Cukorpapucs

Kétféle az ember. Az egyik rendes, a másik rendetlen. Van átmenet is, de az ritka, és előbb-utóbb az is vagy rendes lesz vagy rendetlen.

Aki rendes, az magának párnak, társnak mindig rendetlent talál, a rendetlennek viszont rendes jut biztosan.

Ez az élet rendje.

A közhiedelemmel ellentétben a nők többsége rendetlenebb, mint a férjek. Vannak rendes nők is, de azoktól a jó Isten mentse meg az embert.

Én például rendes vagyok. Ez nem dicsekvés, ez olyan, mint hogy 45-ös a lábam. Ugyanígy természetes dolog, hogy világéletemet rendetlen emberek között éltem eddig.

Előző életemben is többé-kevésbé rendetlen nők vettek körül, és most sincs ez másképp. Ebben a tekintetben sem történt sorsomban törés.

Ma is, csakúgy, mint egykoron, szépen, békésen vásárlok, főzök, mosogatok, takarítok, fölnyalok, mosok, teregetek nap nap után.

Régebben persze előadódott, hogy megfáradtam, egy-egy pillanatra csak, és ilyenkor mímeltem valami lázadást, morogtam, hogy miért nem lehet azt az átkozott serpenyőt kimosni, ha már a gyerek önrántottát csinál, mert büdös neki a tegnapi leves, vagy demonstratíve fölhalmoztam az üres cigarettásdobozokat az ágyra, vagy a szoba közepére hánytam a hetek óta a fregolin függő tiszta ruhát.

De ma már nemigen lázadok.

Mert ha mégis, akkor azonnal indul a konyhába a menet, és jön is vissza, és a kézben diadalmasan van fölmutatva, mint valami győzelmi jogar a kávéskanál.

— Cukorpapucs! Cukorpapucs, hát a cukorpapucs?!

Igaz, ami igaz. A kávéskanál végén legtöbbször van minálunk egy kis sötét színű cukor odakövülve. Reggel ugyanis, amikor a kávét készítem — az igazsághoz tartozik, hogy ezt nem mindig én teszem, de ha én —, akkor ugyanazzal a kiskanállal porciózom a cukrot és persze egy-egy javadalmazás között nem mosom el és nem törölgetem el a kanalat, úgyhogy cukros lesz, kávés cukros az.

A többiek persze a nap folyamán minden szörphöz, teához, kávéhoz, befőtthöz, köptetőhöz új és új, tiszta kanalat vesznek elő, ott marad a cukros, ott marad, mint valami áruló bűnjel, és a cukor rákövül, akárcsak énrám a vád: Megérem a pénzem én is, rendetlen vagyok, papucsot csinálok a kanálnak, akár valami disznó.

Rájuk hagyom, nem magyarázom, hogy csak a kiskanállal és a mosogatással akarok spórolni, inkább hagyom, hadd higgyék, hogy van hibám nekem is.

És azt is tudom továbbá, hogy mi az én utolérhetetlen salátámnak a titka, mert ilyenkor mindennap csinálok egy tálka salátát, egy szép darab kígyóuborkát — kéz elé kúszott kilója —, két almát, két szem paradicsomot — lehet több is, ha bejön a szezonja — fölszelek, egy evőkanál összetört diót, egy marék mazsolát összekeverek ecettel, olajjal, sóval és valamilyen fűszerrel — mindig tartok olyan fűszert, amiről nem tudom, hogy micsoda, az a jó!

Az egész műveletet pedig az én papucsos kanalammal hajtom végre, addig keverem, míg le nem olvad róla a fekete anyag, át nem megy a titokzatos kávéíz a salátába, azzal lesz komplett, egyéni, enyém.

Bächer Iván