Nyúl nyárson

Kezdődik a dolog ugye, az öléssel. A húsevők többségének nem kell szembesülnie a táplálkozás eme kínos kezdőaktusával. Pedig a disznógyilkoláshoz vagy pláne a kétségbeesve üvöltő kecske vagy birka nyakának elvágásához képest a nyúlölés még humánus és gyors dolog: a két hátsó lábánál föltartott állatot az ügyes tenyér egyetlen csapással megváltja attól, ami szegénynek élet gyanánt jutott: a sötét és büdös ketrecben való sínylődéstől. De azért ez sem valami fölemelő cselekedet. Mindegy, túl vagyunk rajta. Ezután az állatot föllógatjuk és megnyúzzuk. Tüzet rakunk, nagyot. Várjuk, míg parázsra ég.

Közben harapunk valamit, és még nem is tudjuk, milyen jól tesszük azt.

Foglalkozunk a nyúllal is kicsinyt. Mindenekelőtt csudálkozunk, hogy bunda nélkül milyen sovány, inas, csenevész szegény, alig van rajta némi hús. A máját kisütjük esetleg, a tüdejét zavartan forgatjuk kezünkben, mi legyen vele, végül csak füttyentünk a kutyának.

A maradék nyulat átmossuk alaposan, belsejét kitörüljük, bedörzsöljük sóval, borssal, kakukkfűvel, majoránnával, belegyömöszölünk egy szép almát és egy hagymafejet.

Összeöltjük alul valahogy. Feltűzzük a nyársra és gyanút fogunk. Hacsak nincsen a nyársunkra hegesztve a markolat után egy kis ferde pöcök. Mert ha van, akkor arra persze ráhúzzuk és akkor nem forog el a nyárstól, pontosabban akkor azzal együtt forog majd.

De miért lenne pont ilyen nyársunk. Úgyhogy amikor föltűzzük, már sejtjük, hogy nem lesz jó, drótot szedünk elő és összekötjük a jószág lábait, jó szorosan, de úgy, hogy mégis ki legyen pöckölve azért, hogy a hasa is süljön, összevissza tekergetjük dróttal, mindenféle vasakkal, szegecsekkel a nyersanyagot, aztán föltesszük a nyársat a két villára — ha azok még el nem égtek —, és kezdjük forgatni — a nyársat, mert persze a nyúlnak esze ágában sincsen forogni. Villákkal, botokkal segítünk neki, órákon át ügyetlenkedünk, közben epilláljuk karunkat, szemöldökünket, de megéri, mert pirul a nyulunk, pirul szépen, nagyon is pirul, sötétedik, feketedik és közben egyre fogy, mind kisebb lesz a nyúl és mind furcsább alakzatot vesz föl.

Aztán egyszer úgy döntünk, hogy kész a nyúl.

Levesszük a tűzről.

Rémes a látvány.

Egy görcsbe csavarodott, csenevész, csontvázszerű valami feketedik a nyárson.

Lehúzzuk azért deszkára, próbálunk a combjáról némi húscafatokat lenyesegetni és konstatáljuk, hogy nem is rossz, sőt kifejezetten ízletes az a két falat, ami maradt a nyúlból, az alma meg egyenesen fönséges a hasban.

Aztán eszünk valamit és megfogadjuk, hogy ha még egyszer nyúlra fanyalodunk, akkor soha nem csinálunk abból semmi mást, csak sűrű szaftú, savanykás vadast vagy galuskával tejfeles paprikást.

Bächer Iván