Hidrológiai Közlöny, 2008. 4. szá
Faludi Gábor
ADUKÖVÍZIG, 6500 Baja, Széchenyi István u. 2/c.,
Nebojszki László
Szent László ÁMK Vízügyi Szakközépiskola, 6500 Baja, Katona József u. 3.
A Mohácsi-sziget kialakulása és vizeinek történelmi változásai
„A margittaszigeti belvízrendszer — a sziget természeti adottságaiból következően — a magyarországi Duna és Tisza egyik figyelemreméltó belvízrendszere, melynek különös jelentőséget ad az, hogy az egyébként igen jó termőképességű sziget legnagyobb részéről az összes belvizeket csak átemeléssel lehet eltávolítani.”
Ihrig Dénes, 1958.
Bevezetés
A Duna Bajától délnyugatra, a Kádár-sziget alatt éri el a Mohácsi-táblát. Itt kezdődik és a szerbiai Bezdánnál végződik az a Mohácsi-sziget, amelyet gróf Luigi Ferdinando Marsigli 1726-ban megjelent Duna-monográfiájának első kötetében — a folyó magyarországi és szerbiai szakászának legnagyobb szárazulatai között említve — az alábbiak szerint jellemzett: „Mohács szigete a Duna jobb partjára épült mezővárosról kapta nevét, erdővel és mocsárral van tele; hossza csaknem négy mérföld, szélessége pedig kettő” (Deák, 2004).
A földtörténet geológiai változásainak eredményeképpen a Duna mederfenekének Budapest alatti részén a görgetett kavics szilárd réteggé állt össze, így e szakaszon a folyó csak kis mértékben kanyarog. Azonban a viszonylag stabil meder szélei, a partok, — lazább összetételük miatt — kiszélesedésre teszik hajlamossá a folyót. A helyzet Pakstól jelentősen megváltozik: a lecsökkent esés miatt a Duna felső szakaszáról kavics ide már nem jut el, és a közel állandó medret a szabályozások előtt meanderek váltották fel. Amíg a Baja feletti szakaszt alapvetően a főágról lefűződő kanyarulatok szövevénye jellemezte, addig a Baja alatti részen — a továbbra is jellemző kanyargósság mellett — a folyó két ágra szakadva a Mohácsi-szigetet ölelte közre. A harmadkorban a Duna nem erre folyt, így a geológiai szempontból fiatal üledékben földtani érdekesség a triász kori mészkő kis felszíni kiterjedésű előbukkanása a sziget északi részén, az egykori Baracskai-Duna (a mai Füzeséri-Holt-Duna) északnyugati kanyarulata mellett fekvő Vár- vagy Váripusztánál. Az elnevezés onnan származik, hogy a XIX. században a hajóvontatók az itteni csárdában vártak, itt pihentették váltólovaikat (Pesti, 1982). Egy másik leírás szerint a vontatott hajó alkalmazottainak egy része addig múlatta itt az időt, amíg az uszály a folyókanyarban olyan helyre ért, hogy a legrövidebb úton el tudják érni vízi járművüket (Halász, 2000). Itt, Váripusztánál, az Alföld nyugati peremének sík területén nem megszokott, hogy követ is fejtsenek. A kőbánya művelése a II. világháborút követően szűnt meg, a felhagyott tevékenység helyét gödrök jelzik.
Szabad árterület lévén, rendszeresen elöntötte a szigetet az ár, s a Duna szélső vízállásai által biztosított dinamika — már ősidőktől — kedvező adottságokat teremtett az ártéri haszonvételek hagyományos formáinak kiteljesedéséhez. Az 1870. évi XXXIV. törvénycikk alapján meginduló vízrendezési munkák gyökeres változást hoztak a helyi viszonyokban. A Baracskai-Duna medrének részbeni felhasználásával kialakított Baja-Bezdáni tápcsatorna mentén épített töltések útjában álltak a természetes lefolyásnak, és különösen a sziget déli, délkeleti része kezdett elmocsarasodni, elposványosodni (Albrecht, 1883). A földművelésügyi miniszter által hivatalból megalakíttatott és az 1899. szeptember l-jén működését megkezdő Margittaszigeti Ármentesítő és Belvízlevezető Társulat tevékenysége nyomán indult meg a munkák új fejezete. Az elkészült dunai töltések és belvíz-levezetések nyomán a szántóföldek területe a rétek és legelők rovására az 1920-as évek végére a társulat területén 16300 kataszteri holddal nőtt (Kenessey, 1931). Következményként a XX. század elején az addig jellemző extenzív állattartást felváltotta a földművelésre alapozott megélhetés.
Ez a sziget olyan komplex-valóság, amelynek létezésében, sorsának alakulásában — a múltban, a jelenben és a jövőben is — meghatározóan és látványosan központi tényező kontinensünk legnagyobb folyóinak egyike, a Duna, pontosabban a víz.
Több évtizedes helyismeretünk és a sziget természet- és ember-alkotta egy-egy területének, összetevőjének konkrétabb elemzése, néhány értékének megóvásában-újjáélesztésében való szerény közreműködésünk adja az alapját annak, hogy megkíséreljük összefoglalni a szigetről kialakult eddigi ismereteket, és bepillantunk ökológiájába, kultúrájába is.
Hiszen mi magunk is mellette — vele — benne élünk.
A sziget kialakulása és múltja
A vidék honfoglalás kori történelméről Anonymus Gesta Hungarorum című munkájában találhatunk utalást: „… Árpád vezér meg nemesei innen előnyomulva egészen Titelig mentek, s odáig meghódították a népet. … Innen pedig a bodrogi (értsd Bács-Bodrog-) részekre tértek, és a Vajas vize mellett ütöttek tábort.” A Vajas Györffy György szerint olyan folyóvizet jelölt, amely a Kalocsa melletti Foktőnél ágazott ki a Dunából és mellékágként — a mai Mohácsi-sziget ősét jelentő szigetszerű szárazulatot a Dunával közrefogva — mintegy 150 kilométer után, a szerbiai Bács közelében tért vissza a folyóba. Nem egyetlen nagy sziget alakult ki, hanem több kisebb-nagyobb: az állandóan változó ártér lefűződött holtágai helyenként összekötötték a két vizet. A ma Szerbiában fekvő Monostorszeg és Apatin között olyan jelentős mederváltozások történtek, amelyeknek eredményképpen a Vajas átkerült a Duna túlsó, nyugati oldalára (Györffy, 1966).
A Zichy okmánytár által a XIV. század elején említett Sembeche-ere nevű patak a mai Nagybaracskától nyugatra, a Mohácsi-szigeten húzódott; 1400-ban Zembech névalakban erődként újra feltűnt. Ekkor a bátmonostori Töttös László épülőfélben lévő castellumát Herczeg Péter, a Duna túlsó oldalán fekvő Szekcső (ma Dunaszekcső) földesura leromboltatta. A vár királyi engedéllyel néhány év múlva újjáépült, ám későbbi sorsáról a krónikák hallgatnak, és a térképek sem jelölik (Dudás, 1896). Ugyanakkor megemlítjük, hogy még a közelmúltban is olvashattunk híradást feltételezett helyén (Váripusztánál) megtalált középkori cserepekről, kő- és téglatörmelékekről. A tudományos igényű régészeti feltárás továbbra is várat magára (Kőhegyi, 1961).
Magyarország első, napjainkra fennmaradt nagy méretarányú nyomtatott térképét a mohácsi csatavesztést követő években adták ki: a Tabula Hungariae anyagát Lázár deák, Bakócz Tamás esztergomi érsek titkára gyűjtötte össze, barátja, Tanstetter György egészítette ki, Apianus Péter 1528-ban metszette fába és nyomtatta ki Ingolstadtban. A mappa szembetűnő sajátossága, hogy észak-déli helyett északkelet-délnyugati tájolású (Fodor, 1952-1954). Így a folyók valóságos futásiránya eltorzult, ha azonban egymáshoz viszonyított helyzetüket vizsgáljuk, akkor megállapítható, hogy az meglepően jó. Olyannyira, hogy az óramutató járásával megegyező irányban 45-50°-kal visszafordított térképen kirajzolódó vízhálózatnál a XVII. század végéig egy geográfus sem készített jobbat.
A mappán Baytz (ma Baja) mellett végződik a Duna egyik szigete, majd a jobb parti Batha-nál (Báta) a folyó a felirat szerint felveszi a Sarrviz flu.-t (Sárvizet). Ugyanitt ismét kettéágazik: körbefogja a Mohácsi-szigetet, a két Duna-ág a térkép szerint Apati (Apatin, ma Szerbia része) közelében ismét egyesül. A szigeten három településnév látható: Vaias (Vajas), Felmohatz (Újmohács) és Ketzenk (O. Harmos Eleonóra Keskend községgel azonosította a mai Horvátországban). A Vajas falunév a XIV. század közepétől jelent meg a középkori oklevelekben (Iványi, 1906), majd a település a török hódoltságnak vagy a Duna áradásainak esett áldozatul: neve a XVI. század második felétől nem fordul elő. Mohács szigeti oldali településrésze Újmohács; Ketzenk esetében pedig meg kell jegyezni, hogy a pontos helyét megadó kör a Duna jobb partján látható, és a felirat az 1526-os mohácsi csatajelenet térképi megörökítése miatt már csak felette, a Mohácsi-szigeten fért el, tehát nem szigeti település. A településeket Lázár nem egységes jellel, hanem külső alakjuk szerint különböző szimbólumokkal ábrázolta, melyek változatossága és mérete jellemző volt a hely nagyságára, ill. jellegére. A rajzba foglalt kisebb- nagyobb kör a helység helyét hivatott megadni (a bemutatott részleten például Vaias és Felmohatz esetében csak ez látható). A keleti Duna-ág korabeli part menti települései Hatmonstor (Bátmonostor), Danothatza (Dávod), Bodrok (az egykori Bodrogvár, Bodrog vármegye székhelye, a mai szerbiai Bezdán térségében) és Apati (Apatin); a nyugati ág hasonló adottságú helységei Batha (Báta), Zagktzew (Dunaszekcső), Mohatz (Mohács) és Ketzenk (Keskend). A Mohácsi-szigeten a mappa nem jelöl felszíni vizet vagy vízállásos területet.
A Lázár-féle térkép megjelenését nagy érdeklődés kísérte, és a 150 éves hódoltság alatt Magyarországról megjelent mappák mindegyikéhez felhasználták adatait. A másolók és a kompilátorok ugyanakkor nem ismerték fel az északkelet-délnyugati tájolást (azt észak-délinek vették), és ez a tévedés a XVII. század végéig Magyarországról megjelent térképeken visszaköszön.
A harmincéves háborút lezáró vesztfáliai békét követően a Habsburg-udvar figyelme fokozatosan kelet felé terelődött. Ebben lényeges momentumot jelentett a törökök 1683-as Bécset elfoglalni szándékozó ostroma. A felszabadító hadak területhódítási szándékú győzelmei indították el a törökök Magyarországról történő kiűzését célzó nagyszabású hadjáratot. Hamar világossá vált, hogy a sikeres háború egyik fontos feltétele a megfelelő helyismeret. Ennek zálogát a hadmérnökök által készített térképek és az erődítéseket ábrázoló tervrajzok jelentették. A harcokat követően a Német-Római Birodalom különböző részeiből érkező csapatok mappáinak egy része az egyes hadvezérek birtokában maradt. Különösen fontos ebből a szempontból Hermann őrgróf (1628-1691) és Lajos Vilmos (1655-1702), Baden uralkodója. Mindketten vezető szerepet töltöttek be a török elleni hadjáratokban, és hazatérve számos Kárpát-medencei területről rajzolt térképet vittek magukkal. Az anyag ma a karlsruhei levéltár gyűjteményében található; magyar vonatkozású feldolgozását 1933-ban Glaser Lajos végezte el (Glaser, 1933), az 1980-as évek közepén pedig Dóka Klára vizsgálta őket vízrajzi szempontból (Dóka, 1986). Glaser ismertetésében a 22. sorszámú, szerzőnév nélküli, 1685 körül készült színes mappa — az északi irány a keletinek felel meg — ábrázolja a Baja és Baranyavár közötti Duna vidéket a Mohácsi-szigettel. Továbbra is a Lázár-térkép szerinti helyen ágazik ketté a Duna, azonban már Apatintól jóval északabbra Coulud (Kollut, a belügyminiszter 1904. évi rendeletét követően Küllőd, majd 1921 óta Kolut Szerbiában) mellett egyesül ismét. A mappa készítésének idején a lecsökkent területű Mohácsi-szigetet keletről határoló Baracskai-Duna tűnik a főmedernek; egyúttal mindkét ágon a fejlődés különböző szakaszában lévő kanyarulatok láthatók. A település nélküli sziget északi végén a Baya (Baja) és Sezchu (Dunaszekcső) közötti út haladt keresztül. A térkép szerinti adottságok — a mély fekvésű, mocsarakkal, rétekkel és ligetes erdőkkel borított terep — kitűnő menedéket nyújtottak a vidék törökök elől gyakran bujkálni kényszerülő lakosságának.1
A törökök elleni hadi sikerek a visszafoglalt területeket újból Magyarország fennhatósága alá tartozónak elismerő 1699. évi karlócai békekötéshez vezettek.2 Addig a hadműveletekhez, most már a határrendezési tárgyalásokhoz, valamint az ország állapotának felméréséhez szükség volt a helyszíni bejárásokon alapuló, a kor színvonalán álló módszerekkel készült részletes katonai és kincstári térképekre. Luigi Ferdinando Marsigli,3 munkatársával, Johann Cristoph Müllerrel — háromszögeléssel és csillagászati helymeghatározással dolgozva — először készített részletes térképsorozatot a Dunáról, így a Mohácsi-sziget térségéről (Baján 1696. június 2-án és 6-án végeztek csillagászati méréseket). Tevékenységük eredményeképpen tűnt el a Duna — Lázár deák által helyesen megrajzolt, de Tanstetter György hibás tájolása miatt a későbbi térképeken állandósult — torz folyásiránya. A hat kötetből és számos rézmetszésű táblából álló Danubius Pannonico-Mysicus, amelynek a Kárpát-medence első tudományos leírását köszönhetjük, 1726-ban Hollandiában jelent meg, és a XVII. század végének, valamint a XVIII. század elejének megfelelő állapototokat őrizte meg számunkra.
A Mohácsi-szigethez kapcsolódó Duna-szakaszt a VIII. és IX. számú részlettérképek (sectiok) ábrázolják. A szemléletes térképjeleknek köszönhetően már első pillantásra képet kapunk a sziget korabeli jellemzőiről. Jól felismerhetők a területet határoló Duna-ágak partjai mentén az ártéri ligeterdők; a mélyebb belső területeket vizenyős részek uralják. Marsigli két települést talált a szigeten: a Sárvíz befolyással szemben feküdt Bato (Báta), míg Moháccsal szemben Kiczin Moacs (Újmohács). A Duna — Baja alatti kettéágazása után — rövidesen két mellékvizet vett fel: a térkép feliratai szerint a bal oldali ág a Baja felől érkező Sorduk Canalt (a Szurdok-vizet), a jobb oldali a Sarviz fl.-t (a Sárvizet). Torkolataikkal szemben a szigeti oldalon a VIII. szekció részletrajza egy-egy kisebb vízeret ábrázol, amelyek végei a belső részek mocsárvonulataiba vesznek. Nagyjából észak-déli irányban három nagyobb mocsár (palus) húzódik: Disnovits, Udvar és Udna sw. Palus. Az északi résznél a Baracskai-Duna tűnik főágnak, a déli összefolyásnál azonban már mindkét Duna-ág mederszelessége megegyezik. A IX. szekciót ábrázoló térkép több kanyarulatot a lefűződés állapotában mutat; a nyugati medret Kuliket (Kölked) közelében három nagyobb sziget jelentősen leszűkítette, s emiatt új ág kialakulása indult meg. A két Duna-ág Culuttól (Kolut) délnyugatra egyesült ismét.
A mappáival a Mikoviny-iskola hatását mutató Karpe Mihály 1764-ben készült latin feliratozású, színezett térképének részlete Marsigli munkájához képest több jelentős változást mutat. A nyugati Duna-ágból Szecső (ma Dunaszekcső) alatt kiágazó és Szantova (ma Hercegszántó) közelében a keleti Duna-ághoz csatlakozó (a terület természetes lejtésének irányába mutató), északnyugat-délkelet irányú és középső részén két nagyobb tóvá szélesedő vízér hosszában két részre osztja a szigetet: a keleti oldal az Insula S. Brigitta (Szent Brigittasziget), a nyugati az Insula Mohacsiensis (Mohácsi-sziget). Az későbbiekben a részben eltűnő vízér miatt (a terepen már csak nyomokban lelhetők fel medermaradványai) egységessé vált területre napjainkban gyakrabban a Mohácsi-sziget, ritkábban a Margitta-sziget (változatként előfordul Margita-sziget is) elnevezéseket használják.4 A térképen a Baracskai-Duna keleti partja mentén jelentős nagyságú belvíz-öblözetek láthatók.
A XIX. század elejére megfigyelhető újabb változások közül talán legjelentősebb, hogy a Mohács melletti nyugati ág vált a Duna főmedrévé (jól szemléltetik ezt Pávai Sámuel K. mappáján a mederszélességek). Bátától Mohácsig a Duna enyhén kanyargós, Mohács és Batina (Kiskőszeg) között több elfajult és a lefűződés különböző szakaszában lévő kanyarulat látható. A keleti, túlfejlődött kanyarulatokból álló Baracskai-Duna (közülük számos tetőponti részén kisebb sziget rakódott) Bezdánnál kapcsolódott ismét a főmederhez. Amíg a parti magasabb részeket ártéri ligetek uralták, addig a sziget mélyebb, középső részén a Dunával párhuzamosan mocsarak övezte nagy tó alakult ki. A Baranya vármegyei települések lakói jártak át a Dunán a terület haszonvételére és építettek szállásokat a magasabb részeken; a szigeten uradalommal rendelkező pécsi püspök a Bács-Bodrog vármegyei falubelieknek is adott ki területeket árendába, ami ellen a mohácsiak élénken tiltakoztak (Fölker, 1900).
A természeti adottságok jól szolgálták az itt élők megélhetését. Ezt példázza Fényes Elek 1841-es leírása az akkor még teljes területével Baranya vármegyéhez tartozó szigetről: „A’ Duna, a’ szekcsői határnál lép be a’ megyébe, de csak egyik ágával, mert másik ága a’ bácskai határt mossa, és csak Batina mellett jönnek össze. E’ két ág formálja a’ nagy mohácsi szigetet, melly 60,000 holdra terjed ‘s roppant ligetjeiről, számos marha, sertés csordáiról, apró de tüzes lovairól ismeretes.” Munkája második kötetének Bács-Bodroghot leíró részében így jellemezte a vármegye Baja alatti nyugati határát: „A’ Duna Bajánál lép be a’ megyébe, de csak egy kis ágával, melly Sokoviczának neveztetik, ‘s melly csupán nagy víz idején hajókázható. Maga a’ öreg Duna 1 fertálynyire folyik innét, de 1 órai menetele után már 2 nagy ágakra szakad, ‘s úgy formálja a’ mohácsi nagy szigetet, mely egészen Baranyához tartozik. Batinánál ismét öszve folyván ezután mindég együtt hömpölyög, ‘s miután számos kisebb szigeteket formálja, Újvidéken alól a’ megyét végképen elhagyja. Partjai ezen víznek a’ bácskai részen mindenütt alacsonyak, ‘s azért széles posványságok veszik körül: medre sok helyt tele lévén fa törzsökkel — ‘a hajósoknak itt nagyon kell esmerni a’ vizet. Egyéberánt mellyékén ‘s szigetjeiben vannak a’ megye legtöbb, ‘s legszebb erdőségei; e’ mellett malmaival, ‘s halaival is szép hasznot hajt környéke lakosainak, nem említvén azt, melly kiszámlálhatatlan nyereséget okozzon a’ rajta való hajókereskedés az egész Bácskaságnak” (Fényes, 1841).
Vízrendezési munkák
A térségben a vízrendezési munkák a Mohácsi-sziget déli végén fekvő Bezdán közelében, a Kiss testvérek vezetésével indultak.5 Itt kezdték el ősmedrek felhasználásával, ill. új szakaszok ásásával a Dunát és a Tiszát összekötő Ferenc-csatorna építését: a lecsapolással művelhetővé tett földek és a termékek olcsó szállítását lehetővé tevő, 1802-ben megnyitott vízi út az ugyanezen évi VIII. törvénycikk alapján egyesített Bács és Bodrog vármegyéket az ország egyik leggazdagabb vidékévé tette. Ekkor történt az Észak-Bácska vizeit levezető Kígyós-ér torkolatának a Ferenc-csatornába történő áthelyezése is, amely addig Hercegszántó és Bezdán között érte el a Baracskai-Duna árterületét, ill. a régi Mosztonga-barát.6
A gróf Zichy Ferenc vezetésével létrehozott „Víz Építő Királyi Biztosság” a jégdugulások megelőzése érdekében 1820-21-ben, Beszédes József irányításával Baja és Mohács között a Duna nagy folyókanyarulatait 4 átvágással megszüntette: „melléktermékként” a hajóút hosszúsága csökkent. Az első töltések a Mohácsi-szigetet körülvevő településeket gyakorta fenyegető elöntések megakadályozására és a közelükben fekvő ártéri öblözetek védelmére készültek. Példaként említhető Szeremle körtöltése, a Baracskai-Dunától keletre fekvő ártérrésznél 1825-30 között épült 12,6 kilométer hosszú töltés (Ihrig, 1973) vagy a Mohács és Kölked térségében készült védvonal (Fölker, 1900). A szigeten is épült néhány kisebb, összefüggés nélküli töltés, amelyeket fokozatosan erősítettek. A kiegyezés időszakában még a Mohácsi-szigetet — szabad ártér lévén — minden nagyobb dunai áradás elöntötte, amelyek után a régi medrek és fokok tették lehetővé a víz természetes lefolyását a Baracskai-Duna felé. Tavai közül legnagyobbak voltak a Riha-tó, a Sirokabara és a kiterjedt Földvári-tó; területét számos fok hálózta be: Bakóta, Debrina, Écs, Gaics, Kanda, Kácsa, Kónyica, Kutas, Kútsebes, Lassú, Lök, Prokop, Rasztoka, Sárfok, Telek, Topolovác, Verse a legjelentősebbek közülük.
A Ferenc-csatorna építésére és üzemeltetésére létrejött Magyar Hajózási Társaság a részvényeseknek magas osztalékot juttatott, de a karbantartásokat elhanyagolta, és így a csatorna jelentősen feliszapolódott. Az állam végül 1842-ben saját kezelésbe vette a csatornát, ám a tervbe vett helyreállítási munkákat a rosszabbodó gazdasági helyzet és a szabadságharc bukása akadályozta. Az 1867. évi kiegyezést követően számos honfitársunk tért vissza szülőföldjére és többségük igyekezett kapcsolatait-tudását a haza javára fordítani. Az Olaszországból visszajött bajai születésű Türr István7 a Ferenc-csatorna újjáépítésére és továbbfejlesztésére — angol tőke bevonásával — részvénytársaságot szervezett (Faludi-Kubatov, 1975, 1976). Az 1870-ben meginduló munkák során a feliszapolódott torkolatú hajózóút megfelelő vízellátását a Baracskai-Duna-ág medrének részbeni felhasználásával, átvágások, kiásandó új szakaszok és műtárgyak építésével kialakítandó Baja-Bezdáni tápcsatornával kívánták biztosítani (Andrássy, 1878). A tájat átszabó vízrendezések óta a sziget legészakibb pontja már nem Bátával szemben fekszik (itt 1870-ben elzárták a Baracskai-Duna-ág felső torkolatát), hanem a Sugovicához kapcsolódó Deák Ferenc zsilipnél, Baján. Ekkor a zárógáttal összekötötték a szigeten addig épült töltéseket, és Bajától Bezdánig húzódó összefüggő dunai védvonal alakult ki, amely védelmet nyújtott a kisebb árhullámok ellen. Több kisebb elöntés, de különösen az 1876-os dunai jeges árvíz óriási káraival (Fölkér, 1900) szükségessé tette, hogy új alapokra helyezzék a szigetet elöntő vizek károkozása elleni összefogást.
„Nevezetesen az 1877. évben megalakult az egész Margitta-sziget területére kiható jog- és cselekvési körrel egy védgáttársulat, mely feladatául tűzte ki védtöltések építése, fentartása és állandó szakszerű árvédelmi intézkedései által a Margitta-sziget óriási területét (52.000 katasztrális hold) a pusztító árvizek ellen megvédelmezni” (Fölkér, 1900). A költséges apparátussal megszervezett társulat a lakosság számára elviselhetetlen terhet jelentett, így az érdekeltség minden lehetséges eszközt felhasznált a feloszlatásához. Rövid idő múlva, még az érdemi tevékenység megkezdése előtt, a társulat — mintegy 70000 Ft igazgatási költséget okozva — feloszlott.
A továbbiakban magánérdekeltségi töltések készültek: például a mohácsi Rosenfeld Simon vállalkozó építette meg 106295 forint 8 krajcár költséggel a Moháccsal szembeni, megfelelő méretű szigeti védtöltést (Fölker, 1900). Kardos Kálmán kormánybiztos 1885 márciusában újabb kísérletet tett a szigeti védgáttársulat megalakítására, azonban a mohácsi képviselő testület ellenkezése ezt meghiúsította. A Dunaszekcső szigeti településrészénél történt 1890. évi gátszakadás ismét károkat okozott a Mohácsi-szigeten, majd az 1891. márciusi mohácsi jégtorlódás idézett elő veszélyes helyzetet, de 1897. augusztusában is előállt árvízveszedelem.
A hasonló helyzetek megelőzésére végül a földművelésügyi miniszter 1899-ben hivatalból rendelte el a Margittaszigeti Ármentesítő és Belvízelvezető Társulat megalakítását, amelynek élére Tormay Károly Baranya vármegyei alispán személyében miniszteri biztost állított. Küzdényi Szilárd8 igazgató főmérnök és Nendtvich Gyula szakaszmérnök irányítása alatt 1900-1901-ben elkészült a védőgátak nagy része (Matolay-Zsadányi 1930). Német Lipót személyében a Társulat 1902-ben új miniszteri biztost kapott, aki 1907-től az I. világháború végéig társulati elnökként tevékenykedett, 1903-tól pedig igazgató főmérnök Porgányi Lajos lett. A továbbiakban 1904 és 1906 között újabb védőgátak készültek, megtörtént a fő belvízcsatornák kialakítása, majd a mély fekvésű területeken összegyűlő belvíz átemelésére előbb 1904-ben a karapancsai (Nebojszki, 2003) és a bezdáni (az addig megszokott gőzgépek helyett hazánkban itt használtak először szívógáz motorokat), végül 1926-ra a hercegszántói szivattyútelepet építették meg. A munkák befejezése után szükségessé vált a földbirtokok árvédelmi és belvízrendezési hozzájárulási költségének megállapítása, amelynek mértékét Baranya vármegye alispánja 7098/1910. számú határozatában a szigeten elfoglalt magassági helyük szerint állapított meg (Halász, 2000). Az 1913-as „Árvédelmi beosztás” szerint az árvédelmi központ a mohácsi 6. számú gátőrház lett, míg az 54802 méter hosszú védvonalat négy fő részre osztották: a szeremlei (szeremlei, bátmonostori és erősalji), a dunaszekcsői, a mohácsi és a sirinai-bezdáni (darázsi, kiskőszegi és bezdáni) határban fekvő gátszakaszra. Az első kettőhöz két, a többihez három gátőrjárás tartozott. Védekezésnél különösen figyelemmel kísérték a homokos altalajú részeket, a korábbi repedések helyét és a zsilipek környezetét. Megjegyzendő, hogy 1927-től szakaszmérnökként, majd 1937 és 1948 között igazgató főmérnökként dolgozott itt Ihrig Dénes, akinek tevékenysége alatt lett az itteni az ország egyik legjobban működő Társulata, amely nagyban hozzájárult a sziget agrárgazdálkodásának sikerességéhez. Az állandó cselédségnek és a számos napszámosnak megélhetést biztosító uradalmak szerteágazó gazdálkodással, a szigeti vizek melletti tanyáikon élő kis és középparasztok szántóföldi növénytermesztéssel, ill. erre épülő állattenyésztéssel, gyümölcs- és zöldségtermesztéssel foglalkoztak. Lehetőségeiket jól egészítette ki a méhészkedés, a kisszerszámos halászat éppúgy, mint a téli hónapokban az uradalmi erdőkben végzett fakitermelés és a nádvágás. A nagybirtok gazdálkodásában meghonosított növény- és állatfajták, az ott alkalmazott művelési technológiák ugyanakkor kedvező hatást fejtettek ki a parasztgazdaságokra, ami hozzájárult fejlődésükhöz. Kitűnő termőképességű földhöz, a természet objektív viszonyaihoz jól igazodó hagyományos termelési kultúra (pl. az alma és körte termesztés) jól használta ki a napsütéses órák és a fagymentes napok magas számát. A XIX. század végén a Mohácsi-szigeten nagyjából 200 tanya állt mintegy 1000 állandó lakossal; az ármentesítés, ill. a belvízrendezés után, az 1920-as évek végére közel 600 tanyát több mint 3000 állandó lakossal számoltak össze (Kenessey, 1931). Az első világháborút lezáró trianoni békeszerződés a Mohácsi-sziget déli végét az akkori Szerb-Horvát-Szlovén Királyságnak (a későbbi Jugoszláviának) juttatta, így a Társulat területének 7,9 %-a, a dunai töltés 7,6 kilométeres szakasza és két szivattyútelepe közül a kisebbik, a bezdáni került az új országhoz. Ettől kezdve a Baja-Bezdáni tápcsatorna hajóforgalma megszűnt.
A továbbiakban folyamatosan gondozott és karbantartott védműveket az 1956. évi jeges árvíz oly mértékben tette próbára, hogy a Báta és Szeremle között összeszűkülő Duna-ártér gyenge és alacsony töltését a bal parton 14 helyen átszakítva a teljes Mohácsi-szigetet elöntötte. A helyreállítást és a töltések megerősítését9 követően a felújított csatornarendszer összegyűjtött felesleges vizeit a már korábban megépített két, mai határainkon belül lévő szivattyútelepen kívül az 1990-ben elkészült újfoki juttatja a befogadóba. Az ár- és belvízvédelmi biztonság vezetett ahhoz, hogy a mai Mohácsi-szigeten több települést találunk; változott a közigazgatási beosztás is: a terület északi és keleti része Bács-Kiskun megyéhez tartozik, a nyugati, kisebb része pedig Baranya megyéhez.
A mezőgazdaság termesztéstechnológiáinak fejlődése során — az 1956-os árvizet követően — mind nagyobb jelentőséget kapott a növénytermesztés eredményességét növelő sokrétű vízgazdálkodás, ezen belül a belvízrendezés (melioráció) és az öntözés. Hazánk földrajzi fekvése alapján gyakori, hogy csapadékos periódust aszályos évek követnek. Ilyen körülmények között a termelés biztonságának fontos pillére a vízvagyon-gazdálkodás. A mezőgazdaság 1990 körül megkezdődött strukturális átalakulása (a nagyüzemek szétesése), az energia és az üzemeltetés egyéb költségeinek jelentős növekedése — országosan is, s a Mohácsi-szigeten is — az öntözés drasztikus visszaeséshez vezetett. Az egyre inkább tapasztalható klímaváltozás, az időjárási anomáliák elsősorban a mezőgazdasági termelésre vannak hatással. Hazánk élelmiszer-termelésében és gazdaságában betöltött szerepe ugyanakkor a mezőgazdaságot a kulcságazatok közé emeli, amelynek működési feltételeit minden körülmények között — de legfőképpen vízkalamitás idején — biztosítani alapvető nemzeti érdek.
A múlt áttekintésével megpróbáltuk érzékeltetni, hogy a sziget olyan alapvetően zárt egységnek tekinthető természeti képződmény, amelynek létezésében, sorsának alakulásában — látványosan — központi tényező az állandóan mozgó és semmi mással nem helyettesíthető víz. Az állandóság és a változás együttesében dinamikusan ez formálta a növény- és állatvilágot, ill. a természet humanizálására irányuló emberi törekvéseket.
Ezzel összefüggésben is említünk néhány mozaikot:
A.) Védett területek, növények és állatok
Már a régi források is szóltak a vizekben bővelkedő térség gazdag élővilágáról: „A’ Duna és Dráva ‘s még inkább ezek lápjai közt található tavak bővölködnek halakkal, csíkokkal, rákokkal” (Fényes, 1841). A vízrendezési munkák nyomán — még ha az élőhelyek nagyobb része át is alakult — maradtak az eredetihez közeli feltételeket kínáló területek, amelyek megfelelő életlehetőségeket nyújtanak a Mohácsi-sziget folyami ártérre jellemző növény- és állatvilágának. A Duna-Dráva Nemzeti Park Béda-Karapancsa Tájegységének Mohácsi-szigeti része a legnagyobb az itteni védett területek közül (a tájegység egyben ramsari terület is, azaz nemzetközi jelentőségű vizes élőhely). A Duna biztosította ökológiai folyosó kapcsolatot jelent az északabbra fekvő Gemenccel és a délre fekvő Kopácsi-réttel.
A sziget további, védelem alatt álló területei szintén a vizes élőhelyekhez kapcsolódnak. Jellegzetes, kifli alakú morotvatavak a Dávodtól nyugatra fekvő Földvári-tó és a Homorúd közelében megtalálható Riha-tó. A Duna a meder-vándorlásai során hagyta el őket: előbb lefűződtek, majd torkolatuk elzáródott. Későbbi, halastóként történő hasznosításuk sem módosította lényegesen természeti adottságaikat. A zúgó nádasokkal, nedves rétekkel és erdőfoltokkal körbevett víztestek továbbra is fajgazdag élővilág otthonai.
A Baja-Bezdáni tápcsatorna Bátmonostor és Nagybaracska közötti medrének kiásása után váltak holtággá a Baracskai-Duna azon szakaszai, amelyeket ma Fás-Dunának és Füzeséri-Holt-Dunának neveznek (utóbbi partja mellett a Tiser- és a Papvejsze bokra erdők szintén természetvédelmi oltalom alatt állnak). A mezőgazdasági területekkel övezett vizekben az elmúlt évtizedek hatásai nyomán egyre inkább felgyorsuló eutrofizációs folyamatok előrevetítik a jövőt, a lassú feltöltődést. Keletkezésüket tekintve hasonló adottságú Hercegszántótól nyugatra a Kadia- és a Klágya-Duna is.
A Dunát kísérő töltések viszonylag szűk hullámterének zátonyait alkotó homokos talajokon a csigolyafűz (Salix purpurea), a kisebb vízsebességű részek iszapos-agyagos talaján a mandulalevelű fűz (Salix triandra), a kissé magasabb részeken a fehér fűz (Salix alba) és fekete nyár (Populus nigra) ligetek a jellemzőek. A vázolt viszonyok jól megfigyelhetők például a Mohács környéki Szabadság-, Harci- és az országhatáron fekvő Debrina-zátonyokon. A szabályozási munkák során épített gátak az árteret két részre, hullámtérre és mentett ártérre osztották. Előbbi legmagasabb részein inkább fehér nyár (Populus alba) ligetek váltak uralkodóvá (többek között a Dunafalvától délnyugatra a Csele-erdő, Szeremle közelében az Erősalj erdő), utóbbi erdői tölgy-kőris-szil ligetekké fejlődtek (például Duna-liget és Szállás-erdő Homorúd mellett, Sziget-erdő és Szarvastanya az országhatáron, a karapancsai kastély közelében, Tiser-erdő Dunafalvától délkeletre). Néhány magasabb fekvésű és üde termőhelyen az Alsó-Duna-völgy legértékesebb társulásai, a gyertyános-tölgyesek alakultak ki: Homorúd mellett, a Szállás-erdőben áll fokozott védelem alatt egy-egy kisebb folt.
A középmagas fekvésű ligetek cserjeszintjének jellemzője a veresgyűrű som (Comus sanguinea), a gyepszint védett virága a nyári tőzike (Leucojum aestivum) és a fürtös gyűrűvirág (Carpesium abrotanoides). A magas részek cserjeszintjében megtalálható az egybibés galagonya (Crataegus monogyna), a kányabangita (Viburnum opulus) és a tájegység védett ritkaságai, a fekete-, ill. Degen-galagonya (Crataegus nigra, Crataegus x degenii). A gyepszint figyelemre méltó növényei többek között a ligeti vagy Duna-völgyi csillagvirág (Scilla vindobonensis), a bíboros kosbor (Orchis purpurea) és a kockásliliom (Fritillaria meleagris).
A Duna természetes módon lefűződött vagy a szabályozások során levágott kanyarulatai gazdag vízi növényzet kialakulását tették lehetővé. Ebből a szempontból igen fontosak a Baja-Bezdáni-tápcsatorna egyes szakaszai, a Karapancsai erdei-tó, a Kadia-Duna, ill. a tájegység peremén fekvő Klágya-Duna és Riha-tó. Legértékesebb-legszebb növényei a békaliliom (Hottonia palustris), a vízidara (Wolffia arrhiza), a vízitök (Nuphar lutea), a tündérrózsa (Nymphaea alba) és a tündérfátyol (Nymphoides peltata). A láprétek fokozottan védett növénye a légybangó (Ophrys insectifera).
A botanikai kutatások eredményeképpen elmondható, hogy a Mohácsi-sziget növényvilága hasonló a gemenci tájegységéhez, de több olyan szubmediterrán növény is él itt, amely már Gemencen nincs és a Duna-Dráva torkolatvidék közelségét jelzi. Többek között ilyenek a jerikói lonc (Lonicera caprifolium), a rozsdás gyűszűvirág (Digitális ferruginea) és a magas csukóka (Scutellaria altissima) (Kevey, 2002).
Az erdőszerkezet az ármentesítések után kialakult vízjárás hatásaként alakult ilyenné. Ez azt is jelenti, hogy a Duna medrének bevágódása miatti jellemző vízszintek csökkenése újabb hatást fejt ki a növényvilágra. Az utóbbi időben a vízigényesebb növényféleségek „közeledése” figyelhető meg az egész évben megmaradó nyílt vizek irányába. A folyamat a víz visszavezetésével, visszatartásával és szükség esetén vízpótlással változtatható meg. A jövő feladata a korábban letermelt erdők helyén ültetett adventív nemesnyár (Populus ssp.), fekete dió (Juglans nigra) és akác (Robinia pseudoacacia) ültetvények fokozatos átalakítása a természetszerű erdő felé közelítő endemikus fafajokkal telepített társulások felé.
A Mohácsi-sziget legjelentősebb nagyvadja a gímszarvas (Cervus elaphus). A szántóföldi művelésű területek és a szegélyező cserjés-fás sávok jó őz (Capreolus capreolus) élőhelyek. Jól érzi magát a vaddisznó (Sus scrofa), mindenütt számíthatunk előfordulására. A vizek partjait kísérő fasorok gyökérzetükkel természetes búvóhelyeket biztosítanak a vidrának (Lutra lutra): háborítatlan, csendes környékeken nappal is megfigyelhető mozgásuk.
A terület legfontosabb, fokozottan védett madarai a szorgalmas fészeképítő réti sas (Haliaeetus albicilla), a más madarak fészkeit elfoglaló kerecsensólyom (Falco cherrug), az országosan gyarapodó létszámú holló (Corvus corax) és az Alsó-Duna-völgyben nagyobb fészeksűrűséggel előforduló fekete gólya (Ciconia nigra). A költőhelyén félénk és visszahúzódó fekete gólya első példányai március idusa körül érkeznek vissza telelőhelyeikről. A zavarásra különösen érzékeny madár fészkelőhelyének közelében a költés sikeressége érdekében szüneteltetni kell az erdészeti munkákat. A főleg tölgy-kőris-fehérnyár erdőkben épülő fészkek helye többnyire idős fák vízszintesen kinyúló ága, esetleg főelágazása. A rétisas hazai állománya az 1975-80. évek közötti mélypontról (max. 10-12 költő pár országosan) a hathatós védelmi intézkedéseknek köszönhetően szépen gyarapszik. A revírjében több fészket építő madár megtelepedését a Duna és a holtágai melletti belső erdei vizek, ill. a tájegység tavai segítik, fészkét a vizek közelében elterülő idős erdőrészekben építi. A megerősödő állományú barna kánya (Milvus migrans) fészke a díszítéséhez használt hulladékról (nylonzacskó, papír stb.) jól felismerhető. Általános elterjedésű az egerészölyv (Buteo buteo), amelynek az erdők melletti mezőgazdasági területek jó táplálkozó helyet biztosítanak. Az időszakosan vízzel borított rétek, az erdők belsejének tocsogói, a Duna-mellékágak partszegélyi részei a gémfélék táplálékszerző helyei. A terület a vonuló madarak fontos pihenőhelye: a be nem fagyó, nyílt vízfelületek télen jelentős madárlétszámnak nyújtanak táplálkozó és áttelelő lehetőséget.
A lepkék közül legértékesebb a vizeket kísérő bokorfüzes zónában élő magyar színjátszólepke (Apatura metis), amelynek hazánkban a Duna és a Dráva mentén ismertek előfordulásai. A pillangófélék közül hullámzó a fecskefarkú lepke (Papilio machaon) és a kardoslepke (Iphiclides podalirius) egyedszáma, az átalakuló élőhely vegyszeres növényvédelme vezetett az állomány megritkulásához. Különösen a tavaszi, majd az őszi vonulási időszakban gyakori a tájegység két legjellemzőbb vándorlepkéje, az Atalanta lepke (Vanessa atalanta) és a bogáncslepke (Vanessa cardui). Általánosan elterjedt a telet imágó alakban dermedten töltő nappali pávaszem (Inachis io).
A tájegység élővilágának megőrzése alapvetően az élőhelyek védelmével és a természeteshez közelítő erdőszerkezet kialakításával biztosítható. Célszerű az 1990-es évek elején megkezdett kutatások folytatása (Uherkovich, 1992). Az ide társult élővilág nyugalma és táplálékszerzése szempontjából ugyanakkor igen fontos az erdészeti munkák megfelelő ütemezése és a terület egy részén a horgászat korlátozása. E célok eléréséhez elengedhetetlen az itt tevékenységet folytató szervezetek közötti természetvédelmi központú érdekharmonizáció.
B.) A kultúrtörténet értékei
Az ókorban a Római Birodalom limesének itteni szakaszát a Mohácsi-szigetet nyugatról határoló Duna-ág jelentette. A terep adottságait kihasználva a mai Dunaszekcső helyén épült fel Lugio, amely a IV. század végétől Florentia néven ismeretes. A helyőrség katonái a castellumból (várból) tartották szemmel a Dunát, míg a szigeti parton épült burgusról (őrtoronyról) Septimus Severus császár uralkodása alatt tett említést a Notitia Dignitatum (Kurucz, 1914). Contra Florentia a Duna-Tisza közén élő népekkel folytatott kapcsolattartás helyszíne és a Pannonia-Dácia közötti kereskedelmi út hídfője; fennmaradt maradványai napjainkban a vidék ősi múltjára emlékeztetnek.
A XIX. század végén Hercegszántótól nyugatra, a Mohácsi-szigeten húzódó Kadia-Duna partjánál fekvő Karapancsa számított a Habsburg-család bellyei uradalmában rendezett európai rangú vadászatok egyik központjának. A tulajdonos Frigyes főherceg kedvelt időtöltésének kiszolgálásához, ill. előkelő látogatóinak méltó vendéglátásához itt építette 1891-ben a rövidesen szűkössé váló ún. kiskastélyt, majd 1902-ben készült el mellette az ún. nagykastély. Az 1945-ös államosítást követően többféleképpen hasznosított épületek közül napjainkban a nagykastély a Gemenc Zrt vadász- és vendégháza, míg a kiskastély a közelmúltban került teljes, igényes felújításra. A benne létrehozott vadászati múzeum bemutatja az elmúlt másfél évszázad vadászatait, a mellette lévő majorság az egykori uradalom gazdálkodását, és a tájon élő emberek mindennapjait, koncentráltan őrzi a vidék múltját.
Épületével és gépi berendezéseivel fontos ipartörténeti értékünk az a karapancsai szivattyútelep,10 amelyet az építés 100 éves évfordulójának tiszteletére 2005-ben az eredetivel teljesen megegyezően felújítottak. Az itt kiállított dokumentumok révén bepillantást nyerhetünk Ihrig Dénesnek, a Margittaszigeti Ármentesítő és Belvízelvezető Társulat egykori igazgató főmérnökének, a Vízgazdálkodási Tudományos Kutató Intézet első igazgatójának szakmai pályafutásába is.
A Mohácsi-sziget és a környék településein még megtalálható a hambár vagy ámbár, amelyet egykor elsősorban Bácska és Baranya sokac nemzetiségű lakossága használt a gabona tárolására. A többnyire tölgyfából faragott, majd keresztgerendákkal összekötött szántalpakon álló oldalfalakat kezdetben vesszőből fonták és náddal fedték; később a falak deszkából, a tető cseréppel készült. Néhány megmaradt példányuk hirdeti készítőik ügyességét.
A Baja-Bezdáni tápcsatorna melletti, Baja határában fekvő Máriakönnyén-Vodicán — hazai viszonylatban teljesen újszerű módon — szemtanúi lehetünk a kegyhely kiteljesedésének és új tartalommal történő feltöltődésének. Egyházi kezdeményezést követően saját forrásból, egyházi területen, sikeres pályázatokon kapott pénz felhasználásával, különböző szervezetek támogatásával, ill. önkéntesek adományainak és munkájának köszönhető példátlan összefogás eredményeképpen nemcsak felújítás történt, hanem a környezet is megszépült, és ami a legfontosabb, új tartalmat is kapott. A kegyhely körül sétautat-tanösvényt alakítottak ki, amely mentén a kihelyezett táblák a természeti környezetet mutatják be, ill. a Mária kultusz kialakulásának múltjába és az itteni Vodica történetébe kalauzolják az érdeklődőket. A közelmúltban a program folytatódott: az egyén, a család és a közösség lelki feltöltődését és megújulását segítő létesítményekkel teljesedett ki a Máriakönnye, vagy másik ismert nevén Vodica (Nebojszki, 2006).
Nagybaracska Baja-Bezdáni tápcsatorna melletti halászcsárdája előtt állóbárka ringatózik. A díszesen faragott orrtőkéjű, festett haltároló — még felújításra szoruló állapotában is — esztétikailag szép látvány. A deszkabárka talán utolsó hírmondója a letűnt, régi világnak. Hermán Ottó egykor így írt a komáromi — erre a nagybaracskaira adaptálható — állóbárkáról: „Ez őrzi az öreghalász s még inkább a fisér élő kincsét, a honnan minden rendű és rangú vevő kiválogathatja a magának való, igazán fris, élő halat. S az állóbárka egyszersmind az, a melyen és a mely körül a bárkarakodóhely pezsgő élete is kifejlődik” (Hermán, 1887).
A Mohácsi-sziget mai térképére pillantva azonnal feltűnik néhány, elsőre furcsának tűnő földrajzi név. Ha etimológiájuk nyomába eredünk, visszaköszön a terület múltja. Hercegszántó nyugati határrésze a Budzsák, amelyet három oldalról az egykori Baracskai-Duna Kadia elnevezésű levágott kanyarulata ölel, míg negyedik oldalról a Baja-Bezdán tápcsatorna teszi kisebb szigetté. A török eredetű Budzsák szó egy helység határának félreeső, már a szomszédos határba könyökként beékelődő zugát, szögletét jelenti, és eredetileg itt is erről volt szó. Hercegszántótól délre, a már Szerbiához tartozó Béreg határközség hasonló adottságú külterületén szintén felbukkan a Budzsák elnevezés. Pesti János könyvében olvashatunk a Dunafalva és Nagybaracska között fekvő Tiser-erdő elnevezésének eredetéről: „… az erdő miatt Tishler-nek »asztalos«-nak nevezték a dűlőt, s ez egyszerűsödött Tiser-ré.” (Pesti, 1982) Ugyanitt található magyarázat a Papvejsze (a könyvben eredeti nevén Papfejsze) bokra erdő nevére: „A név onnan származik, hogy a papnak volt először fejszéje, s azzal vágták itt ki az erdőt.” (Pesti, 1982) Az ugyancsak török eredetű, s a többször előforduló Karapancsa jelentése fekete víz.
Összegzés
A korábbi szabad mederváltozások, majd a XIX. század elejétől megkezdett szabályozások eredményeképpen a Mohács melletti ág vált a Duna főfolyásává, s a Baracskai-Duna közvetlen összeköttetése a folyóval megszűnt. Utóbbi egyes szakaszainak felhasználásával készült el az a Baja-Bezdáni tápcsatorna, amely a Deák Ferenc zsilippel kapcsolódik Bajánál a Sugovicán keresztül a Duna főmedréhez. Az eltelt kétszáz év árvízvédelmet, biztonságos jéglevonulást és hajózást szolgáló folyamszabályozási beavatkozásai eleget tettek a kitűzött célnak, és keskeny, Duna menti hullámtérre szűkítették a korábban az egész Mohácsi-szigetre kiterjedő szabad árterületet. A töltések építését követően a sziget morotvatavai és a holtágai elzáródtak a Duna főágától, s napjainkban a régi fokok és vízerek belvízcsatornává átalakított hálózata kapcsolja össze őket.
Ahogy az utóbbi évtizedekben a környezetszennyezés mértéke nőtt, és fokozódott a vízbázisok védelmének szükségessége, úgy fedezik fel mind többen a sziget megmaradt vízmedreinek értékét. Ezzel párhuzamosan a Duna és a tápcsatorna menti települések egyre inkább felismerik a folyó, az eltűnő vízi világ és az őket övező területek hasznosítási lehetőségeit, amelyek ma már elképzelhetetlenek ökológiai szempontok figyelembe vétele nélkül. Így kaphatnak a jövőben egyre fontosabb szerepet a Mohácsi-sziget adottságait fenntartható módon megőrző és a táj természeti értékeit revitalizáló haszonvételi formák.
Irodalom
Kalocsai Érseki Levéltári források rövidítése
KFL. = Kalocsai Főszékeskáptalan Levéltára
VHI. = Térképtár
- a. = Közigazgatási, áttekintő és vegyes térképek
No. = sorszám
Albrecht főherczeg Ő Fensége Bellyei uradalmának leírása. Kiadja az Országos Magyar Gazdasági Egyesület. Bécs, Frick Vilmos cs. kir. udvari könyvkereskedése, 1883. 223. p.
Andrássy Gyula
A Ferencz-csatorna. Különlenyomat a Magyar Mérnök és Építész Egylet Közlöny 1. füzetéből, 1878. 16-17. p.
Borovszky Samu (szerk.)
Bács-Bodrog vármegye 1-0., Budapest, 1909.
Deák Antal András
A Duna fölfedezése. Vízügyi Múzeum, Levéltár és Könyvgyűjtemény, Budapest, 2004. 379. p.
Dóka Klára
A karlsruhei térképek vízrajzi tanulságai. In: Vízügyi Közlemények, Budapest, 1986. 1. füzet, 64-77. p.
Dudás Gyula (szerk.)
Bács-Bodrogh vármegye egyetemes monográfiája. I. kötet, Zombor, 1896. 123. p.
Faludi Gábor
Földosztás és szövetkezés. Baja, 1970.
Faludi Gábor – Kubatov János
150 éve született Türr István I-II. részek. In: Vízgazdálkodás, 1975. 6. sz., 197-201. p. és 1976. 1. sz., 22-26. p.
Faludi Gábor – Szádeczky Attila
Az 1956. évi jeges árvíz a Duna magyarországi déli szakaszán. In: Hidrológiai Közlöny, 2002. 5. szám
Faludi Gábor – Kránicz István
A bajai Deák Ferenc zsilip. In: Hidrológiai Közlöny, 2003. 5. szám
Faludi Gábor
A Ferenc-csatorna és Türr István. ADUVÍZIG, Baja, 2004.
Faludi Gábor – Kubatov János (szerk.)
A vízgazdálkodási együttműködés 50 éve. A Magyar – Szerb-Montenegrói Vízgazdálkodási Bizottság 1956-2006. ADUKÖVIZIG, Baja, 2006.
Fényes Elek
Magyar Országnak ‘s ‘a hozzá kapcsolt tartományoknak mostani állapotja statistikai és geographiai tekintetben. Pest, 1841. I. kötet: 3. p., 7. p. 0. kötet: 29. p.
Fodor Ferenc
A magyar térképírás. A Térképészeti Közlöny 15. füzet I-m. Honvéd Térképészeti Intézet, Budapest, 1952-1954. 20. p.
Fölkér József
Mohács története. Mohács, 1900. 117. p., 134-141. p., 135-136. p., 138. p., 139. p.
Glaser Lajos
A karlsruhei gyűjtemények magyarvonatkozású térképanyaga. A Térképészeti Közlöny 6. sz. külön füzete, Bpest, 1933.
Györffy György
Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajza I. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1966. 695. p
Halász Ferenc
Mit tudunk Dunaszekcsőről az őskortól napjainkig. Dunaszekcső, 2000. 10. p., 12-15. p.
Hermán Ottó
A magyar halászat könyve 1. K. M. Természettudományi Társulat, Budapest, 1887. 279. p.
Ihrig Dénes
A magyar vízszabályozás története. Bpest, 1973. 247. p.
Iványi István
Bács-Bodrog vármegye földrajzi és történelmi helynévtára m. Szabadka, 1906. 135-136. p.
Kenessey Béla
A csonkamagyarországi ármentesítő és lecsapoló társulatok munkálatai és azok közgazdasági jelentősége. Budapest, 1931. 38. p., 39. p.
Kevey Balázs
A növényvilág. In: Iványi Ildikó – Lehmann Antal (szerk.): Duna-Dráva Nemzeti Park, Budapest, 2002. 169. p.
Kiss Lajos
Földrajzi nevek etimológiai szótára. Budapest, 1988. II. kötet, 152. p.
Kőhegyi Mihály
Ahol Sembech vára állott … .In: Petőfi Népe, 1961. június 22. 4. p.
Kurucz János
Római nyomok a pannóniai Duna-limes balpartján. Komárom, 1914. 68-69. p.
Nebojszki László
Az alsó-Duna-völgyi vízivilág. In: Természet Világa, 2003. 9. szám, 396-400. p.
Nebojszki László
Szakrális helyek Baja környékén. Zárszó a sorozat végén. In: Bajai Honpolgár, 2006. 9. szám, 2-5. p.
Matolay Károly – Zsadányi Oszkár
Baranya vármegye Trianon után tíz évvel 1919-1929. Pécs, 1930.
O. Harmos Eleonóra
Magyarország térképe 1528-ból. Különlenyomat a Térképészeti Közlöny I. kötet, 3. füzetéből, Budapest,1931. 7. p.
Pálfai Imre (szerk.)
Magyarország holtágai. Budapest, 2001.
Pesti János (szerk.)
Baranya megye földrajzi nevei n. Baranya Megyei Levéltár, Pécs, 1982. 240-241. p” 249. p” 251. p. 472.p.
Uherkovich Ákos (szerk.)
A Béda-Karapancsa Tájvédelmi Körzet élővilága. Dunántúli Dolgozatok, Természettudományi sorozat, 6. kötet, Pécs, 1992.
A kézirat beérkezett: 2008. április 21.
Jegyzetek
1 A törökök elriasztásának szimbóluma a farsang időszakában hagyománnyá vált busójárás Mohácson.
2 1697. július 5-én I. Lipót kinevezte Savoyai Jenő herceget a nagytekintélyű, sikeres katonai vezetőt a magyarországi hadak főparancsnokává. Savoyai csapatai 1697. szeptember 11-én a Szeged ellen felvonulóban lévő II. Muhamed szultán vezette török haderőt a Tiszán való átkeléskor Zentánál megtámadták és megsemmisítő csapást mértek rá. Ez a vereség kényszerítette ki a karlócai békét – 1699. január 26.
3 Luigi Ferdinando Marsigli (1658-1730) olasz gróf, osztrák tábornok vezetésével 850 km hosszú határvonalat jelöltek ki. Negyedszázadon át élt a Kárpát-medencében, tanulmányozta annak természeti viszonyait. Több tudományág Európa hírű elindítója, művelője.
4 Kiss Lajos Etimológiai szótára (Kiss, 1988) és a Pesti János (Pesti, 1982) szerkesztette Baranya megye földrajzi nevei könyvek alapján a Margita személynév a Margit régebbi változata, de a sziget ebből származó névadásának indítéka nincs tisztázva. A névadás lehetséges oka, hogy Pesty Frigyes leírása szerint a Margit-szigeti apácáknak voltak birtokai Baranya vármegyében (esetleg a Mohácsi-szigeten is) és róluk nevezték el a szigetet (a terület a nyugati Duna-ág jobb parti, baranyai településeinek határához tartozott).
Egy másik forrásunk, (Némedi Csaba, Esztergom) szerint a Margittasziget a Mohácsi-sziget egyik elnevezése, amely önállóan csak rövid ideig, 1880-tól 1920-ig szerepel az általános térképeken. A név eredetét – előttünk eddig – homály fedi.
5 A növekvő létszámú telepes – német, délszláv – lakosság panaszait enyhítendő Kiss József mérnök vízelvezető árkokat ásatott. Az árkok a jó minőségű bácskai földekről a belvizek elvezetését, a mocsarak lecsapolását, kiszárítását a XVIII. század utolsó harmadában több helyen reményt keltően segítették (Zombor, Szivác). Majd a várhatóan gyorsan növekvő szállítási igények figyelembevételével a mérnök Gábor öccsével tervezte-szervezte a Dunát a Tiszával összekötő lecsapolást és az olcsó szállítást lehetővé tevő csatorna építését. Ebben ősmedreket is felhasználtak. I. Ferenc császár-király 1792. augusztus 2-i keltezésű, 895. számú okmányában elvileg jóváhagyta a csatorna építését.
6 Bácskában gyakran találkozhatunk a bara kifejezéssel. Osztrogonácz Ferenc 1894-ben megjelent Földrajzi előismeretek és Bács-Bodrogh megye rövid leírása című könyvének 13. oldala szerinti definíciója: „Az időszakonkint vízzel megtelő mocsaras szélű patakokat a mi vidékünkön baráknak nevezik.” Az elnevezés napjainkban inkább mocsaras tóra, mocsárra vagy vízállásos területre vonatkozik. Utánpótlás hiányában a barák vize nagyrészt elpárolog és elszivárog: nyár végére csak az elmocsarasodott, náddal benőtt medrek és néhány tócsa emlékeztetnek a tavaszi vízbőségre. Egyes években a tavasz végi, nyár eleji esőzések idején a barák ismét megtelnek, és elöntéseikkel károkat okozhatnak, ugyanakkor fontos megemlíteni, hogy egykor a térség vízháztartásában igen fontos szerepet töltöttek be.
7 Türr István (Baja, 1825. augusztus 11. – Budapest, 1908. május 3.) a Ferenc-csatorna teljes felújítására és bővítésére – Kissztapár-Újvidéki öntöző-hajózó csatorna, Baja-Bezdáni tápcsatorna – az 1870. évi XXXIV. törvénycikkben rögzítettek szerint kötött szerződést. Türr a csatorna teljes felújítására és bővítésére kiváló mérnökök által készített tervek alapján vállalkozott. Elkészítésükben és felülvizsgálatukban magyar-olasz-angol-holland-osztrák mérnökök vettek részt. Ezek a sziget nyugati szegélyét jelentő dunai védtöltés megerősítését is tartalmazták. Utóbbit azonban a Kormány törölte a tervekből és a dunai védtöltés megépítését a földtulajdonosok feladatává tette. A munkák késlekedése súlyos problémákhoz vezetett a XIX. század utolsó harmadának árvizes éveiben.
8 Küzdényi Szilárd (Gerendás, 1867. október 22. – Budakeszi, 1945. január 15.), később a Szolnok-Csongrád Tisza bal parti Árvízmentesítő Társulat igazgató mérnöke. Eredményes munkát végzett a szikes talajok vízgazdálkodással, fásítással és mechanikai úton való javítása érdekében.
9 A töltéskorona most már a mértékadó vízszint felett 1 méterrel helyezkedik el, a korona szélessége 6 méter, a töltésalap szélessége pedig 45-60 méter közötti.
10 Hercegszántó községtől nyugatra, a Baja-Bezdán-tápcsatorna jobb partjánál 1904-ben épült karapancsai szivattyútelep a környék legfontosabb, ma már technikatörténeti szempontból is jelentős belvízátemelő műve. Feladata a mély belvíz-ártérből csak szivattyúzással eltávolítható felesleges vizek átemelése a belvízcsatornák gyűjtőjének szerepét betöltő, egyébként kitűnő horgászvíz Kadia-Dunából egy mintegy 150 méter hosszúságú kinyomó csatornán át a Baja-Bezdán-tápcsatornába. A funkciójához és a környező tájhoz organikusan illeszkedő épületegyüttesben az építés korának európai színvonalán álló, Ganz-gyártmányú gépi berendezéseket helyeztek el. A generátorház két retortájában fa tökéletlen égésének eredményeképpen keletkező szén-monoxidot (generátorgázt) nedves-, majd száraztisztítón keresztül vezették a gépterem két szívógázmotorjába, amelyek közvetlenül hajtották a két szivattyút (ez a fajta működtetés ma is lehetséges). A telep üzemeltetéséhez szükséges segédberendezések működtetése a magyar mérnökök tudását fémjelző Bánki-Csonka-féle motorral meghajtott transzmissziós tengellyel történt. Az 1960-as átalakítás óta a hajtást villamos motorok adják. A szivattyúk vízszállító képessége jelenleg 5,7 m3/s.