Dinnyegondok

Kétféle az ember.

Az egyik eszi a dinnyét, a másik hordja el a héját az első után.

Mert aki eszi a dinnyét, az általában annyira telizabálja magát, hogy moccanni se bír, nemhogy takarítani. Legföljebb odébb húzódik, ha már a legyek nagyon zavarják.

A dinnyeevők is többfélék, persze.

A legszimpatikusabb kézzel ragadja meg a cikket, és úgy harapja, falja, zabálja, mint az ökör, mit sem törődve azzal, hogy képén, nyakán, mellén csorog a lé alá. Az ilyet aztán el is lepik a legyek legott. Van, aki — környezetét rémesen bosszantva ezzel — kiskéssel picikézi a tányér szélére mind a magját, hogy aztán ne lehessen megkülönböztetni a légytől azt. Van, aki csak a közepét eszi, a többit eleve a legyeknek hagyva meg. Mert a légy és a dinnye összetartoznak szétválaszthatatlanul.

Ahol dinnyét esznek, ott a légy az úr.

Így aztán, ki a léggyel nem él, az küzdhet egész nyáron a dinnyehajjal, ami ráadásul roppant unpraktikus szemét, sok helyet fog, megtölti a zsákot hamar, ki is szakítja azt, percek alatt rothad és lesz büdös.

Viszont égni nehezen ég, a dinnyelé az asztalra, abroszra szárad észrevétlenül, de légyre gyakorolt vonzerejét így sem veszti el, a mag viszont szertehull és persze arra is seregel a légy, a légy, a légy.

Rémes a dinnye, ha jó is.

Ezért van az aztán, hogy aki nem bírja ki nélküle ilyenkor, az, ha csak teheti, a dinnyét — lehetőleg közvetlenül távozás előtt — vendégségben eszi.

Ezért jár mindenki vendégségbe ilyenkor.

Aki pedig nem, az nagyon várja a telet már.

Bächer Iván