Az áldozat arcai

A Saulusból Paulussá átalakulóról sok mindent lehet hinni, de azt bizonyosan nem, hogy óvta volna magát. Tanult férfiként még Saulusként katonának ment. Később a Földközi-tengeren három hajótörés érte, egyszer 24 órán át sodródott a vízen. Apostollá válása után többször bebörtönözték, összesen hat évre. Ötször maximális számú korbácsütésre ítélték (ennél többe belehal az ember), háromszor botütéseket kapott. Egyszer úgy megkövezték a török Lisztrában, hogy azt hitték, csak percei vannak, ezért a városon kívülre vonszolták. A tanítványok köré gyűltek, látták, amint magához tért, és mintha nem is tehetett volna másképp, tüstént visszament a helyszínre, folytatni dolgát. Halálát minden valószínűség szerint Nero keresztényüldözéseinek egyik lefejezett áldozataként szenvedte el. Újra és újra veszélyes, ellenséges, kockázatos terepre ment. Mintha kényszer (vö: ismétlési kényszer, Freud) hajtotta volna. Ahogy mondani szokás: nem volt nyugta, maga kereste magának a bajt. És megannyiszor meg is találta.

Nincs ellentmondásban ezzel, de jóval magasabb szintre emeli Pál viselkedését, hogy ha van értelme küldetéses emberről beszélni, ő nyilvánvalón az volt. Innen nézve nem áldozathozatal, amit tett. Így hirdette meggyőzően Jézus Krisztus Istene előtti hódolatát, uralmának elismerését. Isten adományait készséggel és példaértékűen elfogadva vállalt mindent, ami velük járt, lemondva arról, amit az önfenntartó ösztön követelt volna.

Nem érti őt az, aki mindezt önsorsrontásként regisztrálja. Az önfeláldozás egoizmus, ami a saját élet fölé helyezi a másokét, az önsorsrontás viszont egoizmus, ami a saját élet kárára van anélkül, hogy másokét szolgálná. Áldozatot hozni a szenvedésen felülkerekedő, olykor halálos öröm, nem így áldozattá lenni. Pál távol volt azoktól, akik szinte kérkedtek azzal, hogy nincs az az áldozat, amit meg ne hozatnának – másokkal.

Áldozattá válni vagy áldozattá tenni – ez itt a kérdés. „Ezen a földön vannak ostorok és áldozatok, és amennyire csak lehet, menekülnünk kell attól, hogy az ostorral tartsunk.” (Albert Camus) Mi volna, ha kizárólag aközött választhatnánk, hogy áldozatok legyünk-e vagy elkövetők? A némileg tágabb lehetőség szerint elmondhatom, hogy nagyon, nagyon szerencsések vagyunk.

Gyerekként megtapasztaltam, milyen üldözöttnek lenni, de sem akkor, sem később nem tekintettem magam áldozatnak. Talán ezért sem éreztem valamirevaló késztetést, hogy elkövetőként vágjak vissza. Mélyen rokonszenvezek Margaret Atwooddal: „Mindenekelőtt elutasítom, hogy áldozat vagyok.” Ezzel együtt elutasítom azt a szorongásból és agresszivitásból kombinált érzést, hogy mindenki ellenem van. Elutasítom az önsajnálatot, a fehér-fekete szemléletet, a tehetetlenségélményt, az elfojtott haragot, a kozmikus sértettséget, a mardosó szégyent.

Mindenesetre, az ismétlés – amit már szóba hoztam – szabály és nem kivétel. Nemzetközi adatok szerint a nők sérelmére elkövetett családon belüli erőszaknak hozzávetőleg tíz százaléka érinti azokat, akiknél csak egyszer történik meg, viszont hozzávetőleg kilencven százaléka olyanokat, akiknél ismétlődik. Az egyszeri erőszaknál közel negyven százaléka az áldozatoknak név szerint ismerte az elkövetőt, ami az ismételt erőszaknál tizenöt-huszonöt százalékkal még nagyobb.

Mind az áldozat, mind az elkövető életstílusa jellemző. Hogy a kölcsönhatások mennyire fontosak, arra kivégzése előtt az egyik legfélelmetesebb sorozatgyilkos, Ted Bundy hívta fel, egyébként mosolyogva, a figyelmet. Azt állította, hogy pusztán a járása alapján látta, ki alkalmas áldozatnak. Nem a levegőbe beszélt, hiszen négy év alatt harmincöt nőnél volt végzetes sikere. Amerikai pszichológusok elgondolkodtak rajta, és a 2000-es évek elején egy kísérlettel megerősítették. Közel ötven egyetemistát kértek meg, hogy töltse ki a pszichopátia öntesztet. Utána az volt a dolguk, hogy figyeljenek meg tizenkét önkéntest, amint egy folyosón áthaladnak. Válaszoltak arra, hogy vajon volt-e köztük korábban áldozat, ha igen, hányszor. Videó alapján értékelték tízes skálán, mekkora esélyük van, hogy megtámadják és kirabolják őket. Azok az egyetemisták, akik magas pontszámot értek el a pszichopátia skálán (anélkül, hogy tudtak volna róla), jobban ráéreztek a megfigyeltek sebezhetőségére, mint alacsony pontszámú társaik. Később klinikai pszichopatákkal is elvégezték ugyanezt a kísérletet, az eredmények még markánsabbak lettek.

A jogi ártatlanság nem az áldozat jó erkölcséről szól. A korábbi erkölcsi-lelki botlások nem változtatnak azon, hogy (most) ő a szenvedő fél. A jogi, az erkölcsi és a lélektani nézőpontok csereberéje, gorombábban: összezagyválása az ártatlanság tagadásához vezet, azzal a felmentő következtetéssel, hogy végül is mindenki vétkes, ki így, ki úgy. A felnőtté válás hosszú tanulási folyamat. Együtt jár a felelősségvállalással saját magunkért, érzéseinkért, gondolatainkért, tetteinkért. Az áldozati pozíció nemcsak szenvedéssel: haszonnal is jár. Mentesít számos lelki teher viselésétől. Ráadásul, okkal-ok nélkül az a benyomásunk, hogy valamilyen védelem és gondoskodás alatt állunk. Az áldozati mentalitásnak számos megnyilvánulása van. A leggyakoribbak között szokás emlegetni a következőket: „Rossz dolgok történtek velem a múltban, és folytatódni is fognak. Mások a hibásak az én balszerencsémért. Nincs értelme próbálkoznom, úgysem érek el semmit”.

*

Elnézem a történelmet, ezt a véres folyamot, hordalékával, az emberrel. „Ha emberhúsnál egyéb táplálék nem volna a földön, s embervérnél egyéb ital, annyit nem fogyasztatnék el belőlük egymás mészárlása útján, mint a nemes eszmék szolgálatában. A nemes eszmék bejárják a városok s a mezők útjait, jámbor testtartással, céljuknak megfelelően összehajtogatott ábrázattal, s aki kíséretükbe szegődik, abból előbb-utóbb óhatatlanul vagy gyilkos, vagy áldozat lesz. A nemes eszmék a szadizmus legügyesebb kerítői.” – Déry Tibor kommentárjában az iszonytató huszadik század nagy és kis kiábrándultjai osztoznak. A megváltó forradalom/vallás/ideológia, úgymond az emberiség kollektív érdekei és céljai, az igaz hit és a mindennél ragyogóbb jövő érdekében elpusztított áldozatok mértéke mögött messze eltörpül a szimpla gyilkosoknak és más gazembereknek áldozatul esettek száma.

 A (hit)vallásnak, az istenített vezérnek és az ő Részének=Pártjának bemutatott áldozat lélektanilag különös formája a koncepciós per. Az áldozat a maga által is előidézett/érvényesített politika sikeréért e politika elleni szörnyűséges fiktív bűnöket, mintha ténylegesen elkövette volna, önként magára vállalja. Eltérően azoktól, akiket megkínoznak együttműködésükért, vagy megígérik a bőrük megmentését. „Ha hajlandó vallomást tenni a Bíróság előtt, legalább utoljára szolgálatot tesz a Pártnak” – így Koestler feledhetetlen Rubasovjának kihallgatója. „A Párt csak egyet ígérhet: majd a végső győzelem után, amikor már nem okozhat semmi kárt, nyilvánosságra fogjuk hozni a titkos levéltárak dossziéit. És akkor majd ön is, és mások is megkapják azt a rokonszenvet meg azt a szánalmat, amely ma egyiküknek sem jár ki.”

Rubasov felidézi, hogy „ellenforradalmi meggyőződés” és „kémkedés idegen hatalom fizetett ügynökeként” mennyire hamis vád éppen őellene. De ráébred tiltakozása értelmetlenségére, mivel szemben találja magát saját korábbi feljegyzéseivel. „A jó szándéknak a mi szempontunkból nincsen jelentősége. A becsület önzetlen szolgálat, mind a logikailag adódó legvégső következtetés levonásáig.” És a mindennél fontosabb, tündöklőn örökzöld tétel: „Az elmélet szavait csak mérhetetlen vulgarizálásuk árán és végeérhetetlen ismétlés árán lehet belesulykolni a tömegekbe; amit helyesnek nyilvánítanak, annak aranyként kell fénylenie, amit viszont helytelennek, az legyen fekete, akár a pokol feneke.”

A bűnbak nélkülözhetetlenségére már az ősi zsidók rájöttek. Évente egyszer egy erre a célra kiválasztott bakkecskére ráolvasták a bűneiket, hogy az elvigye őket. Jézus Krisztus pedig báránynak nevezte magát, amely magára veszi a világ bűneit. Voltaképpen ez a dolga Rubasovnak, és teljesen közömbös, hogy valójában igazat mond vagy sem, amikor bevallja őket – világítja meg a kihallgató. „Ezeknek a dolgoknak jelképes értelmük van, csakhogy a paraszt szó szerint veszi.”

A vallási allúziók miatt Rubasovnak bőven lett volna Tertullianus vallomását kiegészítve megismételni: „Hiszem, mert az egész úgy, ahogy van, totális abszurdum.” Nem volt és azóta sincs egyetlen zsidó sem, aki egy pillanatig is feltételezte, hogy a bak bármiféle emberi bűntettek elkövetésével, vagy akárcsak a gondolatával gyanúsítható. Áldozata is jelképes, vagy legalábbis közvetett volt, mert a sivatagba kergették, és nem pedig kivégezték. De kiindulópontomat is pontosítanom kell. Ugyan múltjukat tekintve mélységes eszmei és cselekvésbeli közösség köti össze Rubasovot mindazokkal, akik ide juttatták, ettől kezdve kapcsolatuk rendkívül aszimmetrikussá vált. Ők – beleértve kihallgatóját – a hatalom, az elkövetők pozíciójából szemlélik és irányítják az eseményeket. Rubasov az áldozatéból, még ha alakulhatott volna úgy is a sorsa, hogy továbbra is a hatalom részeseként ő az elkövető másokkal szemben, akik között akár kihallgatója, akár annak felettesei is ott lehettek volna.

A condition humaine roppant bonyolult. Lehet valaki éppen abban teljesen ártatlan, amivel kinevezett bűnbakként vádolják, ugyanakkor bűnös másban és másként. Rubasov ártatlanságához jogi értelemben nem férhet kétség, nem így erkölcsi és lélektani ártatlanságához. Bár áldozati szerepének önkéntes eljátszásával következetességét és bátorságát igazolta, letartóztatása előtti tetteinek megítélésén nem változtat. Vele ellentétben, az elkövetők egytől egyig halmozottan bűnösek jogilag, erkölcsi és lélektani vétkeik is jóval súlyosabbak, mint áldozatukéi. Még csak azzal sem menthetik fel magukat, hogy fordított helyzetben bizonyosan ők is áldozatukhoz hasonló tartással mentek volna a halálba.

 A bűnbak az áldozat egyik leggyakoribb szinonimája, akárcsak a mártír, aki inkább hősiesen a kínhalált választja, mintsem feladja hitét. A kereszténység példaadó mártírja a keresztre feszítést vállaló Jézus Krisztus. Mint vallási reformer, ha ugyan nem forradalmár, Pállal és a többi eretnek zsidóval osztozott a mártírsorsban. A vallástörténet tragikus fintora, hogy utóbb a katolikus tanokat reformálni törekvőket az egyház/pápaság tette mártírrá, miként az áttérést megtagadó, hitüket (titokban) gyakorló zsidókat. A Szent Inkvizíció, annak minden elborzasztó következményével, jó ideje már csak történelem. Döbbenetes mód az iszlám követőinek nagy része most, a jelenben tekinti mártíroknak azokat a hívőket, akik önmaguk felrobbantásával idézik elő jobbára békés helyszínen tartózkodók pusztulását. Eszerint az éppen arra járók a bűnbakok, az odaadó (tömeg)gyilkos ünneplendő vértanú.

Rubasov ugyan beleegyezik, hogy bűnbakká váljon, ha nem is kezdeményezte volna, mártírnak azonban semmilyen értelemben nem tekinthető. „Mikor azt kérdezte magától, hogy »Miért is halsz meg tulajdonképpen?« – nem tudott felelni a kérdésre.” Eljutott a megrendítő felismeréshez: nem benne, hanem a rendszerben van a baj. Már csak a szerfölött bizonytalan vigasza maradt: talán majd valamikor egyszer, máshol, máshogyan, másoknak sikerül. Jóllehet Rubasov hitét és hamarosan életét is elvesztette, az áldozat további szinonimája, a lúzer ugyancsak nem érvényes rá. A mártírral ellentétben ez egysíkúan pejoratív. Eleve kudarcra ítélt, szerencsétlen balek, akit legfeljebb sajnálni lehet.

Nincs áldozat elkövető nélkül. De a tévedések listája kimeríthetetlen. Miért éppen áldozat mivoltában ne tévedhetne az ember? Amennyire egyoldalú nyomban az áldozatot hibáztatni, annyira egyoldalú már eleve tudni, hogy mindenről a többiek tehetnek. Frappánsan szemlélteti a lebukott besúgó, aki lúzernek tekinti magát. Önsajnálatra szoruló áldozata a kétségkívül alávaló rendszernek, amelynek kiszolgáltatva magát, ilyen-olyan személyes haszonért közreműködött a fenntartásában, valamint odavetett áldozata azoknak, akik bizalmukkal lehetővé tették, hogy besúghassa őket. Alapvető lélektani tétel, hogy amit egyén képes átélni, arra, legalább szimbolikusan, közösségek is képesek. Áldozatnak sem csak egyének tarthatják magukat, csoportok, sőt egész népek is. Himnuszunk tanúsága szerint éppen kétszáz éve érezzük Kölcsey Ferenc igazát: „Balsors akit régen tép, / Hozz rá víg esztendőt, / Megbűnhődte már e nép / A múltat s jövendőt!” Vagyis nekünk már addigra oly mértékben kijutott az áldozat szerepe, hogy ha netán mi is hibáztunk, előre megszenvedtünk azért is, amit ezután teszünk. Mivel a számlát régen kiegyenlítettük, azóta is folyamatos túlfizetésben vagyunk.

Ez természetesen nonszensz, akárhányan érezték és érzik ma is evidenciának. Tökéletesen megfelel a – nem véletlenül kialakult – panaszkultúránknak. A magyar történelem elvesztett háborúkról, évszázadokon átívelő többféle megszállásról, levert meg elvetélt forradalmakról mesél. Megtanultuk, hogy az igazán fontos dolgok külső behatásokra jöttek létre vagy/és szűntek meg. Mi csak a történtek kényszerű behódolói, elszenvedői voltunk. Hozzászoktunk, hogy nálunk nagyobb erők a fejünk felett döntenek sorsunkról. Mintegy az anyatejjel szívjuk magunkba azt az élményt, hogy semmi jó nem születik abból, ha netán megkíséreljük kézbe venni a saját ügyeinket.

Kölcsey mintha száz évre, sőt annál messzebbre is előre látott volna: Trianonig, következményeivel együtt. Lehetőségünk sem volt elkerülni a bennünket sújtó tragédiákat, amelyekről egyáltalán nem tehetünk, bárki bárhol, netán bármennyire kellő alappal, mást mond. Erkölcsileg akkor is mindig miénk az igazság, szenvedésünket az egész világnak látnia kellene és hozzánk hasonlóan kellene gyalázatosnak, revízióra érdemesnek tartania. Az áldozatiság élménye meghatározóan a csoporthoz tartozásból ered. Nem szükséges hozzá, hogy az adott személy közvetlenül is érintett legyen, a saját bőrén tapasztalva meg. Mit is? A súlyos csonkítást, ami erőszakos beavatkozással megfosztja az embert saját testétől, mint természetes egész(ség)től. Nehéz ennél énközelibb és hatásosabb negatív metaforára lelni. Amint a német Giesen rámutatott, hogy ha a közösség identitásának alapja az áldozatok traumája, az áldozatok közössége a kollektív identitás részévé válik. Az idők végezetéig? – ez már az én kérdésem.

Befejezésül egy szószedet görögből. Holokauszt – teljesen elégő áldozat. Szörnyű sorsáért ő a felelős. Kiprovokálta. Nem bántak volna így vele, ha például nem létezett volna.