Még nem Nyugat, de majdnem

Ádám ősapánknak az Úr kivette egy bordáját, és megteremtette belőle Évát, vélhetőleg avval a céllal, hogy Ádámnak a továbbiakban legyen kivel civakodnia. Ez rég volt, és nyilván igaz se volt. Egy Kovács István Ádám nevű férfinak viszont napjainkban vették ki a bordáját, és nem is egyet, hanem mindjárt ötöt, továbbá nem azért, hogy öt felesége legyen, hanem tévedésből. Azért, mert a magyar egészségügy úgy működik, ahogy. Ádám ősapánk megbékélt az ő Évájával, és a továbbiakban boldogan éltek, amíg meg nem haltak, Kovács István Ádám ezzel szemben boldogtalan, neki ugyanis egy füst alatt a fél tüdejét is kivették, ugyanakkor, ugyanott és ugyancsak tévedésből, így aztán minden korty levegőért keservesen meg kell harcolnia. Történt mindez abban az országban, amelynek a lakossága szinte minden mértékadó ország lakosainál többet költ az egészségügyre a saját zsebéből – ezt nem én mondom, hanem dr. Rékassy Balázs orvos, egészségügyi szakmenedzser, egészségpolitikai szakértő írja a g7.hu oldalon. Azt is írja, hogy az állam egyre inkább kivonul az ellátásból, magára hagyja a benne maradt dolgozókat és a teljes társadalmat, továbbá rámutat – mármint dr. Rékassy –, hogy mára a hazai egészségügy árai a nyugat-európai árakkal azonosak, azzal a különbséggel, hogy ott egy transzparensebb, biztosítók, állam, illetve kamara által megfelelően szabályozott, minőségi ellátást nyújtó rendszer működik. A fönt említett Kovács István Ádám tehát egyszerűen csak rosszkor volt rossz helyen, de tegyem hozzá, hogy itt és most mindannyian rosszkor vagyunk egy baromi rossz helyen, evvel együtt hálát kell adnunk az Úrnak, ha a főbb szerveink zöme megvan, és a többségük úgy-ahogy még működik. Mázlink van, ennyi az egész, illetve eddig még mázlink volt, de meglehet, hogy holnap már nem lesz. Akkor pedig az ég irgalmazzon nekünk, államunk és annak magatehetetlen egészségügye ugyanis nem fog, mert képtelen erre is, ahogy minden másra.

Rokonságunkon és baráti körünkön belül próbáljunk óvatosan puhatolódzni, nem tudnak-e véletlenül egy megbízható javasasszonyt, ha pedig a válasz igenlő, akkor járjunk őhozzá. Meggyógyítani persze ő se fog minket, viszont kevesebbet kér, fölöslegesnek gondolt belső részeinket nem rámolja ki, összességében pedig bizalomgerjesztőbb benyomást kelt, ami a jelen konstellációban, lássuk be, nem nagy kunszt. Nyájas olvasóm most talán úgy véli, hogy hatásvadászmód túldramatizálom a helyzetet, holott csak igyekszem szemléletesen fogalmazni. A magyar emberek sokkal rosszabb egészségügyi állapotban vannak és korábban halnak meg, mint az európai átlag. Sokkal kevesebb pénzből és rosszabbul működik a hazai egészségügy, mint az uniós vagy akár a regionális országoké, ezt nem én mondom, hanem a Magyar Orvosi Kamara rendkívüli országos küldöttközgyűlése szögezte le idén februárban. A magyar orvosok képviselői épp ezért úgy határoztak, nem viszik tovább a rossz egészségügyi rendszert a hátukon: a tagság eredményes tárgyalás hiányában a kórházak ügyeleteit biztosító önkéntes többletmunka felfüggesztése, az új háziorvosi ügyeleti szerződések aláírásának megtagadása és feladatellátási szerződéseik felmondása mellett dönt. Döntött is, az eredménnyel mindannyian tisztában vagyunk.

Semmi se változik.

„Csomagolok: műanyag vödör, sátorlap, honvédségi kanálkészlet, szerszámok, burkolóanyagok, szerelvények és hasonlók. Viszem magammal mind. Kórházba megyek, nem is először, tehát pontosan tudom, mire lesz szükség. Vödör azért kell, mert a kórterem plafonjáról folyton csöpög lefelé valami. Ez a valami – szagáról ítélve legalábbis – nem az égből jön, veteményeskertben direkt hasznos volna… Éjszakára sátorlapot terít az ágyára az előrelátó beteg, megfigyelhető ugyanis, hogy a csapadék éjjelente bővebb és nagyobb területre hull (…) a többit csak egy pillantással ellenőrzöm: tartalék biztosítékok, szögek, facsavarok, sósav, csemperagasztó, viharlámpa, zsineg, szekerce, gumicsizma, patkányméreg, túlélőkés, Neomagnol, gyertya, gyufa, rovarirtó, amire egy profi betegnek szüksége lehet, mind együtt van.”

Mindezt 1996-ban írtam személyes élményeim alapján a Szabolcs utcai kórházról, egészségügyünk akkori csúcsintézményéről. (2007-ben megszüntették, területén később létrehoztak egy hajléktalanszállót, amely a keresztségben a Budapesti Módszertani Szociális Központ és Intézményei Szabolcs Utcai Hajléktalan Kórház és Átmeneti Szállás nevet kapta. Amelyik hajléktalan ezt nem tudja memorizálni, azt nyilván kihajítják, vagy eleve be se engedik.) A lényeg az egészből annyi, hogy egészségügyünk már huszonhét évvel ezelőtt is abban az állapotban volt, ahonnan – gondoltuk akkoriban – már nem vezet út lefelé, de tévedtünk. Hogy is ne tévedtünk volna, hiszen kormányzó urunk történelemformáló, áldásos tevékenysége akkor még nem is vette kezdetét, a benne rejlő távlatokról tehát halovány sejtelmünk se lehetett. Persze ha lett volna, a cselekmény akkor se alakul másképp, maradtunk volna itthon a kalandvágy, a nyughatatlanság és a bennünk rejlő adrenalinszomj miatt.