Népszabadság, 1997. május 29.
BÄCHER IVÁN
Így nyáron sokfelé gond a magára hagyott gyerek táplálása.
Elmegy az ember telekre, falura, a gyereknek persze jobb dolga van, nem jön, marad. Ilyenkor aztán lehet spekulálni azon, mit hagyjunk neki enni.
A gyerek ugyanis ritkán önevő. A gyereket — általában harminc-negyven éves koráig — etetni kell.
Nem egyszerű dolog ez.
A gyerek ugyanis nem eszik semmi olyat, ami sokáig eláll, nem eszi a füstölt kolbászt, a szalonnát, a sonkát. A gyerek csak steril, egyízű, jellegtelen kosztot eszik. Olyat, amin nem kell elgondolkodnia, ami nem lepi meg, amivel nem kell küzdeni.
A gyerek csak az élettel küzd, az ételhez még nem nőtt fel.
A gyereket nem érdekli a konyha, ő tükörbe bámul és telefoncsöngésre vár. Nem tudja még, hogy a tükörben sose látja meg azt, akire pedig annyira kíváncsi, a telefonból pedig inkább baj származik majd, mint öröm.
Ez bizony egy jó sódarra sosem áll.
De a gyerek még nem eszik zsírosat, cupákosat, zaftosat, pikánsat, erőset, általában semmit nem eszik, ami jó.
Fagyasztva kár készételt hátrahagyni, fagyasztóba a gyerek nemigen turkál bele, sajnálja az időt a fölengedéssel, neki gyorsan kell bekapni valamit, mert késésben van máris szegény.
A gyerek azt hiszi, hogy el lehet a világon késni bármit is.
A gyereknek nem könnyű ételt hagyni hát.
Elsőre lehet kísérletezni a virslivel. Azt megcsinálja magának. Egyszer. Aztán megunja.
Parizert megeszi, de csak vékony karikákban föltéve, vékonyan kent vajas kenyérre, paradicsommal vagy uborkával.
Úgy, tömbben hagyja megzöldülni azt is.
Ha panírozott húst hagyunk hátra, azt megsüti, de meg van sértve közben, mert facsarja az orrát az égő olaj szaga.
Ki is nyit minden ablakot legott, úgyhogy legokosabb, ha rögtön hozunk magunkkal egy új macskát.
Általában: elnyammog mindent, ami drága. Hamburgert, pizzát, mirelit rántott pulykamellet.
Ellensúlyként — bár annak is százharminc forint darabja — tubusos majonézt nyugodtan vehetünk, azt rányomja a kenyérre.
Ha van kenyér.
Arra minekünk kell nagyon ügyelnünk.
A gyerek ugyanis nem megy le kenyérért. Nem is igen tudja, hogy azt naponta venni szokták. A gyerek a kenyeret adottnak veszi.
A tejet dettó.
Lehet valami konzervet előlhagyni neki, megeszi jobb híján a májast, a kukoricát, persze csak úgy, kanállal, ha nagyon megszorul.
De a konzervekkel vigyázni kell.
Minden dobozt fölnyit a gyerek. Ami nincs kikészítve, szánva, ami nincs elöl. Amit dugunk, tartalékolunk, gondolunk dőrén jeles napokra. Azt ő megleli, fölnyitja, beleszagol és belenyal. Aztán csak hagyja rohadni el.
Ajánlatos az ananász, spárga, gombakonzerveket ideje korán ágyneműtartóba, könyvek mögé rejteni…
A hátrahagyott gyereknek mindennapra mást kell kispekulálnunk.
A gyerek a maradékot nem eszi.
Viszont mindenből mindig képez maradékot.
Amihez aztán többé nem nyúl.
Nem csupán nem eszik, de nem is teszi el azt.
Nem nyúl hozzá, nem dobja ki. Elnézi nyugodtan, hogy a maradék magától másszon tova.
Nehéz dolog ez.
Legokosabb — ha tehetjük — rábízni a gyerekre a dolgot.
Pénzt hagyni ott neki.
Abból biztosan nem marad.
Bächer Iván