Csak virtuálisan

Illiberális vagy akármilyen államunk határainál sűrű, fekete felhők tornyosulnak. Nyájas olvasónk ezt a saját megfigyelései alapján is tudja, ám ha mégse tudná, elég, ha a nemzeti konzultáció kérdéseire futó pillantást vet. Mit gondolunk arról, hogy Brüsszel Magyarországon is migránsgettókat akar létrehozni?, hangzik a negyedik kérdés, melynek olvastán az igaz hazafi hátán a szőr feláll. Nem, nem, soha, kiáltjuk egy emberként és oly erőteljesen, hogy tiltakozásunk megrengeti a Kárpátok bérceit, majd onnan visszaverődvén szívünkig hatol. Brüsszel még több fegyvert küldene Ukrajnának, olvassuk a hatodik kérdésben, amely persze nem kérdés, kormányunk ugyanis a kérdés és az állítás közötti szubtilis különbséget nem ismeri. Hiányzott az iskolából, amikor ezt tanították, van ilyen. Mi viszont okosak vagyunk, tehát tudjuk, hogy amit Brüsszel akar, az eo ipso bűnben fogant, tehát csakis rossz lehet.

Ebben a konkrét esetben pláne az, hiszen tudvalévő, hogy Ukrajna megtámadta Oroszország anyácskát, rokolyáját leszaggatta, és abból önmagának kapcákat varratott. Be kell tehát látnunk, hogy úgy helyénvaló, ha késedelem nélkül Матушка Россия segítségére sietünk és feltétel nélküli erkölcsi támogatásunkról biztosítjuk, az agresszor Ukrajnát pedig valagon csüsztöljük, hogy csak úgy laspog, és ebből talán némi illemet és úri modort tanul.

Brüsszel Ukrajnát is fel akarja venni az Európai Unióba, szögezi le a nyolcadik kérdés, viszont ha ők be, akkor mi ki, hiszen ezekkel a krakéler tanyasi surmókkal egy levegőt mégse szívhatunk. Arról már nem is szólva, hogy ha ezek beteszik ide a lábukat, akkor a mostani szabályok alapján a források jelentős részét ők kapják meg. Nem akarunk pánikot kelteni, de ha csakugyan így alakul, akkor a Hatvanpusztára álmodott kozmodrómmal vajon mi lesz?

Nem épül meg?

És az Örökkévaló ebbe belenyugszik?

Nem, nem, soha, de hát ezt tudjuk mindannyian. Ukrajnát ez esetben kénköves tűzeső fogja elárasztani, és nemcsak Ukrajnát, hanem Európa legnagyobb részét is, Mária országát kivéve persze, utána pedig megnyílik a föld, és elnyeli mindazt, ami a pusztítást követően még megmaradt. Legalábbis így remélik a legjámborabb hazafiak, de hogy a valóságban mi lesz, az nem tudható. Annyi bizonyos, hogy az Európai Parlament az EU reformját érintő javaslatokat fogadott el anélkül, hogy ehhez kormányzó urunk engedélyét kérte és megkapta volna, ami, lássuk be, példa nélkül álló pofátlanság. Avval jár, hogy különféle, eddig tagállami szinten kommandírozott területek kerülnek az EU hatáskörébe, mint például a népegészségügy, az iparpolitika és az oktatás, amelyeket kormányzatunk a kezdetektől fogva példamutató körültekintéssel, gonddal és odaadással kezelt. Most majd mennek a levesbe mind, ám ez olyasvalami, amit magyar ésszel, magyar szívvel értelmezni nem tudunk.

Bezzeg tíz vagy akárhány évvel ezelőtt minden másképpen volt, gondolja most a nyájas olvasó, noha az az időszak se volt egy rózsalugas. Hajlamosak vagyunk úgy emlékezni rá, mint a Rómeó és Júlia erkélyjelenetére. Merkel asszony a balkonon, kormányzó urunk pedig lanttal a kezében szerenádot zeng alant, ezt a képet azonban árnyalnunk kell valamicskét. Kapcsolatuk nyolc évvel ezelőtt futott zátonyra, amikor Merkel a menekülthullámokra tárt kapukkal, kormányzó urunk pedig xenofób plakátok özönével reagált. A vége az lett, hogy az Európai Néppárton belül a fideszes képviselők izolálódtak, később önként kiléptek a frakcióból, majd pedig a pártból is. Magyarország most a falu bolondjának nem mindig hálás szerepében domborít, maximum Belarusz áll vele szóba, olykor pedig Szerbia, ám az se szívesen. A második világháború vége óta nem voltunk ennyire egyedül, bár ami azt illeti, ezt se adták ingyen, kormányzó urunk hosszan és keményen dolgozott azért, hogy a saját két kezével ásson akkora gödröt, amelybe Mária országa tokkal-vonóval együtt belepasszol. Nem csoda hát, hogy hiszünk neki, sőt kenyeres pajtásának, Vlagyimir Vlagyimirovicsnak is, függetlenül attól, hogy az unión belül mi kapjuk az orosz gázt a legdrágábban, az élelmiszerárak inflációja nálunk a legmagasabb, továbbá részünk minden nyomor, de szabadok vagyunk.

Illetve frászt vagyunk azok, csak úgy teszünk, mintha.

Azt írja az újság, hogy az Egyesült Államok és szövetségese, az Európai Unió éppannyira gonosz, képmutató, farizeus és zsarnoki birodalmat épít, mint a szovjet elvtársak egykor, márpedig ha a nemzeti-keresztény-konzervatív magyar sajtó ekképpen vélekedik, akkor annak oka kell legyen. Az ok pedig csakis egyvalami lehet, a Huxit előkészítése. Ugyan a lakosság ezt eleinte nem okvetlenül fogja akarni, de majd a nemzeti-keresztény stb. sajtó rámutat, hogy nagyon is akarja, akkor pedig nincs más hátra, mint előre. „Nincs már itt nekünk semmi keresnivalónk: gyerünk vissza Ázsiába!… Egy kis helyet talán kapunk, persze lehetőleg távol még az ázsiai kultúrára hajlandó népektől is”, ahogy Ady javasolta egykoron. Mindazonáltal nehogy ezt szó szerint vegyük, és meginduljunk Törökországon, Iránon és Afganisztánon át a kies Tádzsikisztán felé, erre valójában semmi szükség.

Ázsia bennünk van, az Urál hegység igazából az osztrák–magyar határnál húzódik, bár nem látható. Ha netán mégis fölkerekedünk és elindulunk valamerre, akkor az Urál is jön velünk, hogy megóvjon minket mindama förtelmektől, amelyek mögöttünk sompolyogván a lábikránkat harapdálnák. Felbecsülhetetlen értékű segítőtársa lesz ebben a küzdelemben az e napokban (tegyük hozzá, hogy az utolsó pillanatban) létrehozott Szuverenitásvédelmi Hivatal (javasolt rövidítése SZVH), amely valójában egyfajta ÁVH Lightnak ígérkezik, egy mindent látó, mindent halló, mindenütt jelenvaló hatóságnak, amely lényegében azért jön létre, hogy az oktondi állampolgárt önnön dőreségeinek következményeitől oltalmazza, egyszersmind mutassa nekünk a helyes utat, amelyen haladnunk fölöttébb ajánlatos, sőt, mondhatni, kötelező.

Az út a virtuális Ázsia szívébe, virtuális őshazánk felé vezet, ahol reggelenként a felkelni se akaró nap hideglelősen halovány, vacogó korongja dereng.