„Lenin azt mondta, hogy az egyéni gazdálkodást folytató parasztság az utolsó tőkés osztály. Igaz-e ez a tétel? Igen, feltétlenül igaz. Miért minősítjük az egyéni gazdálkodást folytató parasztságot az utolsó tőkés osztálynak? Azért, mert a két osztály közül, amelyekből társadalmunk áll, a parasztság az az osztály, amelynek gazdasága, a magántulajdonon és a kisárutermelésen alapszik.”
J. V. Sztálin1
Észak-Bácska „utolsó tőkés osztálya” még a negyvenes-ötvenes évek fordulóján is életképes volt. Jellegadó, respektust keltő tényező a falusi társadalom életében, annak ellenére, hogy a nyomorgatás és sarcolás változatos formái akkor már évek óta hozzátartoztak a határ menti nagy- és óriásfalvak tanyás gazdáinak és üzlettel-földdel bíró tulajdonosainak mindennapjaihoz.
Gazdasági erejük sem tört meg egészen, és a lejárató kampányok sem fogtak ki igazán rajtuk. Megtépázottságuk ellenére még mindig a másik alternatívát: a polgárosulás alternatíváját testesítették meg. Egy esélytelensége dacára is esetleg vonzó lehetőséget.
Közel volt még az az időszak, amikor a termékeny bácskai löszhát gazdasági erejét — a nagybirtokok: a borsodi és a katymári Latinovicsok birtokai, a Boncompagni-kastély körül kiépült kisszállási uradalom mellett — ez a parasztvilágba gyökerezett gazdálkodó-vállalkozó középosztály biztosította. A falusi társadalom törzsét és fejlődési perspektíváit a múlt század első harmadában már nem az uradalmak birtokosai és bérlői, hanem a tanyás gazdák, falusi üzlettulajdonosok alkották. Terjeszkedő nagycsaládok, amelyek egy-egy nagyközségben domináns, olykor községeket összekapcsoló, családi gazdálkodása, a szomszédos községek határában esetenként összeérő birtokai, rokoni alapon együttműködő érdekeltségei bírták a versenyt az uradalmakkal. Növekedési dinamikájuk tekintetében le is körözték azokat. Az ősfoglalói öntudat (a „bácskaiság”) hozzátartozott az urak — egy háború előtt megjelent díszkiadvány címét kölcsön véve: a „bácskai fejek” — azonosságtudatához. A velük nagyjából együtt telepített törzsnépesség soraiból kiemelkedett közép- és kisbirtokos családok otthonosság-tudatának ugyanez volt az alapja. Összetartásuk, munkabírásuk és alkalmazkodó készségük mintateremtőnek bizonyult a bácskai határ mentén. Munkaadókként is volt szerepük a falvakban, annak ellenére, hogy munkáltatói kapacitásuk általában nem állt arányban gazdasági erejükkel: amit és amennyit csak lehetett családon belül végeztek el. Tehetősebbé válván, nem mindegyik utódot kapcsolták a földhöz. A tanulás, foglalkozásváltás és következménye: a több lábon állást segítő tagoltabb összetétel — a kiválás a paraszti létből — a múlt század negyvenes éveire már a családi stratégiák része volt. Akit viszont parasztnak szántak, annak mielőbb bele kellett szoknia-törnie a paraszti munkakultúrába. …
Munkák és napok
… Ha a bácskai nagycsaládok történetében a családtagok számára és a családi kapcsolatok sűrűségére, az építményekre, a kiépülésre, az ingatlanok és ingóságok mértékére és értékére, — a családi karrier-történetek kereteire összpontosítunk, akkor az erővel teljes növekedés-szövevényesedés és a térfoglalás dinamikája a szembetűnő. Ha a kereteken belülre tekintünk, akkor a családegységeket átható feszültségekre, generációs konfliktusokra, szexuális félresiklásokra, kitörési próbálkozásokra, párválasztási és egyéb kényszerűségekre is fény derül. Ezek a családi életvilágokból kivehető (személyes életutak szempontjából végül is legfontosabb) részletek és történések a sűrű kapcsolati hálóval átszőtt családi keretekbe — az egészbe integrálódva — beleférnek, többé-kevésbé elfogadhatóként helyükre kerülnek, elintéződnek, ugyanakkor nemcsak jelzik az átalakulás elkerülhetetlenségét, hanem elő is mozdítják azt. A múlt század közepére családjaikban és vagyonukban megerősödött bácskai közép- és kisbirtokosok múltjában a növekedés és térfoglalás történetével együtt a tradicionális paraszti alapzat feltöredezésének és átstrukturálódásának története is követhető.
Szembetűnő a családon belüli státusváltás. A birtokbővüléssel párhuzamosan évtizedről-évtizedre csökkent a paraszti életvitelben egyértelműen bent maradt, ugyanakkor növekedett a parasztvilágból többé-kevésbé kiváló (paraszti indíttatású) családtagok száma. A nagycsaládokon belüli fiatalabb generációk mind gyakrabban mentesültek a földszerzés kötelezettségétől és a vele járó paraszti munkakényszertől. Pályájuk a továbbtanulás és a — gyakran családi gazdaságon belül hasznosított — szakmaváltás (kisiparos, kereskedő státus) felé vezetett. A gazdálkodás modernizálódásával összefüggő folyamat befelé és kifelé is következményekkel járt: a családszövevények belvilága átalakulóban volt, miközben a családi gazdaságok tágabb környezeti pozíciója is sokat változott. A személyes életstratégiák kiteljesedését gátló, szűkösségre berendezkedett, nyers, paraszti életvilág szelídült, csiszolódott, nyitottabb lett. A tehetős családok jövőbeni jelentőségére utalt, hogy munkaadói készségük és gyakorlatuk, ezzel együtt foglalkoztatói potenciáljuk is, változóban volt. Voltak jelei annak, hogy a családon kívül legfeljebb alkalmi — nem ritkán patriarchális önkényeskedéssel terhelt — munkaadásról készek átállni az üzemszerű, rendezett foglalkoztatásra.
Az ország szovjetizálása ennek a paraszti alapzatú polgárosodási-középosztályosodási folyamatnak — a társadalomfejlődés alternatív lehetőségének — a kibontakozását akadályozta meg. 1945 után nyomban, a proletarizálás jegyében. A társadalmat alapjaiban átépítő, forradalmi radikalizmus — mint mindenütt — Felső- Bácskában is az uradalmakat bontotta szét először.
A szó szoros értelmében. Birtokaik kisajátítása után a Latinovics család kastélyait kifosztották, jó esetben hasznosítva hagyták tönkremenni, rosszabb esetben a földdel tették egyenlővé. Katymáron egy darabig a kastélypark tavára telepített kacsatenyészet jelezte, hogy valamikor kastély állt a tó közelében. A család bácsborsodi ágának kriptáját is feldúlták. A kisszállási Boncompagni-kastély jobban járt: 1946-ban — miután berendezéseit széthordták — iskola lett belőle. A mintagazdaságnak számító nagybirtokról a front átvonulásakor és utána vitték, ami vihető volt: a magtár, a jéggyár, a szeszgyár, a gőzmalom kifosztva került állami tulajdonba, a tenyészállatállománynak nyoma veszett. Az uradalmak birtokosai, bérlői, alkalmazott irányítói hamar odébb álltak.
A falusi-tanyasi társadalom törzsét alkotó gazdálkodó-vállalkozó családok szövevényeit a forradalmi átrendezés nehezebben tudta kikezdeni, jóllehet a veszélyeztetettség és perspektívátlanság légköre és a bármikor ellenük fordítható brutális erőszak veszélye, a proletarizálás 1945-ös kezdeteitől fogva körülvette őket. Bácska svábok és szlávok (főként bunyevácok) lakta nemzetiségi terület.
A háborút követő első évben a legnagyobb csapás a németként büntetettek — többségükben jómódú, jelentős ingatlanvagyont hátrahagyó családok — kitelepítése volt. Több nagyközségben — például Katymáron, Bácsalmáson — egész utcasorok, környékükön tanyák sokasága ürült ki ekkor.
A felvidéki magyar családok áttelepítése 1947-ben, ha időlegesen is, konfliktusokat keltett, a szociális feszültségeket szította. A negyvenes évek végére generációk serdültek fel a tulajdonosi bizonytalanság légkörében, folyamatosan arra szocializálva, hogy az életkörülmények alakításának az osztás legkézenfekvőbb módja, a javakhoz való hozzájutás alapja a társadalmi helyzethez rendelhető jogosultság. A proletarizálás folyamatában döntő fordulatot hozott az 1948 után beindított kuláklikvidálási kampány. Az ugyanekkor kialakult háborús állapot a jugoszláv- magyar határ mentén — így Bácskában is — 1950 júniusában katonai igazgatás alá vont övezet kialakításához vezetett.
A kuláktalanítást itt maradéktalanul végre kellett hajtani. A felszámolandó „utolsó tőkés osztály” mint birtokain sajátjogon, saját belátása szerint gazdálkodó tulajdonos osztály ekkor már nem létezett. Családi kötelékeibe ágyazottan ugyanakkor továbbra is potenciális ellenségnek számíthatott. Az 1950. június 23- ával kezdődő kitelepítések Nagykunság, Hortobágy és Hajdúság kényszermunkatáboraiba családokat, családok egy-egy szegmensét vették célba. Bácskában három év alatt többször ismételték meg az akciókat, jórészt az első alkalommal is érintett községekben, az otthon maradtak félelmeinek, feszélyezettségének állandósítására — mintegy háborús karbantartására — törekedve. Az egyes akciók hatását követő hatósági hangulatjelentésekből kitűnően, nem is eredménytelenül. „Jelentem — olvasható egy hercegszántói tanácsi beszámolóban az első lecsapás után — hogy a faluban a kitelepítéssel kapcsolatban a lakosság még mindig erről beszél. Beszélgettem G. Gy-vel, aki elmondotta, hogy mindenki félelemmel van, mert senki sem tudja, hogy kit visznek el. Valamikor régen, amikor a községünkben kolera járvány volt, esti órákban az emberek egymástól elbúcsúztak, mert nem tudták azt, hogy reggel életben maradnak-e. Most is az emberek elbúcsúznak egymástól, mivel nem tudják, hogy reggelig nem fogják-e kitelepíteni.”2
1 Részlet a „Péntek volt és 23” Kitelepítések 1950-1953 között a Bács-Kiskun megyei határsávból c. füzetből. Budapest 2012. Írta és szerkesztette: Nagy Mária és Saád József. A kiadvány megrendelhető a telepesek@t- online.hu címről.
2 Jelentés a hercegszántói kitelepítéssel kapcsolatban. ABTL, Hercegszántó Község Objektumdosszié. O-9553/1.