Dödölle

Volt egyszer egy öreg barátom, Zoli. Író volt, az Ezredvég című lap szerzője, akinek egy egyszerű, sőt puritán kis tanyája volt a ráckevei Duna-ág partján.

Az év nagy részét itt töltötte, mindennap hat-nyolc órát a csónakban vagy a stégen. Gyakran fogott halat, de azt, hacsak nem volt vendége éppen, elajándékozta szomszédainak, barátainak, falubeli ismerőseinek.

Maga ugyanis a halat enni utálta. Egyszerű ételeket főzött, kétnaponta paprikás krumplit, azt szerette mindenekfelett, nyaranta lecsót, csuszát, de leginkább kenyeret evett zsírral, fölvágottal, zöldpaprikával.

Ünnepi alkalmakkor viszont készített dödöllét.

Ehhez mindenekelőtt megpucolt másfél kilónyi krumplit. Megmosta, kockára vágta, és azt bőven ellepő vízben föltette főni.

Míg a krumpli főtt, ő megtisztított és fölaprított kockára, de nem kicsiny, hanem jó hüvelykkörömnyire legalább három, de inkább öt-hat fej vöröshagymát. Bőséges, majd félkilónyi zsírban a hagymát egészen barnára pirította. Mikor a krumpli megfőtt, ott benne, a saját levében összetörte, nyomta, egészen pépesre. Tett a kulimászba majd egy marék sót, aztán körülbelül feleannyi lisztet adott az egészhez, mint amennyi a krumplimassza volt, és gondosan összedolgozta addig, míg már alig lehetett kutyulni, olyan tömör lett.

Ezután ő is meg a tészta is pihentek egy kicsinyt, majd egy tepsi aljára leterített egy réteg hagymás zsírt, s kanállal rászaggatott egy réteg masszát, arra újabb hagymás zsír jött, azt követte egy újabb szaggatás és így tovább.

Végül az egészet betette a sütőbe és ott barnára, ropogósra sütötte.

Ezután — ha maga volt — az egészet rendkívül gyorsan megette.

Mohón evett, és rengeteget, szinte falt, mint mindenki, aki gyermekkorában gyakran éhezett.

Hálás vendég volt, jó volt főzni rá, biztos vagyok benne, hogy odafenn, a proletárok mennyországában sincsen rá panasz.

Bächer Iván