A lecsúszás világbajnokai

Argentínában libertárius elnököt választottak, aki az „AnCap tábornok” nevezetű szuperhős szerepében és fekete-sárga jelmezében tetszeleg. Az AnCap az anarchokapitalista rövidítése, de bármennyire kedves a szívemnek, ha egy eltökélten piacpárti és államijelenlét-ellenes figura nyer valahol választást, Javier Milei szerintem nem megváltó, hanem futóbolond.

Más kérdés, hogy egyáltalán mennyit tud megvalósítani az elveiből. Egyfelől mert politikai gondolkodásából hiányzik a normális józan ész, másfelől mert nem áll mögötte törvényhozási többség, de még egy közepesen erős, koalícióképes párt sem. Harmadfelől mert Milei a többség türelmének végső fogytával emelkedett magasba; mondhatni, proteszt-elnök, de ez nem jelenti, hogy Argentínában a többség libertárius lenne.

Éppen ellenkezőleg, az utóbbi nyolcvan év domináns politikai irányzata – ha éppen nincs katonai diktatúra – náluk a peronizmus, ami a baloldali populizmus egy sajátos nacionalista és tekintélyelvű, gazdaság- és társadalompolitikájában a dél-európai fasizmusokra emlékeztető változata.

Vezérelvűség, munkaközpontú társadalom, a szabad gondolkodás elnyomása („Cipőt igen! Könyvet nem!”), erős állami beavatkozás, központi jótéteményeken alapul szociálpolitika, központilag elhatározott iparfejlesztés, a belső piac favorizálása, nemzeti kollektivizmus, a fejlett liberális Északkal szembeni ellenszenv – ami a náci bűnösök befogadásában is megnyilvánult –, családkultusz, a teljes étlap. Megjegyzem, ha valakinek illúziói volnának: politikailag Ferenc pápa is ebben a gondolatkörben nevelkedett. Baloldalisága peronista baloldaliság.

A peronizmusnak „köszönhetően” küzdötte le magát Argentína nyolcvan év alatt a világ egyik leggazdagabb országából a fejlett szint alá, a népnek ez mégis tetszik, úgyhogy a választásokat rendre peronista politikusok nyerik, az ellenkezője, például Milei, kivétel. Hasonló fordulatra olyankor kerül sor, ha a gazdaság romlása (infláció, tömeges elszegényedés, a középosztály létbiztonságának megingása) már kellően sok embernek érezhető.

De nem is erről akartam írni, a végén majd visszakanyarodok. Szijjártó Péter magyar külgazdasági és -ügyminiszter csütörtökön részt vett Szkopjéban az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet miniszteri értekezletén. Ezt az alkalmat kihasználta arra, hogy együtt fotózkodjon és videózkodjon különféle nímandokkal és gazemberekkel – az utóbbi kategóriában a legszebb diplomáciai trófea az orosz Lavrovval folytatott párbeszéd volt.

Szijjártó ezt úgy summázta, hogy „továbbra is nemzeti érdek a kétoldalú együttműködés fenntartása bizonyos területeken. Mi a külpolitikánkat a nemzeti érdek alapján hajtjuk végre, nem fogadunk el semmi nyomásgyakorlást kívülről, ezért Oroszországgal az elkövetkezendő időszakban ugyanúgy együttműködünk Magyarország energiaellátásának biztosítása terén, mint eddig”.

Namost ha ez a társaság valamire azt mondja, hogy nemzeti érdek, akkor arra az egyre mérget lehet venni, hogy nincs szó nemzeti érdekről. Mért volna nemzeti érdek az uniós politikának megfelelő energiatakarékosság, a megújuló energiaforrásokra való átállás és az orosz forrásokról való leválás helyett lekötni rengeteg orosz gázt piaci mozgásoktól független, ámde ménkű drága áron? Mért volna nemzeti érdek megállapodni egy szovjet technológiájú atomerőmű felépítéséről, ráadásul orosz hitelből, amit – akármilyen ütemben épül meg Paks 2. – gyermekeink is nyögni fognak mind anyagi, mind politikai értelemben?

És legfőképpen: milyen nemzeti érdek követeli meg, hogy a magyar diplomácia vezetője minden lehető alkalommal tüntetően hízelegjen a terrorizmust támogató, népirtásra vetemedő, rablógyilkos állam közundorral övezett külügyminiszterének?

Az undort – ami ezek után Magyarországra is kikerülhetetlenül átragad – nem véletlenül mondom. Lehet, hogy Szijjártó bevágódik az orosz, a tádzsik vagy a kirgiz kollégánál, de mire jó ez nekünk? Kontrasztnak: a Prágai Rádió jelentése szerint Jan Lipavský cseh külügyminiszter tegnap, Szkopjéban Lavrov megjelenésekor kivonult a teremből. Az ukránok, a lengyelek és a balti államok bojkottálták az ülést Lavrov részvétele miatt. Bulgária nem engedte, hogy légterén áthaladjon az orosz külügyminiszter repülőgépe.

Ezek a hasonló helyzetű, múltú és adottságú országok kormányai mind hülyék? Talán nem tudják, mi a nemzeti érdekük? Dehogynem.

Szijjártó és a főnöke sem kivétel azonban, ők is pontosan tudják, hogy mi volna a magyar nemzeti érdek, csak őket nem ez érdekli, hanem a saját hatalmi és anyagi érdekük. S azt nevezik ki „nemzetinek”, ugyanis tisztában vannak vele, hogy ez így tetszik a választók kellően nagy százalékának, kellő számú felnőtt állampolgárnak, aki garantáltan nem gondol utána.

Mit kell itt gondolkodni? A nyers nacionalizmus minden józan belátásnál erősebb. Elég, ha rámondják valamire, hogy „magyar érdek” – akkor is, ha a magyar érdek az ellenkezője volna –, és hogy aki mást akar, az nem normális. Mi sem egyszerűbb – kész a kocsi. Senki sem fogja ellenőrizni. A propagandaművelet célt ér, a többi pedig nem érdekes.

Argentínában erősebb a demokrácia, mint Magyarországon, de ott is csak időlegesen lehet megtörni a munkaközpontú gondolkodás, a nemzeti kollektivizmus, az államhívőség meg persze a nacionalizmus uralmát a politikai agyak fölött. Ezt veszik természetesnek, és ez vezet óhatatlanul az ország folyamatos és zaklatott lecsúszásához. Ismétlem, a recept biztos. Hiába rossz a kormányzás, az emberek többségének alapjában így tetszik. Nagyon sok kell ahhoz, hogy a bajokat időnként megelégeljék, és aki olyankor hatalomra kerül, az sem tudja más mederbe terelni a politikai-ideológiai főáramot. Nem szívesen jósolok, de AnCap tábornoknak is csak kis esélye van rá.

Argentínát tönkretette a peronizmus, és teszi tovább tönkre folyamatosan, mégis dominál bruttó nyolcvan éve. Létezik ilyen, Vannak még távlatok Magyarország előtt.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.