magában.” Szigorított javító-nevelő munkával azt büntetik, aki nem követett el bűncselekményt, de lehetséges, hogy el fog követni. „A munkakerülők rendszeres munkára szoktatása szükségessé teszi a helyhez kötésüket és az életvitelük szigorúbb felügyeletét.”

Rákosi önkényuralma és Kádár liberális szocializmusa

A közvélemény úgy tudja, hogy Magyarországon a kommunista önkényuralom legkegyetlenebb korszaka az 1947-től 1953-ig terjedő évek voltak, vagyis attól kezdve, hogy az önkényuralom felszámolta a jogállamot, a Sztálin haláláig tartó mintegy hét év. Ugyanakkor nem feledkezhetünk meg arról, hogy a rendszer végjátéka is kegyetlen volt. Ezekre az évekre a gulyáskommunizmus éveiként szoktunk visszaemlékezni, és való igaz, hogy a demokratikus ellenzék tagjai közül, bár számos zaklatást, házkutatást kellett elviselnünk, egyikünk sem került börtönbe. De igaza volt Solt Ottiliának: a liberálisnak mondott Kádár-korszakban nem az ellenzéki értelmiség volt leginkább kiszolgáltatva a rendőri erőszaknak, a rendszer brutalitásának, hanem a röpcédula-terjesztő ózdi munkás, Kristály Gyula, meg az a sok száz – jelentős részben cigány – munkanélküli, aki a szigorított javító-nevelő munkát bevezető jogszabály alapján került börtönbe azokban az években, amikor a börtönnépesség elérte a huszonötezer főt.

Van Veres Péternek egy elbeszélése, a Gyepsor című kötetében jelent meg 1940-ben. A legnagyobb balmazújvárosi uradalom intézője szerződést köt az aratómunkásokkal. A szerződés aláírására a községházán kerül sor. Jelen van két csendőr, amikor az intéző belép, a csendőrök fegyverrel tisztelegnek neki. Aztán megérkeznek az aratómunkások, nekik nem tisztelegnek a csendőrök. A szerződéskötés folyamatába a csendőrök nem avatkoznak bele. De mindenki tudja, hogy annak kell történnie, amit az intéző akar, hiszen mögötte áll a hatalom, az állam.

A szigorított javító-nevelő munka révén az államnak, a hatóságnak ismét bővült a lehetősége, hogy beleavatkozzon munkaadó és munkavállaló viszonyába. „…egy faluban a gazdák újabban állattenyésztő vállalkozásba fogtak” – írta Solt Ottilia Foglalkozáspolitikai garanciák című cikkében, gondosan eltitkolva a falu nevét, nehogy még kinyomozzák, kitől származnak az adatok (Beszélő, 13–14. szám, 1985). „Kell hozzá a napszámosmunka, a helyi cigányság pedig kapott az alkalmon. Persze a gazdák keveset akarnak fizetni. Gazdák és napszámosok között nincsen szerződés, csak szóbeli megállapodás, a bérharc formája, hogy a napszámos nem jelenik meg reggel, ha egy másik gazda többet ígér pár forinttal. Január óta azonban a gazdák nem alkusznak. Egyszerűen elmennek a rendőrségi körzeti megbízotthoz, és megkérik, ijesszen rá a KMK-val a hűtlen napszámosokra. A megrettent cigányok egyetlen törekvése most már az, hogy kiérdemeljenek a gazdáktól egy-egy állandó szerződést. Havonta 2-3000 Ft ellenében napi 10 óra munka, ünnepnap nincs.”

Az új meg a még újabb avantgárdok mindig azt gondolják: velük kezdődik minden, előttük semmi sem volt. Az öreg konzervatívok csak legyintenek: egy újszülöttnek minden vicc új.

Gulyás Márton újra meg újra vitába keveredett velem. Nem értette, hogy az épp csak formálódni kezdő demokratikus ellenzék miért veszi rossz néven, hogy az amerikai polgárjogi harcos bírósági felmentése után sorra felkeresi a kommunista vezetőket, és köszönetet mond nekik a felmentéséért. Olyan diktátoroknak, akik a saját országukban nyomban börtönbe záratják azokat, akik azt képzelik, hogy vannak emberi jogaik.  Azzal, hogy a létező szocializmusban a sajtó a lógós, lusta munkavállalókat tette felelőssé a munkanélküliségért, nem volt tisztában. Arról pedig, hogy a szocialista Magyarországon börtönbe lehetett zárni embereket pusztán azért, mert nem volt munkájuk, ráadásul, hogy ezt az újmódi büntetést a bérek leszorítására használták fel, mit sem tudott.

Baloldali aktivista? – töprengtem, amikor hazaértem.