Karsai kontra magyar állam

Karsai Dániel perben áll a magyar állammal. Azt várja az Emberi Jogok Európai Bíróságától (EJEB), hogy mondja ki: az állam megsérti önrendelkezési jogát (1) azzal, hogy nem biztosít számára törvényes utat életének segítséggel való befejezéséhez, és (2) azzal, hogy a segítőt börtönbüntetéssel fenyegeti (még abban az esetben is, ha az illető külföldi állampolgár, és a halálba segítésre külföldön kerül sor).

Az utóbbi húsz év közvélemény-kutatásai szerint a magyarok többsége támogatja az eutanázia valamilyen válfaját, és kevesebb mint egynegyedük híve a kivételt nem ismerő tiltásnak. Egy friss felmérésből az is kiderül: sokan tartják szükségesnek, hogy a kérdésről széles körű társadalmi vita induljon. Osztom a véleményüket. Bármelyik felfogás élvezze is a többség támogatását, a kisebbség aggályai nem söpörhetők szőnyeg alá.

Az eutanázia kérdése erős erkölcsi meggyőződéseket és érzelmeket mozgósít. Arra senki sem formálhat jogot, hogy pont az ő álláspontja váljon törvénnyé, ahhoz azonban mindenkinek joga van, hogy a törvényalkotás során vegyék komolyan a megfontolásait. Jogunk van ahhoz, hogy ne egy ellenséges hatalom kényszerítse ránk az akaratát.

Ez korszerűtlen megállapításnak tűnik, hiszen a Magyarországot lassan másfél évtizede fogságában tartó NER semmit sem vet meg jobban, mint a racionális érvelést és az egyenrangú felek közti nyilvános vitát. Arzenáljában a kommunikáció nem egyéb, mint a propaganda, a megtévesztés, a hazudozás, az erőfitogtatás, a fenyegetés, a zsarolás, a karaktergyilkosság eszköze. Nem emlékszem egyetlen esetre sem 2010 óta, amikor bárkinek sikerült volna tisztességes vitára bírnia a hatalom embereit.

Karsainak sikerült.

Olyan fórum előtt hívta ki párbajra a kormányt, ahol az nem térhet ki állításai és érvei elől. A strasbourgi bíróság nincs alávetve a NER urának. Nem Karsai az első, aki az EJEB elé vitte az állammal folytatott jogvitáját. Számos felperesnek éppen ő volt a jogi képviselője. De ő az első, aki a strasbourgi drámát a hazai nyilvánosság színpadán küzdi végig.

Rendre hozzáférhetővé teszi a periratokat, sajtótájékoztatókat tart, interjúkat ad, konferenciákon, vitafórumokon beszél. Emberfeletti erőket mozgósítva éri el, hogy az ügy egy napra se kerüljön ki a közönség látóteréből. Elérte, hogy a kormánnyal vívott személyes szópárbaja széles körű vitává terebélyesedjék. S ezzel nem csak a per szűken vett tárgyáról való gondolkodásra ösztönöz. Átélhetővé teszi, hogyan működne a nyilvánosság, ha itt demokrácia volna. Bizonyítja, hogy nem lehetetlen innovatív cselekvéssel áttörni az apátia falát. A magyar demokraták hálásak lehetnek Karsai Dánielnek.

Amikor a HVG felelős szerkesztője tájékoztatott arról, hogy a lap felkéri „az orvostudomány, a jog, a szellem és a hit embereit”, osszák meg gondolataikat a Karsai kontra Magyar Állam által fölvetett érdemi kérdésekről, úgy éreztem, ez újabb lépés afelé, hogy az ügy körül sokakat bevonó, nyilvános vita bontakozzék ki. Ezzel a gondolattal fogadtam el a felkérést.

Az EJEB saját korábbi döntéseit figyelembe véve fog ítéletet mondani Karsai ügyében. A feleknek a strasbourgi esetjog fényében kell álláspontjukat megvédeniük. Arról, hogy a precedenseket ki értelmezi helyesen, az EJEB ítélkezési gyakorlatában otthonos jogászok hivatottak véleményt mondani. A jogvita azonban nincs önmagába zárva: etikai kérdések körül zajlik. A döntés végső soron azon fog múlni, hogy a bíróság milyen álláspontot alakít ki az ügy erkölcsi alapjairól. Filozófusként elsősorban erről tudok mondani valamit.

Az álláspontok vázolásával indítanék. Karsai keresete két tartópilléren nyugszik. Az egyik az a megállapítás, amely szerint a végső szó a gyógyíthatatlan beteget illeti meg abban, hogy végigéli-e meghalásának folyamatát. Minden embert megillet az önrendelkezéshez való jog, és ennek a jognak elidegeníthetetlen része, hogy ki-ki úgy fejezhesse be az életét, ahogy azt a méltóságáról alkotott felfogása megkívánja.

Ha állapota nem teszi lehetővé, hogy segítség nélkül, maga hajtsa végre a döntését, akkor önrendelkezési jogából az a további jog is következik, hogy a kívánt segítséget megkaphassa. Karsai ALS-betegségben szenved. Az ALS az izmok akaratlagos mozgatásáért felelős neuronok pusztulásával jár. A beteg fokozatosan elveszti mozgás-, beszéd-, nyelés- és légzőképességét. Olyan állapotba kerül, melyben önállóan már nem tud hozzájutni a méltó halálhoz. Önrendelkezési jogát csak asszisztenciával képes gyakorolni.

A kereset másik tartópillére az a megállapítás, hogy a magyar törvények nem csak alapvető jogában sértik meg, diszkriminációval is sújtják a felperest. A magyar jogrend 1997, az egészségügyi törvény elfogadása óta elismeri a semmiféle gyógyulást nem ígérő, életfenntartó kezelés elutasításához való jogot. Ezt nevezik passzív eutanáziának.

Ellenben megtagadja a törvény az önrendelkezés lehetőségét attól az embertől, akinek a betegsége nem ad módot életfenntartó kezelésre, mégis ugyanolyan magatehetetlen vegetálással fenyeget, mint ha a szerveit gépi eszközökkel, mesterségesen tartanák működésben. Neki arra volna szüksége, hogy hozzásegítsék a méltó halálhoz, vagyis aktív eutanáziára. A két állapot között nincs érdemi különbség, az eltérő bánásmódnak nincs észszerű indoka, ezért a kereset szerint diszkriminatívnak minősül.

Vegyük most szemügyre a kormány ellenkeresetét. Amikor valamelyik heti kormányinfón egy újságíró feltette a kérdést Gulyás Gergelynek, hogy mi a kormány véleménye Karsai ügyéről, a miniszter a következő kijelentéssel válaszolt: „A kormány álláspontja az, hogy az emberi életről nem az embernek kell rendelkeznie. Ez igaz a halálbüntetésre és az eutanáziára is.”

Ha felidézzük, hogy a kormányfő időnként a halálbüntetés visszaállításáról harsog, kétségeink támadnak a válasz őszinteségét illetően. Vegyük mégis komolyan: hívő polgártársaink többsége őszintén így gondolja. Ők is tudják, hogy az orvos, amikor nem áll elég életmentő eszköz a rendelkezésére valamennyi beteg megmentésére, kénytelen eldönteni, melyik beteg kapjon esélyt az életre, és melyik haljon meg. Olyasmire gondolnak azonban, amire az ilyen dilemmák nem vonatkoznak. Arra, hogy ember senki életéről nem döntheti el – még a saját életéről sem –, hogy érdemes-e a folytatásra.

Gulyás miniszter állítása az ellenkeresetben nincs kimondva. A bíróság előtt a kormány más terepen, más kérdések körül igyekszik megvívni a csatát Karsaival. Arra hivatkozik, hogy az ügy nem is az önrendelkezésről szól. A kérelmező úgymond nem a személyi autonómiáját kívánja gyakorolni. Nem afölött óhajt rendelkezni, hogy ő maga mit tegyen, hanem afölött, hogy mit tegyen egy másik ember. Ilyen joga pedig nincs. Ez tehát a kormány első ellenérve.

Egy másik ellenérv szerint ha az állam legalizálná az élet asszisztált befejezését, a törvény nemcsak azt az embert érintené, aki autonóm döntési képességének birtokában segítséget kér a meghaláshoz, sőt nem is csak azt, aki a kérést teljesíti. Közvetve időskorú emberek pontosan nem azonosítható körére is hatással volna. Önállóságukat elvesztett öregekre gondoljunk, akik hozzátartozóik nyomására sodródhatnak bele a halál választásába, vagy abbéli rossz érzésüktől vezettetve, hogy a szeretteik terhére vannak. Az ellenkereset szerint ez elégséges ok az élet asszisztált befejezésének teljes tilalmazására.

Már csak azért is, mert – mint állítja – van humánus alternatíva: a palliatív gondozás. A meghalás testi és lelki szenvedéseit nem az élet megrövidítésével kell megtakarítani, hanem a fájdalom csillapításával és érzelmi támogatással. A magyar állam megfelelő színvonalú hospice-ellátást nyújt a gyógyíthatatlan betegeknek, ami biztosítja számukra, hogy méltósággal éljék át a meghalásukat. Ezért az államnak nincs olyan kötelezettsége, hogy legalizálja az élet asszisztált lerövidítését, hisz az valójában szükségtelen.

A diszkrimináció vádjára a kormány így válaszol: más dolog tartózkodni attól, hogy egy halálos beteget akarata ellenére életfenntartó kezelésnek vessenek alá, és más dolog a halál természetes folyamatát aktív beavatkozással felgyorsítani. Nem jogellenes hagyni, hogy az életét befejezni kívánó ember meghaljon. Halálba segíteni őt azonban még akkor is bűncselekmény, ha az ő kérésére teszik.

Így festenek a főbb erkölcsi érvek és ellenérvek. Most pedig megfogalmaznék néhány gondolatot velük kapcsolatban.

Bár Gulyás miniszter állítását nem találjuk az ellenkereset szövegében, tartalmának mégis figyelmet kell szentelnünk. A kormány valamennyi érve erre az állításra épül ugyanis. Nélküle egyik sem áll meg.

Abban, hogy minden ember élete sérthetetlen érték, társadalmunkban széles egyetértés van. De abban már nincs egyetértés, hogy az élet sérthetetlensége kizárná az egyén életvégi önrendelkezését. Akik szerint kizárja, többnyire hívő emberek, a bibliai hagyomány követői. Hitük szerint az életet Isten adta, és csakis Isten veheti el. Ateista lévén nem vagyok hivatott állást foglalni abban a kérdésben, hogy tényleg összeegyeztethetetlen-e a bibliai vallások lényegével az élet befejezésére irányuló, megfontolt és kitartó szándék elfogadása.

Viszont amikor azt látom, hogy Ferenc pápa leszögezi: az azonos nemű pároknak joguk van a családhoz, élettársi kapcsolatuk törvényes elismeréséhez, vagy hogy a Hittani Kongregáció hivatalos dokumentuma szerint transzszexuális és meleg emberek megkeresztelkedhetnek és megkereszteltethetik a gyerekeiket, akkor elbizonytalanodom, vajon az öngyilkosság kategorikus elutasítása örökké a bibliai vallások integráns része marad-e.

Ám akárhogy lesz is: hívő és nem hívő, illetve különböző hiten lévő polgárokat egyaránt kötő törvény nem alapozható arra, hogy mit mond egy – vagy akár több – vallás az élet végső erkölcsi kérdéseiről. Fontos, hogy a hívők megbeszéljék nem hívő és más hiten lévő polgártársaikkal, hogy mit mond a hitük a közös törvények tárgyáról. De legalább ilyen fontos, hogy a törvény ne csak azok számára legyen indokolható, akik osztoznak a hitükben. Csak ott beszélhetünk személyes önrendelkezésről, ahol a törvény minden polgárnak – hívőnek és nem hívőnek egyaránt – lehetővé teszi, hogy a saját hitének, meggyőződésének és életfelfogásának megfelelően rendezze be és fejezze be az életét.

Ha viszont megpróbálunk szekuláris tartalmat adni a tételnek, mely szerint az egyén soha, még a végstádium küszöbén sem dönthet az életéről, súlyos nehézségbe ütközünk. Feltételeznünk kell ugyanis, hogy az élet mint puszta biológiai létezés önmagában értékes, hogy fennmaradása akkor is jó, amikor az életre ítélt ember számára már egyértelműen rossz.

Mi több, olyan hatalmas jó, hogy értéke minden körülmények között felülírja az egyén önrendelkezési jogát. Nem világos, hogy ezt a különös állítást hogyan lehet megindokolni. Egyetlen, másokat nem fenyegető ember életét sem szabad akarata ellenére kioltani: ebben biztosan egyetértünk. De egy ember életének kioltása nem lehet azért tilos, mert biológiai értelemben élet.

A tiltást csak az indokolhatja, hogy az ő élete és az ő akarata ellenére senkinek sincs joga rendelkezni fölötte. Övé a végső autoritás abban a kérdésben is, hogy mihez kezdjen az életével, amikor még módja és ideje van tartalommal kitölteni, és abban a kérdésben is, hogy mihez kezdjen vele, amikor a folytatás már összeegyeztethetetlen az életről alkotott felfogásával. Az ő élete mindenki más számára sérthetetlen érték. Ha ő maga – tiszta tudattal, alapos mérlegelés után – úgy ítéli meg, hogy ami még rá vár, az megfosztja a méltóságától, akkor a még előtte lévő idő kitöltése semmiféle védendő értéket nem képvisel.

Módosítsuk hát Gulyás miniszter kijelentését: ember életéről más ember nem dönthet. Az érdemi különbség alapvető. A miniszteri megnyilatkozásból egyenesen következik, hogy Karsai Dánielnek nem lehet jogos követelése a magyar állammal szemben. A módosított mondatból az következik, hogy bizony lehet.

Ha ez a gondolatmenet védhető, akkor az ellenkereset argumentumai kivétel nélkül tarthatatlanok. Kezdjük azon, hogy a kormány szerint amikor az ember segítséget igényel életének befejezéséhez, nem önrendelkezését gyakorolja: arról kíván rendelkezni, hogy egy másik ember mit tegyen. Ez a megállapítás nem minden helyzetre vonatkozóan igaz.

Az ember társas lény. Az autonómiára, az önmagával és életével való rendelkezésre való képességét társadalmi környezetében sajátítja el és gyakorolja. Nemritkán kerül olyan helyzetbe, hogy mások közreműködése nélkül nem tud autonóm döntést hozni és azt végrehajtani.

Gondoljunk kerekesszékhez kötött embertársainkra. Ahhoz, hogy a többi emberhez hasonlóan autonóm életet élhessenek, egyebek között arra van szükség, hogy a tömegközlekedési eszközöket tegyék hozzáférhetővé számukra. Autóbuszra szállni például csak úgy tudnak, ha a sofőr rámpát enged a járdára. Aligha állítható, hogy ennek a segítségnek az elvárása nem következik a mozgásában korlátozott ember autonóm életvitelhez való jogából.

De még ha az ellenkereset állítása igaz volna is, akkor sem vonná maga után, hogy a segítségnyújtás tilalmazható és büntethető. Ez csak azzal a feltevéssel együtt következnék belőle, mely szerint a biológiai élet megrövidítéséről az az egyén sem dönthet, akinek az életéről szó van. Mert ha dönthet, akkor kérésének a végrehajtását nem büntetni, hanem szabályozni kell.

Ha feltételezzük, hogy a betegnek nincs joga a másik ember közreműködéséhez, ebből valóban következik, hogy az illető nem köteles teljesíteni a kérést, és az állam sem köteles gondoskodni arról, hogy valaki más teljesítse. De az nem következik belőle, hogy az állam büntetheti azt, aki szabad akaratából a rászoruló segítségére siet.

Lássuk most az ellenkereset második érvét, amely úgy szól, hogy az élet asszisztált befejezésének legalizálása esetén kiszolgáltatott, idős emberek sodródhatnak bele az eutanázia kérelmezésébe. Ez az aggodalom érthető, de az általános tiltást nem igazolja. Ha ugyanis az az ember, aki saját, jól megfontolt akaratából kívánja segítséggel befejezni az életét, jogot formálhat az életvégi döntésre, akkor jogos érdek áll szemben jogos érdekkel.

Ez a helyzet kétségkívül törvényi szabályozást kíván.

A törvénynek azonban úgy kell garantálnia a kiszolgáltatott emberek biztonságát, hogy az autonóm döntésre képes emberekkel szemben is méltányosan jár el: döntési szabadságukat csak a szükséges mértékben és arányos módon korlátozhatja. Karsai egyebek közt pontosan ezt követeli az államtól: méltányos szabályozást. Sőt egyáltalán szabályozást: azt, hogy törvény rendelkezzék az aktív eutanáziához való hozzájutás jogi eljárásairól.

Az ellenkereset nem vizsgálja érdemben, hogy lehetséges-e a teljes tiltásnál kevésbé korlátozó, mindenkivel szemben méltányos megoldás. Beéri bőséges idézetekkel az EJEB 21 évvel korábbi ítéletéből, mely szerint az Egyesült Királyság nem sértette meg Diane Pretty jogait azzal, hogy törvényei nem tették lehetővé számára életének befejezését férje segítségével. Csakhogy, mint arra Karsai keresete rámutat, az eltelt két évtized alatt figyelemre méltó trendek indultak be ezen a téren az európai joggyakorlatban és közgondolkodásban. Nyitott kérdés, hogy a Pretty kontra Egyesült Királyság ügyben született ítélet megállapításai minden változtatás nélkül tarthatók-e.

Ezek után tisztábban láthatunk már az ellenkereset azon állítása kapcsán is, mely szerint a palliatív gondozás általában és Magyarországon különösen megfelelő alternatívája az élet asszisztált befejezésének. A fájdalom csillapítására és a lelki támogatásra természetesen minden gyógyíthatatlan betegnek szüksége van; vannak európai országok, ahol ezt az egészségügyi rendszer valóban biztosítja.

Magyarország sajnálatos módon nem tartozik közéjük. Ahogy az Orvosi Kamara alelnöke nyilatkozta: a kormány beadványának szerzője vagy nem ismeri a magyar egészségügy helyzetét, vagy nem akar szembenézni vele. De még ha igaz volna is, hogy megfelelő ellátást nyújtó, kiterjedt hospice-hálózattal rendelkezünk, ez akkor sem tenné elfogadhatóvá a beteg döntési jogának elvonását. A palliatív gondozást az állam csak választható lehetőségként kínálhatja fel beteg polgárának, nem zárhatja el előle a választás lehetőségét.

Végül egy szót a diszkrimináció vádjáról. Az ellenkereset szerint a magyar jog nem tesz kifogásolható különbséget az életfenntartó kezelés elutasítása és az élet befejezéséhez való segítség kérése között, mert a két eset nem egyforma. Az egyik kívánság teljesítése abban áll, hogy az orvos nem avatkozik be a halál természetes folyamatába, a másiké abban, hogy véget vet a beteg életének, ez pedig bűncselekmény.

Odáig, hogy „ez pedig bűncselekmény”, a kétféle magatartás leírása rendben van. De nem alapozza meg a bűncselekményre utaló kiegészítést.

Ez a toldalék csak akkor állja meg a helyét, ha már elfogadtuk, hogy az egyén önrendelkezési joga nem terjed ki az élete befejezésére. Ha ezt nincs okunk elfogadni, akkor azt kell mondanunk: a kétféle magatartás erkölcsi megítélése attól függ, hogy mi a gyógyíthatatlan betegségben szenvedő ember akarata. Ha alapos okkal feltételezhető, hogy a végsőkig folytatni kívánta volna az életét, akkor mind az életfenntartó kezelés elmulasztása, mind a beteg életének aktív megrövidítése vétkes cselekedet.

Ha azonban olyan betegről van szó, aki szellemi képességeinek birtokában egyértelműen kinyilvánította akaratát, hogy lezárja hátralévő életét, melyről tudható, hogy már csak a meghalásban áll, akkor akár azt kéri a beteg, hogy ne hosszabbítsák meg mesterséges lélegeztetéssel vagy táplálással a szenvedését, akár azt, hogy gyógyszerrel vagy egy injekcióval szakítsák meg azt: a kérés teljesítése mindkét esetben egyformán megengedhető.

Azokat a polgártársakat, akik hitbéli igazságként fogadják el, hogy ember életéről ember nem dönthet, fejtegetéseim valószínűleg nem érintik meg. De reményeim szerint nekik is mondanak valamit: arról, hogy az élet sérthetetlen értéke mit jelent egy nem hívő ember számára. Hitbéli, világnézeti, életfelfogásbeli különbségeinkkel együtt kell élnünk. Ám ez csak úgy lehetséges, ha az állam elfogadja és lehetővé teszi, hogy polgárai a saját hitükkel, világnézetükkel, életfelfogásukkal összhangban éljenek – és így is fejezzék be az életüket.

A Karsai kontra Magyar Állam per végső soron arról a kérdésről szól:

rákényszerítheti-e az állam a polgárait, hogy az övékétől különböző hit, világnézet, életfelfogás parancsainak vessék alá magukat.

Magyarország jelenlegi kormánya erre tart igényt, és ezt az ellenkereset sem leplezi el. Idézem: „A nemzeti hatóságok jobb helyzetben vannak [az Emberi Jogok Európai Bíróságánál] ahhoz, hogy felmérjék lakosságuk legalapvetőbb kollektív erkölcsi és társadalmi értékeit, hogy szükséges-e megvédeni (és milyen eszközökkel) a kiszolgáltatottakat a nyílt vagy rejtett nyomástól, hogy megöljék magukat. Ez a rejtett nyomás például annak a morálnak a terjesztéséből eredhet, hogy az életet nem érdemes élni, ha az […] nem élvezhető ugyanúgy, mint az egészséges emberek számára.”

Ez a megállapítás csökkent életélvezetté minősíti le az egyén méltóságérzetének teljes és visszafordíthatatlan elvesztése miatti egzisztenciális szenvedést, amit a magatehetetlen vegetálás sokunk – noha kétségkívül nem minden polgártársunk – számára jelent. Hedonistákként stigmatizálja azokat, akik így éreznek, és arra támaszt jogigényt, hogy megakadályozandó „annak a morálnak a terjesztését”, ami a kormány felfogásától eltér, fenntartsa az öngyilkosságban való közreműködésnek az életvégi helyzetekre is kiterjedő tilalmát, és az aktív eutanázia mégoly szűkre szabott lehetőségét se biztosítsa.

A Karsai Dániel által a magyar állam ellen indított pernek van egy személyes tétje: kimondja-e a bíróság, hogy a felperesnek joga van segítséggel befejezni az életét. Ha kimondja, ezzel egy szűk rést fog ütni az aktív eutanázia általános tiltásának falán, éppen akkorát, amekkorára Karsainak személy szerint szüksége van. Ez a rés mindazok számára nyitva fog állni, akiknek a helyzete azonos az övével.

Ezért a pernek van egy távolabbi tétje is: minden hasonló betegségben szenvedő magyar és európai polgár életvégi önrendelkezési joga elismerést nyer. Van egy még távolabbi tétje is: ha a rés már ott van, mások, más perek indításával megkísérelhetik tágítani.

Végső tétje azonban az: elfogadja-e a bíróság a kormány álláspontját, mely szerint az, hogy egy állam tiltás és stigmatizálás útján megakadályozza a hivatalos világképbe nem illő életfelfogások „terjesztését” és gyakorlását, kizárólagos nemzetállami hatáskörbe tartozik – vagy egyértelművé teszi, hogy az Európa Tanács valamennyi tagállamán, így a magyar államon is számonkérhető, minimális emberi jogi konszenzus értelmében az élet és halál végső kérdéseiről minden egyén maga jogosult dönteni, saját hite, világnézete, életfelfogása alapján.

Szurkoljunk Karsainak.