A Vatikán és a holokauszt

Rómában, a tekintélyes Pápai Gergely Egyetemen (PGE) október 9–11. között fontos nemzetközi tudományos konferenciát tartottak Új dokumentumok XII. Piusz pápasága időszakából, és jelentőségük a zsidó-keresztény kapcsolatok számára: párbeszéd történészek és teológusok között címmel. 26 előadó, több mint fél tucat országból (Anglia, Belgium, Franciaország, Németország, Olaszország, Románia, USA) kapott meghívást, sajnos az izraeli történész kollégák nem tudtak eljönni háború sújtotta hazájukból. Véletlenül szereztem tudomást erről a konferenciáról. Szeptemberben, amikor a zsidó, nem zsidó vegyes házasságokról szóló tanulmányomon dolgoztam, ismét elém került Maróthy Károly felszólalása az úgynevezett „fajvédelmi” törvény vitájában. A nyilas képviselő többek között azt állította, hogy a fasiszta Olaszországban már 1938-ban érvénytelennek nyilvánították az ilyen házasságokat.1 A tanulmány leadásának határideje vészesen közeledett, a kezem ügyében lévő, illetve a neten hozzáférhető források és szakirodalom ilyen olasz törvényről vagy rendeletről nem tudtak. Nehezen akartam elhinni, hogy egy (nyilas) képviselő hazudjon vagy ekkorát tévedjen. Régi, kedves kollégámhoz, Michele Sarfatti professzorhoz, az olasz holokauszt-szaktudomány egyik legnagyobb tekintélyéhez fordultam felvilágosításért. Vidám hangú e-mailben érkezett a válasz: ugyan már, a nagyon fasiszta és nagyon katolikus Olaszországban ilyen ötlet senkinek sem juthatott az eszébe. Az ezt követő baráti levélváltás során, amikor Sarfatti professzor megtudta, hogy idén ősszel egy két hónapos ösztöndíjjal Rómában leszek, és a Vatikáni Államtitkárság levéltárában fogok kutatni, elküldte a bevezetőben említett konferencia programját. Előadása címe szíven ütött: A Soáról a Vatikánba érkezett híradások. Elkértem a szövegét, kérésemnek e-mail-fordultával eleget tett. Sok példával igazolta-bizonyította, hogy már 1942 elejétől áradtak a Vatikánba a hírek, információk, szemtanúktól származó beszámolók és tudósítások az európai zsidók lemészárlásáról.

1963-ban jelent meg Rolf Hochhuth A helytartó című darabja, amelyben XII. Piuszt (1939-től 1958-ig ült Szent Péter trónusán) gyáva, a nácikkal szemben megalkuvó, sőt, irántuk barátságos és főleg antiszemita pápának ábrázolta, akit antikommunizmusa annyira elvakított, hogy a világháború idején még akkor is hallgatott, amikor 1943 októberében Rómában a zsidókat az ablaka alatt szedték össze és deportálták. A Vatikánban az illetékesek először felháborodtak, azt próbálták bizonygatni, hogy a pápa igenis kiállt az üldözöttek védelmében, másrészt semmit, de semmit nem tudott a holokausztról. A következő hosszú években, 1965-től 1981-ig 11 vaskos kötetben publikálták saját jezsuita történészeik szerkesztésében a vatikáni levéltárakban található és a II. világháború idején keletkezett, szerintük legfontosabb dokumentumokat.2 Ezekben a kötetekben szinte semmi sem található a holokausztról, sőt úgy tűnhet, hogy sem XII. Piusz, sem a főbb tanácsadói és államtitkárai nem sokat tudtak, ha tudtak egyáltalán valamit arról, hogy a nácik kb. hatmillió zsidót a világháború idején lemészároltak. A Vatikán II. világháborús politikáját bíráló történészek ekkoriban még viszonylag könnyű helyzetben voltak. Az Archivio Segreto Vaticanóba (Vatikáni Titkos Levéltár – ASV) az említett jezsuita atyákon kívül senki a lábát be nem tehette, ha a XII. Piusz pápasága idején keletkezett iratokat, dokumentumokat szerette volna tanulmányozni. Amikor Ferenc pápa 2019 őszén bejelentette, hogy az ASV-t 2020 márciusától megnyitják a kutatók előtt, utasítást adott a levéltár nevének megváltoztatására: ezentúl Archivio Apostolico Vaticano (Vatikáni Apostoli Levéltár – AAV) a neve.3

Az első előadó dr. Giovanni Coco, az AAV vezető történész-levéltárosa volt, aki a következő címet adta előadásának: XII. Piusz szavai, hallgatásai és félreértései a dokumentumokban. Hangsúlyozta, hogy a „kiirtás” szó csak egyszer, még 1943-ban bukkan fel az egyik iratban, többet ezt nem használták XII. Piusz környezetében. Ahogy nem használták a „faj” szót sem, az iratokban inkább „zsidó származásúakat” említettek. A pápa hallgatásának több oka volt, ezek közül a hagyományt emelte ki. Általában nem volt szokás, hogy a pápa politikai kérdésekben nyilvánosan állást foglaljon. 1915-ben, amikor a törökök a katolikus örményeket kezdték százezerszámra lemészárolni, az akkori pápa, XV. Benedek megszólalt, tiltakozott. Dr. Coco nyugodt hangon sorolta, hogy nemcsak maga a pápa, hanem a környezetében ki mindenki volt nemcsak egyszerűen antijudaista, hanem antiszemita: Angelo Dell’Acqua, az Államtitkárság egyik legaktívabb és legbefolyásosabb tagja már 1942-től folyamatosan és hevesen érvelt az ellen, hogy a pápa a zsidók védelmében megszólaljon. Többször leszögezte, hogy a zsidók szeretik eltúlozni a dolgokat, gondosan ellenőrizni kell a szerinte „állítólagos” üldöztetésükről a Vatikánba érkező információkat. Főnökei, a helyettes államtitkárok közül főleg Giovanni Montini és Domenico Tardini érseket emelte ki, akiktől szintén nem állt távol az antiszemitizmus. Lehettek a teremben olyanok, akik nem tudták, hogy Dell’Acqua (1903–1972) a II. világháború után még hosszú évtizedekig szolgált a Vatikánban, többek között VI. Pál pápasága (1963–1978) idején is. VI. Pált trónra lépése előtt Giovanni Montininek hívták.

Csaknem egy évvel ezelőtt kezdték ezt a konferenciát szervezni, és az előadók közé meghívták David Kertzert, az amerikai Brown University professzorát is. Ő XII. Piusz és általában a katolikus egyház egyik legismertebb és leghevesebb bírálója volt az elmúlt évtizedekben. Előadása fő témájának az 1943. november 30-án, az úgynevezett Salói Szociális Köztársaság elnevezésű náci bábállam által kiadott rendeletet választotta. Ennek értelmében az összes olasz zsidót mint az állam ellenségeit le kellett volna tartóztatni. Kertzer professzor korábbi műveiben egyrészt éles bírálatban részesítette a katolikus egyházat, mert különbséget tett a megkeresztelt és meg nem keresztelt zsidók között, másrészt azt hangsúlyozta, hogy nincs különbség a nácik rasszista antiszemitizmusa és a katolikus egyház tanításai között.4 Mint azt bírálói, többek között Deák István professzor is kiemelte, a katolikus egyház zsidókkal kapcsolatos tanításai és politikája bármennyire is sok szempontból bírálhatóak voltak és bírálhatók, a zsidókat az elmúlt kb. 1000 évben erőszakkal és tömegesen nem térítették. Megtérésükben bíztak, ha eretneknek számítanak, akkor legkésőbb a középkor elején a kereszténnyé vált Európában kiirtották volna őket.5

A konferencia első napja előadóinak, így dr. Nina Valbousquet-nak, a római École française / CNRS tanárának sem jutott eszébe azt állítani, hogy a pápa nem tudott semmit a holokausztról. Inkább megpróbálták megmagyarázni, hogy államtitkárai vagy az egyes nunciusok mikor, miért próbálták, egyébként teljes sikerrel, lebeszélni arról XII. Piuszt, hogy a nyilvánosság előtt elítélje a zsidók lemészárlását. Valbousquet azt hangsúlyozta, hogy a francia érsekek, püspökök sora milyen keményen és hatásosan tiltakozott, amikor 1942-ben elkezdték a zsidókat deportálni, az egyházi vezetők és az egyszerű papok, apácák hány zsidót rejtettek el, illetve segítettek nekik az országból kiszökni.

A konferencia második napjának első előadója a londoni King’s University College professzora, dr. Robert Ventresca volt. Ő a világháború és a holokauszt idején megnyilvánult pápai humanizmusról és ennek korlátairól adott elő. Elsősorban a „merev jogkövetést”, a hagyományokhoz való ragaszkodást emelte ki. Volt együttérzés, sajnálkozás a háború áldozatai iránt, de alapvetően a katolikus hitű zsidókért, a konvertitákért próbáltak közbenjárni. Dell’Acqua kapcsán megemlítette, hogy a zsidó segélykérők esetében rendszeresen „visszakérdezett”: milyen származású, az apja és/vagy az anyja zsidó-e, és ha olasz állampolgár, mióta? Dr. Roberto Regoli, a PGE professzora az apostoli nunciusokról tartott igen érdekes előadást. 19 országban voltak a világháború idején nunciusok, jelentéseiket annak figyelembevételével kell elemezni, hogy XII. Piusz elődje, mentora, XI. Piusz pápa politikáját követte: ő is antikommunista és általában az önkényuralmak ellensége volt. A nunciusoktól és egyszerű papoktól vagy „civil” állampolgároktól is számos információ érkezett a Vatikánba a zsidók üldözéséről. Ám például Lengyelországból nem továbbítottak Rómába minden információt, így a tömegsírokról vagy csontsovány (szovjet) hadifoglyokról, zsidó férfiakról készült fotókat sem.

Dr. Annalisa Capristo, a római Amerikai Tanulmányok Központ munkatársa Giovanni Mercati érsekről és a származásuk miatt üldözött tudósok érdekében kifejtett mentő tevékenységéről tartott előadást. Matteo Luigi Napolitano, a Rómától délre, kb. Nápoly magasságában, attól 180 kilométerre keletre lévő Molisei Tudományegyetem professzora XII. Piusz és a nemzetközi politika címmel tartott előadást. Kissé pesszimista állítása szerint több generáció történészeinek a munkája kell majd a most megnyitott vatikáni levéltári anyag feltárásához, feldolgozásához. A különböző nunciusok jelentéseiben tallózva megemlítette, hogy Angelo Rotta budapesti nuncius, amikor 1939 decemberében a Szovjetuniót kizárták a Népszövetségből, mert háborút indított Finnország ellen, jelentésében megjegyezte, hogy a határozat szövegében ki lehetne cserélni a Szovjetunió szót Németországra. Utóbbi országot csak azért nem lehetett 1939-ben a Népszövetségből kizárni, mert már 1933-ban kilépett. Dr. Gabriele Rigano, a Perugiai Külföldiek Egyeteme (Università per Stranieri) professzora a Szentszék és Lengyelország kapcsolatát elemezte. Kiemelte, hogy a pápa nemcsak a zsidók üldözéséről, más fontos kérdésekről, például a lengyel katolikusok lemészárlásáról is hallgatott, vagy arról, amikor horvát katolikusok zsidókat és szerbeket mészároltak le. Ezt megpróbálták már akkor is úgy értelmezni/védelmezni, hogy a pápa a napi harcok fölött áll. Figyelembe kell venni ugyanakkor, hogy a pápa nehéz helyzetben volt. A náci Németországban, a vele szövetséges vagy vele csatlós viszonyban lévő államokban, és a Szövetségesek államaiban is sok katolikus élt. XII. Piusznak nagyon meg kellett fontolnia, különösen a világháború idején, hogy a kommunizmus és a nácizmus kérdésében mikor, mit mondhatna. Lengyelország volt az első teszt, amikor 1939 szeptemberében (17 nap különbséggel) előbb Németország, majd a Szovjetunió támadta meg. A pápa hallgatott, és sok lengyel számára úgy tűnt akkor, hogy közömbösen figyeli, mi történik, ezért nem szólal meg. A pápa attól is félt, hogy ha megszólal, azzal csak ront az üldözöttek helyzetén. Nem szabad elfelejteni, hogy a Vatikán a fasiszta Olaszország fővárosában volt, az olasz illetékesek többször figyelmeztették is, hogy fő szövetségesüket meg ne próbálja bírálni. Amikor egyes lengyel katolikusok, sőt a lengyelországi katolikus egyház vezetői is megpróbálták rávenni a pápát, hogy emelje föl a szavát legalább a papok tömeges letartóztatása, koncentrációs táborba hurcolása, legyilkolása ellen, a Vatikánból azt üzenték, hogy a színfalak mögött hatékonyabban tudnak segíteni.

Philip Cunningham, a Saint Joseph’s University (Philadelphia, USA) professzora volt az első teológus előadó a konferencián, aki a Humani generis unitas (Az emberi faj egysége) című enciklikáról tartott előadást. Hosszan és meggyőzően érvelt amellett, hogy mennyire elítélte ebben XI. Piusz a rasszizmust, kiállt amellett, hogy nincsenek alacsonyabb és felsőbbrendű emberi fajok. Ugyanakkor Cunningham nem hallgatta el, hogy ebben az enciklikában is megfogalmazták, van prokeresztény és antikeresztény antiszemitizmus. Az úgymond kártékony zsidó elem ellen igenis küzdeni kell a gazdaságban, a politikában, a színházakban, a sajtóban, a tudományban és általában a művészetekben. Ez az enciklika is azt állítja, hogy a zsidók hajdan Isten választott népét alkották, de megtagadták, keresztre feszítették Jézust, tehát Isten ezért átkozta meg őket. Mi, katolikusok várjuk visszatérésüket, megtérésüket, amit meg kell könnyíteni. Azt nem elemezte, hogy az eredetileg XI. Piusz számára és megbízásából készített enciklikát, amelyen legközelebbi munkatársa, államtitkára, általa kijelölt utóda, Pacelli bíboros is sokat dolgozott, pápává választása után miért nem fejezte be, miért nem publikálták. Majd csak a II. Vatikáni Zsinat (1965) ismerte el (be), hogy a zsidók a keresztények testvérei, és utasította el, bírálta meg úgy általában (és meglehetősen óvatosan) a rasszizmust és az antiszemitizmust.

Dr. Raffaella Perin, a Szent Szív Katolikus Egyetem (Róma) professzora a jezsuita rendről és a zsidók „kapcsolatáról” tartott érdekes előadást. A jezsuiták magukat a hit igaz terjesztőinek tartják, és térítettek a zsidók körében is. Őket az Isten és az Egyház ellenségeinek vélték. Híven követték Jézust, aki azt mondta: „Én pedig azt mondom néktek: szeressétek ellenségeiteket, áldjátok azokat, a kik titeket átkoznak, jót tegyetek azokkal, a kik titeket gyűlölnek, és imádkozzatok azokért, a kik háborgatnak és kergetnek titeket” (Máté 5:44). Perin hívta fel a figyelmet arra, hogy volt német nyomás is a pápán. Amikor 1940 márciusában Ribbentropot fogadta a pápa, a német külügyminiszter megfenyegette a katolikus egyház fejét, hogy nemcsak az 1933 júliusában általa, még mint berlini nuncius által a pápa (XI. Piusz) nevében aláírt konkordátumot mondhatja fel Berlin, hanem az Ausztriával és Csehszlovákiával kötött konkordátumot is. Más kérdés, hogy azt a Vatikánban is jól tudták, hogy ezekből a konkordátumokból a nácik milyen keveset tartottak be. Kár, hogy arra nem tért ki az előadó, milyen végzetes hiba volt a Vatikán részéről ezt a konkordátumot aláírni. A Katolikus Centrum Párt lehetett volna az ellenállás utolsó bástyája a nácikkal szemben, ezt a konkordátum aláírása lehetetlenné tette. Tommaso Dell’Era, a Tusciai Tudományegyetem (Viterbo) tanára az olaszországi zsidó származású/vallású egyetemisták üldöztetéséről sorolt érdekes adatokat. Villie James Jennings, a Yale Divinity School (New Haven, USA) professzora a „fehérségről” („Whiteness”), a rasszizmusról beszélt, kiemelve, hogy az egyik első bűn, amit az Egyház elkövetett, az volt, hogy magára mint államra tekintett.

Furcsa volt Hubert Wolf professzort (Münsteri Egyetem) hallgatni. Úgy tett, mintha elhinné saját magának, hogy a tavaly a netre feltett „Ebrei”-sorozat6 170 kötetében szereplő dokumentumok (újra)digitalizálása, az azokban szereplő és a pápától vagy egyes katolikus egyházi vezetőktől segítséget kérő több ezer ember pontos életrajzának megírása rövid néhány éven belül lehetséges lenne. Talán néhány emberöltőn belül lehetséges lesz.

Dr. Amedeo Osti Guerrazzi, a Padovai Egyetem professzora az 1943. október 16-i római zsidórazziáról és deportálásról tartott előadást. Igyekezett egy legendát eloszlatni: közismert, és talán nemcsak a szakértők körében, hogy Alois Hudal római német püspök milyen hírhedt szerepet játszott a II. világháború után német, horvát, magyar, ukrán stb. háborús bűnösök, náci kollaboránsok elsősorban Latin-Amerikába mentésében. Egyesek szerint ő és Himmler volt a fő zsidómentő. Hudal meggyőzte Himmlert, hogy állítsa le a zsidók deportálását, amit az SS Birodalmi Vezetője meg is tett. Erre persze semmiféle bizonyíték nincs. Ahogy szokták mondani: „Se non è vero, è ben trovato…”  (Ha nem is igaz, de legalább jól kitalálták…)  Grazia Loparco, a római Pontificia Facoltà di Scienze dell’Educazione Auxilium professzora az egyházi intézményekben elbújtatott-megmentett zsidókról, dr. Liliana Picciotto, a Jelenkori Zsidó Dokumentációs Központ Alapítvány munkatársa a megmentett zsidókról adott elő. Dr. Matthew Tapie (Saint Leo University, Florida, USA) a megkeresztelt zsidó gyerekekről, a zsidó szülők háború utáni küzdelmeiről beszélt. Az elbújtatott és sokszor megkeresztelt gyerekeiket néha nehéz volt visszaszerezniük a kolostorokból és monostorokból.

Remek előadást tartott Ion Popa (University of Manchester) a román holokausztról, Andrea Cassulo bukaresti nunciusról, aki az antiszemita Octavian Goga miniszterelnök (1937. december 28. – 1938. február 10.) politikáját sem bírálta, pedig ekkor fosztották meg a romániai zsidókat az állampolgárságuktól. Cassulo keze abban is benne volt, hogy Mihai Antonescu román külügyminiszter (1941–1944) megkapja az egyik legnagyobb pápai kitüntetést, a XI. Piusz Nagykeresztet. Annak ellenére, hogy komoly szerepet játszott kb. 380 000 bukovinai és transznisztriai (a Dnyeper és a Dnyeszter folyók közötti területen élő) zsidó lemészárlásának a megszervezésében. Fontosabb volt Popa szerint, hogy a Vatikán igyekezett Ion Antonescu Vezért (Conducatort) támogatni, amikor ma még nehezen tisztázható okok, talán a katonai helyzet alakulása miatt, Sztálingrád után végleg leállíttatta az Ó-Romániában élő zsidók deportálását, sőt elkezdték a Transznisztriában még életben lévő zsidók visszahozatalát Romániába. Dr. Johan Ickx, a vatikáni Államtitkárság Levéltárának vezetője az „Ebrei”-sorozatban szereplő egyes eseteket elemezte. Szerinte nem lehet Dell’Acquat antiszemitának nevezni, hiszen napi 24 órában mentette a Vatikánhoz, a pápához segítségért forduló zsidókat. Előadása végén kijelentette: a II. világháború után több nuncius is megkapta a Világ Igaza kitüntetést. „De hát ők nem önállóan cselekedtek, hanem a pápa utasításainak engedelmeskedtek!” A következtetéseket mindenki vonja le maga, gondolhatta, amikor gyér taps közepette visszaült a helyére.

Talán az egyik legdrámaibb előadást Monika Stolarczyk-Bilardie, a Leuveni Egyetem (Belgium) professzora tartotta a lengyel püspökök magatartásáról a holokauszt idején. Finoman fogalmazva, a zömük antiszemita volt. Őszintén örültek, miként lengyel katolikus honfitársaik jelentős része is, hogy ezt a súlyos társadalmi-gazdasági-politikai „problémát”, amit kb. 3 millió lengyelországi zsidó jelentett, a németek „megoldják”. Vagyis lemészárolják ezt a 3 millió embert. Ami a zsidókkal történik, azt megérdemlik, jelentették Rómába, hiszen pl. köztudomású, hogy kommunista érzelműek, van, ahol kutakat mérgeznek stb. Ritkán, csak akkor jelentettek a holokausztról, ha Rómából erre kifejezetten felszólították őket. A legeslegjobb esetben közömbösek voltak, és ha a zsidók üldöztetése, lemészárlása felmerült, megvonták a vállukat, hogy hát istenem, a lengyelek is szenvednek, nekünk velük kell törődni.

Gerald Steinacher (University of Nebraska-Lincoln, USA) alapos előadásában bemutatta, milyen módszerekkel, hogyan és mely háborús bűnösöket, náci kollaboránsokat mentettek ki Európából a Vatikán segítségével.

A konferencia egyik legfőbb tanulsága számomra az volt, hogy a vatikáni illetékesek belátták, teljesen fölöslegesen adták ki a bevezetőben említett 11 vaskos dokumentum-kötetet. XII. Piusz és a vatikáni hierarchia különböző pontjain pozíciót betöltők pontosan tudták, hogy mi történik a zsidókkal a nácik által megszállt vagy befolyásuk alatt lévő területeken. Nem valószínű, hogy ha a pápa már 1941–1942-ben élesen és nyíltan elítéli a zsidók lemészárlását, akkor ez megállíthatta vagy akár csak lelassíthatta volna a tömeggyilkosságokat. Csak két dolog biztos: sokkal több ember, zsidók és nem-zsidók érthették volna meg, milyen sors vár a deportáltakra, mi a nácik zsidópolitikájának végső célja. Talán többen próbáltak volna menekülni, elbújni. Deák Istvánnal érthetünk egyet: az Egyház magatartása a II. világháború idején szégyenletes volt. Ez lehetett volna az utolsó időszak, amikor vezető szerepet játszhatott volna, felébreszthette volna Európa népeinek alvó lelkiismeretét, főleg a zsidókkal kapcsolatban. Az, hogy XII. Piusz és még oly sok püspök ezt elmulasztotta – katasztrófa. Az Egyház utolsó borzalmas hibája az volt, hogy alárendelte magát a nacionalista érzelmeknek és indulatoknak, megáldotta a fegyvereket, még a náci Németország katonáit is.7

_____________________

1 Képviselőházi Napló 1939–1944.X. kötet, 360. (1941. július 1.)

2 Blet, Pierre – Martini, Angelo – Schneider, Burkhart (eds.): Actes et Documents du Saint Siège relatifs à la Seconde Guerre Mondiale. Vol. I. (Roma, Libreria Editrice Vaticana); Vol. XI. Blet, Pierre – Graham, Robert A. (eds.). Martini és Burkhart időközben elhunyt, de nevük kis kereszttel jelölve szerepel a kötet belső címlapján.

3 https://www.vaticannews.va/en/pope/news/2019-10/motu-proprio-of-pope-francis-vatican-archives-to-be-renamed.html (letöltve: 2023. október 14.)

4 Kertzer, David, I.: The Popes Against the Jews: The Vatican’s Role in the Rise of Modern Anti-Semitism (New York, Knopf, 2001)

5 Deák, István: Jews and Catholics (könyvkritika Goldhagen, D. J.: A Moral Reckoning: The Role of the Catholic Church in the Holocaust and Its Unfulfilled Duty of Repair [New York, Knopf, 2002]), New York Review of Books, December 19, 2002. (letöltve: 2023. október 14.)

6 https://www.vatican.va/roman_curia/secretariat_state/sezione-rapporti-stati/archivio-storico/serie-ebrei/serie-ebrei_it.html#Elenco_delle_Posizioni_archivistiche_on-line (letöltve: 2023. október 14.)

7 Deák, i. m.