Galabárdi Zoltán

Múlt pénteken meghalt Galabárdi Zoltán író. Nagykutason született, anyja cseléd volt. A négy gyereknek mind más-más apa jutott — valóban osztályrészül. A Horthy-rendszer gyűlöletét nyomor marta, csendőrtenyér verte szívébe múlhatatlanul. Tizennégy éves koráig nyáron a lábán nem volt cipő. Hat elemit végzett, de az is lehet, hogy kettőt csupán. Hihetetlenül olvasott volt, több ezer verset tudott betéve. Amikor — atyai barátom lévén ugyanis — első írásaimat, történetesen versezeteket mutattam neki, arra intett, hogy tanuljak meg minden versformában mozogni könnyedén, írjam meg ugyanazt a témát hat-nyolc formában is, mert ez is csak egy szakma mindenekelőtt, amit tanulni, gyakorolni kell és mutatóba gyorsan eldobolt az asztalon egy aszklepiadeszi strófát. Gyermekkorának helye a Légszesz utca és a Tisza Kálmán tér volt, eszmélésének színtere a kommunista párt. Pártmunkás lett, de ő nem zsebre dolgozott. Külügyminisztérium, rádió, Állami Népi Együttes, majd szinkronstúdió — vitt minden vonalat. Szolgált, de szolga nem volt soha. Balos volt, de az ő balos szívébe a Légszesz utca lehelte a szuszt. Közben írt, novellát, regényt, egyszer kapott díjat is, sokszor szilenciumot. Ez utóbbiból az utolsó épp egyik, e lapban megjelent írásáért, amelynek Az identitás volt a címe, és amelyre tán még emlékeznek páran. A büntetés után még pár évig közölték Czuláger Pongrác keserű példameséit, aztán eltanácsolták innen is. Az utóbbi években csak Simor András lapja, a Századvég állt vele szóba. Irodalmi szempontból az élve elfeledettek népes táborába tartozott. Érdekes, eredeti, makulátlan ember volt. Hitele volt akkor is, ha hülyeségeket beszélt. Hatvankilenc éves korában ölte meg a rák. Gyermekei nincsenek, elvtársai, barátai — ha voltak — vagy előresiettek, vagy igyekeznek utána rendben. Emlékét a dömsödi Neptun Horgászegyesület néhány tagjával együtt megőrzöm.

Bächer Iván