Franciás libamáj

Jean-Luc Saulé, a budapesti Francia Intézet igazgatója, ha kedveskedni akar vendégeinek, családjának vagy csak ennen magának, akkor mindig libamájat csinál, mégpedig a következőképpen.

Kimegy a csarnokba mindenekelőtt, és megveszi egy hizlalt libának a máját. A leghatalmasabb májat választja ki, de persze ügyel arra is, hogy szép, friss, világos szinű legyen.

Mikor hazafelé igyekszik, már megtelik szíve örömmel — efféle libamájhoz Franciaországban nem juthat hozzá soha, ott ugyanis tilos a libát tömni.

Hazatérve lemossa az úti port egy pohárka portóival — az ugyanis kézügyben van, mint látni fogjuk, nem véletlenül.

Készít aztán egy fűszerkeveréket, amelyben van só, durvára őrölt bors, Provance-i fűszerkeverék, meg még, ami a keze ügyébe akad. Ebben aztán szépen meghempergeti a májat. Ezután a máj közepébe késsel fúr egy jókora lyukat. Ebbe beleönt felerész portói bort — No, hát ezért van az ott — és felerész armagnac konyakot. Kicsit hagyja, hogy a zamatos italkoktél jól átitassa, átjárja a májat, egyenletesen szétáradjon abban — köztudomású, hogy ez a belsőség igen alkalmas erre.

Aztán beleteszi az egészet egy zárható cserépedénybe, egy kevés vizet önt alája, majd az edény széleit kenyérbéllel légmentesen lezárja. Közepes sütőben húsz-huszonöt percen át süti. Közben megkóstolja az armagnac-ot is esetleg.

A májat, miután kihűlt, hűtőben tárolja két hétig is, gond nélkül, ha kell.

Mikor aztán szép, őszi borongós estéken szel magának egy vékony darabkát a májból és ráhelyezi azt egy bevajazott pirítósszeletre és még egy kis csípős zöldpaprikát is karikáz rá és beleharap mindebbe, és egy csillogó, metszett pohárkányi ötputtonyos tokaji aszút is kortyol hozzá, akkor úgy érzi, hogy — Frankhont leszámítva persze — Magyarországnál bizony nincsen csodálatosabb ország a föld kerekén.

Na ja.

Bächer Iván