Marcipánia

Sokat köszönhetek az olvasóknak — segítségükkel eleddig általam nem látott vidékeket fedezhetek föl, életutakat ismerhetek meg, előttem ismeretlen szakmák, mesterségek rejtelmeibe pislanthatok be.

Ilyen például a marcipánkészítés.

Egyik kedves olvasóm ugyanis marcipángyáros, pontosabban marcipángyárosné és -nő. Az elmúlt években többször is meghívott üzemlátogatásra, mesélt is sokat, ellátott szakirodalommal is, úgyhogy mára már mindent tudok a marcipánról, erről a kaliforniai mandulából és cukorból összeőrölt csudás anyagról, úgy érzem, ha lenne egy őrlőm, magam is elő tudnám állítani már, tudom mi az az egyes és a kettes marcipán, hogy van dió-, mogyoró-, sőt krumplimarcipán is, tudom, mivel lehet ízesíteni a masszát, miféle varázslatos szerekkel, nedűkkel, negédekkel lehet tölteni a csokikapszulákat, ha lenne egy gránitbetétes görgőjáratom, talán magam is elő tudnám állítani a nugátot az olajos, pörkölt magból, cukorból és kakaóvajból, szinte kezemben van már a marcipánadjusztálás csúcstermékének, a rózsának a pödrése is, csak öt-tíz év kéne, és behunyt szemmel is tudnám sodorni minden cukrászténykedés szent terepén, a cukorral behintett hűvös márványasztalon a piros marcipántömbből a hosszú rudacskákat, abból tudnám már szelni a korongokat, fektethetném azokat egymás mellé és nyújthatnám a formázófácskával, hogy aztán egy éles késsel föllazítsam az első marcipánlepénykét, összepödörítsem, erre rátapasszam a második korongot, amelynek szélét kihajtom kissé, és középen beleviszek egy kis tölcsérszerű hajtást, ez lenne az első szirom, amelyre következne a többi majd…

A marcipánnak hála, gyönyörű magyar szavakkal gyarapodott szókincsem is, mint például a mandulanugát, mandulapraliné vagy a legszebb: tejamőr, ezeket a kifejezéseket, ahol csak tudom, használom, természetesen.

Néhány nyalánkságot is elő tudok már állítani a marcipánból, például meggyet rumba áztatok, az áztatólevet leiszom, a mag helyibe apró marcipángalacsint gyömöszölök, a szemeket belemártom úgynevezett fondantba, vagyis vízzel felfőzött cukoroldatba, melyet kihűtve kristályosra kevertem, majd ezt újra jól lehűtve olvasztott csokiba mártom és újra hűtöm, aztán etetem vagy egyszerűen a marcipánmasszába pörkölt és tisztított és összetördelt mandulát keverek, abból golyóbisokat formázok és meghempergetem kakaóporban.

Szóval sok mindent tudok a marcipánról és sok mindent tudok a marcipánnal csinálni.

Csak megenni nem tudom.

Semmiféle édességnek nem vagyok lekötelezett barátja, de a marcipánt speciel kifejezetten utálom.

Pedig kínálnak, adnak, nem múlik el találkozás, gyár- és családlátogatás, hogy teli ne töltsék zsebemet, szütyőmet marcipánnal. Nem is merem mondani a drága hölgynek, hogy mind szétosztom embereim közt.

Mi a tanulság ebből?

Semmi, legfönnebb csak az, amit zenész őseim mondogattak ilyenkor: gyakorolni kell, csinálni tovább az ipart, szépen, napról napra, mit sem törődve már semmivel, legföljebb titkon reménykedni abban, hogy szorgos munkánkkal talán magunkra vonhatjuk egy betűbarát hentesmester vagy — nota bene — egy derék sörgyáros olvasó figyelmét is egyszer.

Bächer Iván