Népszabadság, 1997. augusztus 14.

BÄCHER IVÁN

Hiába no: abban is különbözik az állattól az ember, hogy nem mindig azért főz, hogy az elkészült kosztot megegye.

Katorka Lajos esete a márnával jól példázza ezt.

Katorka, aki mérnökember amúgy, az idei nyár első kétharmadát egy Duna menti faluban töltötte családjával, ő ingázott, napi százhúsz kilométert autózva, este hatra-hétre érkezett övéihez, de örült annak is, kertben, a szabad ég alatt költhette el első sörét, majd minden este tüzet is rakott — amellett fogyott el az utolsó —, gyakran főzött is, pörköltet, gulyást, effélét.

A családtagok, persze jóba lettek a szomszédokkal, a friss barátságok pedig gyorsan manifesztálódtak jókora káposztafejek, csokréta zöldségek, kövér tökök, ízes vargányák és mindenféle jó halak képében.

Jól telt a nyara Katorkáéknak.

Az utolsó héten csütörtökön este négy kétarasznyi hal várta Katorkát.

— Mi ez, mama? — kérdez Katorka izgatottan.

— Azt mondták, márna, papa, nekik nem kell, állítólag szálkás.

— Márna! — hűlt el Katorka. — Ez volt a vágyam világéletemben!

— Miért pont ez, papa?

— Azt nem tudom, mama. De ez.

— Lehetne más is — jegyezte meg az asszony, aki a halat utálta.

— Más is van, de ez az egyik. Márnát kisütni roston!

Megtisztította a halakat mindenekelőtt. Mondanunk sem kell, Katorkáné takarított egész nap, de Katorkának egy óra sem kellett ahhoz, hogy iszamós pikkely szőnyeg borítsa a konyhát, a teraszt, a kertet.

Szépen, gondosan, félcentinként vagy még annál is sűrűbben beirdalta kétoldalt mind a négy márnának oldalát, majd bedörzsölte a testeket sóval, megszórta borssal, kakukkfűvel, fokhagymát aprított, két-két gerezdet elosztott minden hal között, aztán biciklire pattant és elkerekezett a szomszéd falu éjjel-nappal boltjába bacon szalonnáért, annak hajszálvékony szeleteit szépen beleillesztette minden egyes vágásba, bebugyolálta a haltesteket gondosan, tüzet rakott, leégette azt parázsra, kivette a frissen takarított tűzhelyből a rostélyt, a parázs fölé téglára tette, ráhelyezte a halakat és figyelte, forgatta, kezelte, szagolta büszkén opuszát.

Nem zavarta senki Katorkát, a család már aludt rég.

Ripsz-ropsz kész volt a márna hajnali kettőre.

Csudálatos látvány volt, sötétre sült testén megcsillant a holdfényben a szalonna zsírja, illatát messzire sodorta a nyáréji szél…

Tányérra került a márna.

Belekóstolt Katorka.

Köpte is ki a falatot azonnal.

Áradt a Duna nagyon, koszosabb volt, mint megszokott, beitta a töméntelen beleeresztett fáradt olaj szagát a márna.

Mikor a már alig hunyorgó parázsra vetette tűzdelt márnáit Katorka, úgy belobbant a láng azonnal, mint valami miniatűr olajkút.

De Katorka nem bánta a dolgot, lelkében béke honolt. Nézte még egy darabig a csillagos eget elégedetten, aztán betámolygott, ledőlt, de mielőtt még elnyomta volna őt az önmagukkal békében élő emberek tiszta vizű kútmély álma, még odamotyogta:

— Ez is megvolt hát, mama, a márna.

Bächer Iván